BEVEZETÉS
amelyből megtudjuk, hogy mit is fogunk olvasni az elkövetkezendő percekben, órákban

ELSŐ FEJEZET
amelyben fejest ugrunk a nyolcvanas évekbe, megtudjuk, hogyan nem lehet papírtekercsből egész estés játékfilmet készíteni, ezzel szemben egy pince már kiválóan alkalmas mozinak, meg még másról is lesz szó

MÁSODIK FEJEZET
amelyben feltűnik Király István, ahogyan az balfék kalóz-narrátor fordította egyszer az amcsi horrorkirály nevét, megtudjuk, hogyan lehet novellákat írni éjszakás műszakban, és egyéb irodalmi dolgokról is szó lesz

HARMADIK FEJEZET
amelyben megtudjuk, hogyan készült a Fenyő Normandiából című első rövidfilm, miképpen néz ki egy téli erdő Húsvétkor, hogyan találkozott egy nénike a temetőben a barátságos zombival, meg ilyenek

NEGYEDIK FEJEZET
amelyben megtudjuk, hogyan nem készült el sohasem a Harangzúgás című film, vagyis egy kis ízelítő abból, hogyan ne csináljunk amatőrfilmet

ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben megtudjuk, hogyan forgassunk le egy filmet egyetlen éjszaka alatt, valamint azt is, hogy mire jó a Pink Floyd egyébként hallgathatatlan Ummagumma c. lemeze, de a lényeg az, hogy beszámolunk a Betörés c. film készítéséről

HATODIK FEJEZET
amelyben megtudjuk, hogyan készült az első magyar független horrorfilm, miképpen reagált rá a média, vagyis a csapat bekerül a véráramba, és még egy díjat is nyer

HETEDIK FEJEZET
amelyben szó esik a meglehetősen komorra sikeredett Kárhozat meg a rövidke Zombie terror c. filmek készítéséről, és német földről is érkezik egy biztató kritika

NYOLCADIK FEJEZET
amelyben váratlan kultusz formálódik, sikerek, remek sajtóvisszhang, rajongók, mindez a Hasfalmetszők c. film apropóján, persze az is kiderül, hogy a forgatás azért nem volt fenékig tejfel, sőt még két meg nem valósult filmecskéről is szó lesz

KILENCEDIK FEJEZET
amelyben mindent megtudunk arról, hogyan készült a Sohasevolt Glória, vagyis szó lesz a bátaszéki kapcsolatról, meg arról is, hogyan nem kaptuk meg a Vademberek c. film rendezői feladatait

TIZEDIK FEJEZET
amelyben kiderül, hogyan támad fel egy filmterv és hogyan valósul meg, beszámoló egy rendkívül hamar elkészített "jelenlét-filmről", amely bizonyítani kívánta, hogy még létezünk, vagyis fejesugrás az Einstein mega Shotgun forgatásába

TIZENEGYEDIK FEJEZET
amely nem sikeredett nagyon vidámra, több okból is, megismerünk számos soha meg nem valósult CWT filmet, és egy kicsit bepillantunk a hivatalos magyar filmgyártásba is

TIZENKETTEDIK FEJEZET
amelyben fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli a CWT, ennek kapcsán elkalandozunk más vizekre is, mielőtt elbúcsúznánk

Először is: mi is az a független film? A hivatalos meghatározás szerint azok a filmalkotások sorolhatók ebbe a kategóriába, amelyek a hivatalos állami filmgyártási struktúrán (Magyarországon: Mafilm, MTV, Duna TV, stb.) kívül készülnek. Korábban amatőrfilmnek nevezték az effajta alkotásokat, aztán a divatosabb, és nyugatról ellesett "független" szót terjesztették el a filmalkotók saját műveik és tevékenységük meghatározására, holott az "amatőr" jelző sokkal inkább kifejezte a lényeget, miszerint ezen filmesek általában nem filmgyártásra képzett szakemberek (Színház- és Filmművészeti Főiskola, stb.), hanem a filmkészítést autodidakta módon, és főleg tapasztalatok útján elsajátító műkedvelők.

Mindig is léteztek különböző műhelyek, ahol hasonló érdeklődésű filmesek egyfajta érdek- és munkaközösséget alkotva közösen valósították meg elképzeléseiket, és léteztek egyéni alkotók is, akik nem csapódtak egyetlen társulathoz sem.

A "független" szó ezen kívül kifejezni kívánja azt is, hogy ezen alkotók általában állami támogatás nélkül, önerőből dolgoznak, valamint hogy témaválasztásukat nem befolyásolja semmilyen politikai vagy művészi cenzúra. Utóbbi állítás megállja a helyét, előbbi éppen változóban van, e sorok írásakor ugyanis már egyáltalán nem ritka Magyarországon, hogy egyes műhelyek rendszeresen kapnak állami támogatást filmterveik megvalósítására.

Az említett közösségek, illetve egyéni alkotók anyagi lehetőségeik által korlátozva rendszerint rövid filmetűdöket, kisjátékfilmeket, kísérleti filmeket készítenek, ritka az egész estés független játékfilm. Még ritkább, hogy ezen alkotások szélesebb közönség elé, netán mozi-, tévé- vagy videoforgalmazásba kerüljenek, így az érdeklődők általában különböző független filmszemléken tekinthetik meg a kész filmeket.

Szélesebb közönség a 28. Budapesti Független Film és Video Szemlén találkozhatott először a Cruel World Team nevű, dunaújvárosi alkotóközösség munkáival 1996-ban. A csapat két amatőrfilmet mutatott be ezen a fesztiválon, egy 20 perces és egy 66 perces horrort. A jelenlévők kicsit mosolyogtak, kicsit felháborodtak, kicsit szörnyülködtek, merthogy mi ez itt, kérem? Honnan veszi a bátorságot ez a pár dunaújvárosi fiatal, hogy független filmszemlére vigyen két ilyen gusztustalan filmet, amelyek ráadásul bővelkednek technikai és egyéb gyengékben is? Mindenesetre a zsüri különdíjjal jutalmazta a hosszabb produkciót.

Múlt az idő. A filmtársulat 1999-ben a Magyar Filmszemlére is eljuttatta egy későbbi hasonló alkotását, rövidesen pedig a videotékák polcain is feltűnt egyik-másik filmjük. A videotékába, moziba járó filmbarátok, illetve a szakma pedig megszokta, hogy ez a pár vidéki srác rendszeresen jelentkezik újabb és újabb no-budget (költségvetés nélküli) produkciókkal. 2000-ben a Magyar Mozgókép Közalapítvány is támogatásra érdemesnek találta aktuális filmtervüket, hozzá kell tenni, hogy ez már nem horror, hanem vígjáték volt. Később egy újságíró "az underground közönségfilm műfaját kitaláló és divatba hozó" titulussal illette a társulatot.

A kezdetek óta eltelt tíz év. Mint a filmtársulat egyik alapítója és a filmek rendezője, szeretném most önöknek átnyújtani ezt, a Cruel World Team történetét elmesélő szerény irományt. Szórakoztató olvasmánynak szántam, de bizonyára szolgál majd tanulságokkal is azoknak, akik mostanában indultak el a független filmezés rögös ösvényén.

Három évvel ezelőtt már elkövettem egy hasonló munkát Nincs mentség címmel, akkoriban úgy gondoltam, hogy lezárult a csapat története. Aztán a sors úgy hozta, hogy született még egy játékfilm, meg persze történtek más érdekes dolgok is. Azonban azoknak is szeretnék némi újdonsággal szolgálni, akik már olvasták a korábbi könyvet. Számos dolgot ugyanis megváltoztattam időközben.

Az előző szöveg kissé személyesre sikeredett, nem ritkán érzelmi szempontból kiindulva közelítettem meg az évek történéseit, bemutattam a csapat tagjai között kialakult konfliktusokat, és talán túlzott hangsúlyt fektettem saját magánéletem részletezésére is. Most ezt elkerültem, inkább "szakmai" dolgokról szóltam, illetve a tények elmesélésére törekedtem inkább, mintsem azok hátterének elemzésébe. Persze azért nem kerülhettem el, hogy néhol ismét személyes vizekre evezzek.

Fontos még, hogy számos újságcikket, kritikát közlök e műben, érzékeltetve, hogy miképpen látták mások alkotásainkat, tevékenységünket, mind a szakma, mind a közönség részéről.

Jó szórakozást kívánok mindazoknak, akik kézbe vették, Internetről letöltötték, vagy más módon, de hozzájutottak e munkához, és időt szánnak rá, hogy elolvassák. Remélem, megkapják azt, amit adni szándékoztam.

2004 augusztus 23.

Bernáth Zsolt

A mozgóképpel való első találkozásom akkor lehetett, amikor az iskolában a karbantartó bácsi befűzte a hatalmas tekercs filmet a könyvtári vetítőbe, és az osztály megtekintette a János vitéz c. rajzfilmet. Jó volt a film, persze, színes meg minden. De engem sokkal inkább lenyűgözött a pörgő-surrogó filmszalag, a meleg, tűzillatú levegő, ami a gépből áradt, és a varázs, ahogy az állóképek életre keltek a vásznon. Olyannyira, hogy kikönyörögtem anyuéktól, vegyenek nekem egy vetítőgépet.

Akkoriban ez nem volt nagy ügy. A video-korszak csak később jött, a super 8-as vetítők és filmek fénykorukat élték, majdnem minden játékboltban lehetett kapni a természetesen orosz márkájú vetítőket, és rajzfilmeket is (No, megállj csak!) minden mennyiségben. Különösen szerencsém volt, hiszen beszerezhettem francia kiadású Tom és Jerry filmeket is, lévén anyu ekkor egy bizományi áruházban dolgozott, ami lelőhelye volt az efféle boltokban nem kapható filmeknek.

Vetítettem, megtanultam a mozgókép alaptulajdonságait, közben pedig a végsőkig rajongtam a Csillagok háborújáért. Először képregény formában, majd könyv alakban, végül filmen is megismerhettem a híres történetet a szőke kalandvágyó Luke Skywalkerről és annak elveszett, majd megkerült, ámde gonosz apjáról, Darth Vaderről. Benne volt minden, ami érdekelhetett, a fantasztikum, hősiesség és a titokzatos Erő, amelyet mindenki birtokolhat, amely összetartja és teremti a világot. Mit lehet mondani erről az érzésről, ami át meg átjárta azt a sok millió gyereket abban az időszakban, amikor a mozik nem játszottak nap mint nap amerikai sikerfilmeket, nem voltak videotékák, és egy-egy ilyen kaliberű film a hőseivel együtt évekre elkísért? Aki érezte, tudja, aki nem az - bízvást állíthatom - kihagyott valami jót az életéből.

Első filmalkotási kísérletem is e kultusz köré épült. Tíz éves lehettem, talán kicsit több, amikor meglepetést készítettem elő nagynéném eljegyzésére. Szerettem volna ott bemutatni a Birodalom visszavág c. filmet, persze az én verziómat, ami tulajdonképpen a film rajzfilmváltozata lett volna - egy lemezjátszó tányérja körül sebesen forgó papírtekercs formájában. Láthattunk ilyet sokat vidámparkokban, meg talán Edison is kísérletezett ilyesmivel.

Két dolgon bukott el a mutatvány. Az egyik, hogy nem tudtam, a mozgókép-illúziót nem a sebesen futó filmszalag teremti meg önmagában, hanem az, hogy egyszerre csak egy kép kerül a néző szeme elé, ámde gyorsan, a filmkocka-váltást pedig eltakarják a fény elől. A másik, hogy képtelen voltam megrajzolni a fázisokat, lévén a második kockánál beleuntam a műveletbe.

A lelkesedés azonban nem csökkent. Egy "csináldmagad" típusú kézikönyvben felfedeztem a rajzfilmkészítés mozzanatainak leírását, és úgy éreztem, eljött az én időm. Mi sem könnyebb, gondoltam, megrajzoljuk a háttereket, majd kivágjuk a figurákat, aztán kockáról kockára lefényképezzük a képeket, és már kész is van. Felvevőgépet tudtunk volna szerezni anyu munkahelyéről kölcsön, a téma pedig adott volt: a közkedvenc Mozaik képregénysorozat egyik epizódja, amely önmagában is kerek, élvezhető témát dolgozott fel. A projekt beindult, két osztálytársammal elkezdtük megrajzolni a háttereket, mivel csupán másolni kellett a képregényt, nem is volt nagy ügy.

Jó pár hátteret megcsináltunk, aztán rám maradt a figurák elkészítése, ámde erre már nem került sor, beleuntam. Később rádöbbentem, hogy csalódás lett volna a kész produkció, ugyanis nagyon kicsiben rajzoltuk meg a képeket, így homályosak lettek volna a felvételek.

Amikor Steven Spielberg valahol Amerikában leforgatta az E.T. a földönkívüli c. filmet, nem sejthette, hogy ez a film fogja majd húsz évig tartani a mozibevételi rekordot. Az én szemszögemből persze ez mindegy volt, bár nyolcszor néztem meg a filmet moziban. Először, mind sokan, sírtam, mint a záporeső, majd egyre erősödött bennem a vágy, amit eddig nem fogalmaztam meg, nevezetesen, hogy filmrendező akarok lenni. Ez ügyben kiolvastam pár könyvet, és tájékozódtam is. A cél ott lebegett: érettségi, majd irány a Filmművészeti Főiskola. Nem is volt ezzel baj, de még korai volt a pályaválasztás.

1985-öt írtunk, jött a nyár, és vele a semmittevés. Felötlött bennünk, hogy csináljunk nyilvános mozit a ház pincéjében. Mármint a szomszéd házban, panelépület lévén nemigen szándékoztuk önnön szomszédainkat provokálni. Mint kiderült, más lakók sem díjazták a lépcsőházi zsongást, de azért összejött a dolog.

Egy emelettel felettünk lakott ős-haverom, Szentkúti Tomi, felnéztem hozzá, s javasoltam, hogy csináljuk meg a mozit. Így is lett. Kifestettük a pincét, a romokat összepofoztuk, így a vetítő pont elfért a kicsiny lomkamra hátsó részében, egy szekrény tetején, ahol a "technikai stáb" is helyet kapott. A nézőtér ülőgarnitúrái pár lyukas fotelból, és egy nyikorgó ágyból álltak, plusz néhány kidobott szék, de kb. harminc ember kényelmesen elfért.

Mellesleg mit számított mindez a fekete-fehér tévék, és Sokol rádiók korában! Színes mozgókép, "nyugati" rajzfilmek, mi kellett más? De mert üzlet az üzlet, belépőt is szedtünk, otthon rajzoltuk a "hamisításvédelemmel" ellátott belépőket. Kereken két forintba került a jegy. Mi már akkor tudtuk, amit a multiplexek csak később fedeztek fel, hogy a mozizás elképzelhetetlen táplálkozás nélkül, ezért büfét csináltunk: üdítőt és kekszet árultunk beszerzési áron. A propagandában nagy segítségünkre volt nagymamám, aki szórólapokat gépelt, melyeket mindenfelé kiragasztottunk a városrészben. Mini mozi, ez volt a filmszínház neve.

Körülbelül öt, meglepően sikeres előadást értünk meg, aztán az egyik lakó határozott nyomására kénytelenek voltunk beszüntetni működésünket. Utáltuk is rendesen a bácsit. Következő tavaszon megpróbáltunk még egy "búcsúelőadást" tartani, rengetegen gyűltek össze, de az említett öregúr miatt meghiúsult a dolog. No de addigra már más, új dolgokat kezdtünk el művelni.

Nyár végén történt, hogy besétáltam az Ofotértba, és megláttam a polcon "rendkívüli ajánlat" címszó alatt egy Rusz márkájú filmfelvevőt ötszáz forintért. Még az akkori árakhoz képest is nagyon olcsó volt, de azért nem annyira, hogy ne kelljen kikérnem szüleim beleegyezését a tranzakcióhoz. Ami inkább gondolkodóba ejtett, hogy a mindössze két és fél perces filmkazetta kettőszázötven forintba került, plusz nyolcvan forint előhívási díj. No de sebaj. A készülék megvásárlásra került, izzítottam Szentkúti Tomit a szomszédból, és büszkén nyakunkba vettük a várost a kamerával. Abban az évben indult a Dunaújvárosi Televízió, szájtátva leskelődtünk a hátsó ablakon, hogy mit művelnek a profik azokon a gombokkal teli ketyeréken.

Csináltunk aztán egy ötperces filmet a városról, meg két "reklámfilmet", amelyekben féltve őrzött Jedi figuráimat mutattuk be. Persze nem telt bele sok idő, jött az ötlet, hogy forgassunk saját történetet. Addigi film- és olvasmányélményeimet összevetve kézenfekvő volt a sztori: idegen érkezik a világűrből (Tomi), és a nála lévő zseblámpaszerű szerkentyűvel mindenféle csodákat művel, tárgyakat tüntet el, ilyesmi. Kisvártatva elhányja a cuccot, egy gyanútlan srác (jómagam) megtalálja, és ő is tapasztalja a műszer csodaerejét. Közben üzenet érkezik: a látogatónak vissza kell térnie az övéihez, ámde ugyebár nincs meg a szerkezet. Így vagy úgy, a végére a konfliktus megoldódik, sőt a végén a lény vissza is tér, és a földi létet választja.

Mindez így elmesélve sokkal izgalmasabb, mint valójában, mindenesetre háromszor öt percben elég elfogadhatóan sikerült elmesélni. Különös történet volt az opusz címe, a második rész a Baljós fordulat, a harmadik A lény visszatér címet viselte. Azért bontottuk három részre, mert ugyebár a Csillagok háborúja is három epizódból állt...

Felfedeztük a stoptrükk lehetőségeit, és azt is, hogy eme eljárás igazán fix kamerával, állványról filmezve hatásos. Beszereztünk hát egy állványt, és gyakorlatilag a teljes filmet erre e trükkre építettük rá. Nagy örömünkre meglehetősen látványos lett a produkció.

Megtanultunk közben egy jó csomó dolgot. Hogy léteznek különböző plánok, hogy milyen fáradtságos az animáció, hogy nem szabad nappal szemben filmezni, és vigyázni kell viszont, hogy a stáb árnyéka ne látszódjon a képen, stb. Az elkészült mű a családi és baráti körben be lett mutatva természetesen, és mindenki odavolt. Ekkortájt jegyezte meg Tomi tesója: - Egyikőtök biztosan filmrendező lesz. - Bólintottam a megjegyzésre, hiszen a régi terv még mindig élt, és a nyolcadik osztályt kezdtem meg akkortájt.

Csináltunk még egy pár rövidfilmet, kísérleteztünk a visszafelé mozgatással is, merthogy állandóan furdalt a kíváncsiság: hogy a csudában repült bele a fénykard magától Luke Skywalker kezébe a Jedi visszatérben. Mi is demonstráltuk a dolgot egy kesztyűvel, és az "erő velünk volt". Az akkoriban bemutatott Hóbortos népség c. film ihletésére csináltunk egy kandi-kamerás átverést is, ez volt a "betonra ragasztott húszforintos esete a járókelőkkel" témájú filmecske. Aztán szétváltak útjaink Tomival, először de nem véglegesen, és nem is utoljára.

Jómagam gimibe mentem, ő pedig élte a saját életét, nyakig a házibulikban és a diszkókban. Én később csatlakoztam eme tevékenységhez. Egyelőre még igencsak lekötött a tanulás, pontosabban annak imitálása, hogy megálljam a helyem a suliban. Amiben hamar elvesztettem minden lelkesedésemet. Hamar láttam, hogy valamit nagyon elszúrtam a választás terén. Közeledett az év vége és én frankón bukásra álltam oroszból és franciából. Azelőtt még a hasonló sem fordult elő velem, így meglehetősen a szívemre vettem a dogot. Nem a javítás lett a célom, hanem hogy el innen, de gyorsan. Így esett, hogy májusban búcsút mondtam a sulinak, és fellélegeztem.

Négy hónap szünet, és egy fantasztikus nyár várt rám 1988-ban. Mit érdekelt akkor a filmezés!? Dobolni tanultam, és bele voltam bolondulva... mindazokba a dolgokba, amikbe egy tizenötéves srác bele szokott bolondulni. Tomival együtt dolgoztunk a Vidám Parkban, és csak hülyeségeken járt az eszünk. Érettségi, filmes főiskola! Gyerekkori ábrándok voltak csupán, olyan sulit igyekeztem választani, ahol nincsen orosz meg francia nyelv, így egy kereskedelmi szakmunkásképzőben kötöttem ki. Műszaki eladónak tanultam három évig, de ha rajtam múlott volna, harminc évig is elücsörögtem volna az iskolapadban, a társaság, az osztály minden pénzt megért ugyanis.

Meglehetősen riadtan vettem hát tudomásul a bizonyítvány kézhezvétele után, hogy bizony dolgoznom kell, meg ilyesmi. Ezúttal is szerencsém volt: szeptembertől már az Excalibur videotékában szolgáltam ki a kölcsönzőket. Ott is ragadtam közel hat évre, közben Pestre jártam dobolni tanulni, és szilárdan hittem abban, hogy egyszer én is híres rockdobos leszek, és ugyanúgy járnak majd hozzám a fiatal srácok tanulni, mint ahogy én jártam fel Pestre Donászy Tibihez minden héten.

Egyetlenegy nyár, ama bizonyos 92-es hozta el a zenészkorszakot, két zenész barátommal odakint nyomultunk a garázssoron, és egész júliusban a Metallica akkoriban aktuális számait gyakoroltuk. Egyszerűen borzasztó jók voltunk. Mindaddig, amíg végleg tönkre nem ment az erősítő, gitárosunknak pénzhiány miatt el kellett adnia a hangszerét, a másik srác pedig bevonult katonának. Így betornyoztam kisszobámba a dobszerkót. Két évvel később váltam meg tőle véglegesen, amikor pénzre volt szükségem, hogy megláthassam a Pink Floydot élőben, Olaszországban. De ekkor már létezett a Cruel World Team.

Most kanyarodjunk vissza ismét jó pár évet. A filmezéshez irodalmi alapokra volt szükség, ezeket meg kellett teremteni. Most nézzük, hogy hogyan.

Bár a klasszikusok nincsenek a kisujjamban, azért volt pár meghatározó olvasmányélményem gyerekkoromban.

Az első olyan szépirodalmi mű, amely évekre magával ragadott, és éppen ezért legalább ötször kiolvastam, Dallos Sándor A nap szerelmese és Aranyecset c. regényei voltak. Nem kifejezetten gyermekeknek szánt olvasmányok, azt hiszem. Valamiért azonban nem tudtam szabadulni a hatásuk alól. Persze döntő többségben nem ilyesfajta könyveket olvastam, könyvespolcomon inkább nekem szóló művek tornyosultak.

Töviről hegyire átrágtam magam a hozzáférhető ifjúsági köteteken, a Delfin-könyvek sorozattól Adrian Mole titkos naplóján át az Egri csillagokig. A Robinsonig. Nem volt ez csodálatos teljesítmény, hiszen a nyolcvanas években még merőben más szelek fújtak, mint manapság. Nem volt olyan régen, de pár ifjabb olvasónak talán mégis nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol nem voltak videotékák, két tévécsatorna létezett mindössze, hétfőnként pedig egy sem, a mozik orosz, francia, olasz és magyar filmeket vetítettek, sőt még az Internet és a számítógépes játékok sem születtek meg. Viszont a könyvek fillérekbe kerültek, és aki történetekre, izgalomra vágyott, az bizony olvasott. Akár képregényeket is, mert hiszen ki ne emlékezne a legendás Pif és Herkules sorozatra, a Kockásra, az Asterix vagy a Mozaik c. füzetekre?

Tinikorom első számú írói Rejtő Jenő, Jules Verne és Nemere István voltak. Rejtő, mert imádtam a humorát, és barátaimmal együtt át-átvettük nyelvi leleményeit. Verne, mert valódi emberi értékeket mutattak fel hősei, és művei letehetetlenek voltak még a jókora földrajzi tudásanyaggal együtt is. Nemere István, mert akkoriban ő képviselt minden olyan műfajt, amelyek érdekelhettek egy tinédzsert, és amelyeket nem képviselt a Magyar Írószövetség egyetlen tagja sem. Nemere írt számos sci-fit, kalandregényt, akció-krimit, és az első volt, aki papírra mert vetni pár kérdést, illetve tényt a parapszichológia tárgykörében, amiért azonnal máglyára küldte a kritika és író kollégái egyaránt. Viszont olvasói imádták, és ő volt az első magyar író, akinek a munkássága köré még életében könyvklub szerveződött.

A rendszerváltáskor aztán Nemere némileg háttérbe szorult, pozícióját amerikai szerzők hódították el, és évekig nem is hallottam róla. Mostanság ha elmegyek egy könyvdiszkontba, kilószámra láthatom egy bizonyos Melissa Moretti nevű írónő regényeit, más hasonló kaliberű kötet társaságában. Meghökkentem, amikor megtudtam, hogy a művek mögött bizony Nemere István bújik meg, aki soha nem hagyta abba az írást, csupán kissé alkalmazkodott a jelen piaci igényekhez. Ha felmegyek a szerző honlapjára, és megtekintem bibliográfiáját, szintén van okom elszörnyedni, merthogy gyerekkorom legendája immáron közelít négyszázadik könyve befejezéséhez, ami valljuk meg, nem kevés.

A nekem való könnyű műveken kívül aztán továbbra is a kezembe akadt olykor pár komolyabb regény is, az Isten tudja, hogy mi vonzott bennük. Ilyen volt Cervantes Don Quijote-ja, valamint Hawtorne A Skarlát betű c. rémregénye is. Egyik sem kifejezetten az én korosztályomnak íródott. De a borzongás akkor is vonzott már, és ezen kötetek megfeleltek ennek az igénynek. Hamar felfedeztem Conan Doyle Sherlock Holmes történeteit is, és ekkor már csak egy lépés választott el Edgar Allan Poe-tól.

Az olvasmányokra válaszul jött a késztetés, hogy tollat kéne fognom a kezembe, dédelgettem is a tervet magamban jó ideig, aztán nyolcadikos koromban belefogtam első regényembe. Rögtön első nekifutásra száz oldalt firkáltam tele. A sztorinak jellemző címet adtam: Sherlock Holmes nevében. Benne volt ebben kedvenc meséim hatása, egy időutazás történet kerekedett ki sok humorral.

Nemsokára megteremtettem egy Holmes-szerű magánnyomozót, akit Larry Lewisnak hívtak, és további két regényemnek lett a hőse. Gimis koromban aztán elkapott a fertőzés, megismertem egy Stephen King nevű úriember Holtsáv majd Ragyogás, később Christine c. regényeit. Egy évig íródó művem, A gonosz jele, noha minden addigi jellemzőmet magán viselte, már jócskán King papa hatása alatt készült.

A középsuli harmadik osztályában ragadtam tollat, hogy megírjam első igazi horrornovellámat. Kezembe került egy horrormagazin, a csekély számot megért Pokoli Rémület, és abban egy novellapályázat. Nosza küldtem két novellát Rettegés és Betörés címmel. Válasz nem jött, és kisvártatva a lap is megszűnt. Ekkor aztán beütött a krach, nem tudtam mit írni, és három évig nem is vettem tollat a kezembe. Kingnek végleg rabjává váltam, imádtam minden sorát, ültem a videotékában és faltam a műfaj filmjeit, jöttek sorban: Omen sorozat, Alien és társaik.

Ekkortájt évekre lekötött az éppen virágkorát élő magyar ezoterikus irodalom, lelkesen lapozgattam az Édesvíz Kiadó könyveit és hasonlókat, minden érdekelt, ami egy kicsit is misztikus, mágikus volt.

1994-et írtak, egyszer csak besétált a boltba egy Juhász Pál nevű úriember, ő is egyike volt a számtalan kölcsönzőnek, akik rendszeresen vittek filmet. Mivel Pali főleg sci-fiket, horrorokat kölcsönzött, volt közös témánk. Órákat töltöttünk el azzal, hogy a különböző borzongató filmeket elemezgettük. A törzsközönségben előfordult még egy-két horroros fazon, egy Miokovics Csaba nevű srác, és Túri Laci is, aki fanatikus volt, őt minden érdekelte ami mozgókép volt, és magyarul beszélt. Szóval videózgattunk lelkesen.

Akkortájt ha fellapoztunk egy hirdetési újságot, holtbiztos, hogy találtunk olyan hirdetéseket, mint "filmgyűjteményem eladom, válaszborítékért listát küldök..." Nos, ezeknek a hirdetőknek valójában eszük ágában sem volt megválni kedvenc filmjeiktől, mindössze egy kis mellékes keresetre szerettek volna szert tenni azáltal, hogy némi készpénz fejében másoknak is átmásolták, elküldték filmjeiket. Ezt hivatalosan videokalózkodásnak hívták, és büntetendő cselekmény volt.

Persze ezt is lehetett több szinten űzni. Volt, aki egész megyéket ellátott a másolt kazettákkal, a legújabb mozifilmek vászonról lekoppintott változataival, de volt, aki csak saját szórakozására másolgatott, cserélgetett filmeket, és csak annyit óhajtott keresni, amennyit hobbijára költött. Mi is ez utóbbi csoporthoz tartoztunk Palival, hirdettünk, vagy válaszoltunk hirdetésekre, és hamarosan számos levelezőtársra tettünk szert, akikkel csereberéltünk. Nekem is volt pár kuncsaftom, akiknek rendszeresen küldtem a legújabb mozifilmeket, meg olyan is, akitől én kaptam különböző nehezen beszerezhető horrorokat. Az egyik ilyesfajta srác Wostry Feri volt, akit már kora gyerekkorában megfertőzött a borzongatás műfaja, és lexikális tudása is jelentős volt a témában. Mindez odáig fajult, hogy később létrehozott egy internetes oldalt Sokk Magazin néven.

Nagyon komolyan vettük a műfajt egyébként. Pali előképzettsége nagyobb volt a témában, merthogy korábban tagja volt a jobblétre szenderül Galaktika Baráti Kör könyvklubnak, megvolt neki az összes Galaktika Magazin, és könyvgyűjteménye sem nélkülözte a "kötelező olvasmányokat", gondolok itt Edgar Allan Poe, Ray Bradbury, H. G. Wells, Ambrose Bierce vagy akár Clive Barker műveire, nem beszélve a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat tucatnyi értékes kötetéről.

Filmek terén is tekintélyes gyűjteményt halmoztunk fel pár hónap alatt. Gyakorlatilag begyűjtöttük Lucio Fulci, Carpenter, Barker, Brian DePalma, Hitchcock, Dario Argento, Cronenberg és egyéb kedvenceink teljes életművét, megfejelve számos ritkaságnak számító európai horrorfilmmel, egyebekkel. A gyűjtés mániává fajult, és hamarosan hegynyi videokazetta porosodott polcainkon. Lelkesen narráltattuk az idegen nyelvű filmeket, nemegyszer mi magunk adtuk hangunkat az egyes alkotásoknak. És persze hamar kitaláltuk, hogy ne csak nézzük, olvassuk a műfaj darabjait.

Juhász Pali egyszer egy beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy ő bizony írogatott ám hajdanán. Meglepődtem, és lelkesen közöltem, hogy én is. Nosza, újabb közös vonás, merthogy volt már pár. Ha mást ne mondjak, Led Zeppelin és Pink Floyd-mánia, meg aztán Sherlock Holmes és Stephen King rajongás, dehogy még írói véna is?

Palinak volt egy regénye, amit csak úgy emlegetett, hogy a "liftes sztori". Ahogy elmondta, leadta évekkel azelőtt egy újságírónak, azóta nyoma veszett. Mai napig nincs meg az eredeti kézirat. No de mi is történt ezután?

Nyugtalankodni kezdtünk.

Nehogy már ne mutassuk meg egymásnak, hogy mire vagyunk képesek! Pali egy nap hozott egy novellát. - Az éjjel írtam - közölte. Elolvastam, majd elfogott a sárga irigység. Nosza, másnapra én is írtam egyet. Ő válaszul egy újabbat alkotott, mire én is rákontráztam. Pár hét alatt - miközben minden nap felolvasásokat tartottunk - elkövettünk húsz hosszabb-rövidebb irományt. Elfért köztük mese, horror, egyéb műfajok is.

A kötetet már korábban említett nagymamám legépelte, sőt a még ráadásként írt tizenöt novella is az ő keze nyomán vált olvashatóvá. Jókora kötet lett belőle, a Splatter címet kapta, és büszkén lobogtattuk. A cím egyébként egy horrorlexikon címe volt, amelynek jelentése körülbelül vérbentocsogó. Ennyire nem volt egyébként súlyos a helyzet, ami a tartalmat illeti.

Én azon a nyáron számoltam le első alkalommal munkahelyemről, igyekeztem segélyből és videokalózkodásból megélni, mialatt teljes erőbedobással írónak készültem. Úgy éreztem, végre megvan a cél, ehhez értek, ezt szeretem csinálni, mi akadálya lehet hát a sikernek? Naiv voltam? Igen, és huszonegy éves.

Elkezdtük a nyomulást.

Kiszúrtunk egy szimpatikus kiadót, és postáztuk a kéziratot. Feszült hetek teltek el, amíg az irodalmi szerkesztő átrágta magát rajta, és nyilatkozni tudott. Telefon, és...

- Végigizgultam - mondta.

Feszült csönd.

- És? - érdeklődtünk. - Most mi a teendő?

- Be kell ajánlanom a kiadó vezetőjének kiadatásra - közölte a hölgy. - Ő hozza meg a végső döntést. Mindenesetre jöjjenek fel Pestre, és személyesen megbeszéljük a részleteket.

Aznap este pezsgőt bontottunk. Hihetetlen dolog történt. Már az első kiadó ráharapott az irományra, nemhiába, jók vagyunk! Előttünk a világhír. Összekaptuk magunkat, és irány a főváros.

Magas, tekintélyes épület, üvegfalak, modern lift. Ide járunk majd, mint ismert írók, mondtuk. Mint Paul Sheldon a Tortúrában. Mi leszünk a magyar Stephen King. A kezdet valóban biztató volt. A hölgy vég nélkül rázogatta kezünket, leültünk, és személyesen is elmondta, amit hallani akartunk, hogy ő maga maximálisan támogatja könyv megjelenését, hozzáfűzte bizalmasan, hogy a főszerkesztő totálisan megbízik a véleményében, és ő már nem is olvassa a műveket, csak rá hagyatkozik. Összegezve: szinte biztosra vehetjük, hogy még abban az évben - augusztust írtunk akkor - piacra kerül a mű. Választottunk magunknak frankó álnevet, semmi más dolgunk nem volt, mint kéthetente telefonálni, hogy mi van.

Erőnk fogyott, a biztatások egyre gyengébbek lettek, míg végül év végén közölte a hölgy, hogy nem férünk bele a költségvetésbe. Talán jövőre. Tett egy megjegyzést, miszerint próbáljunk regényt írni. Rajtunk nem múlott, lévén már mindketten javában önálló sztorin dolgoztunk. Pali újraírta elveszett liftes sztoriját, én pedig felhasználva huszonötféle, korábban félbehagyott írásaimat igyekeztem egy történetté formálni. A munka haladt. Majdnem egyszerre kezdtük el, és egy nap híján egyszerre fejeztük be. Öt hónap termése két, egyenként bő kétszáz oldalas regény lett. Palié a Nyugalom tengere, enyém a Visszhang.

Szigorú kritikusként elolvastuk egymásét, és odavoltunk a gyönyörűségtől. Félénken hívtuk újra "kiadónkat", hogy jövő évet mondtak, és hát január van. Lelkendezés a vonal túlsó végéről: minden oké, a cég közben kettévált, nőttek a lehetőségek, vigyük csak a könyveket. Örömmel felkerekedtünk, és most már - ugye - három kézirattal bekopogtunk újfent ama toronyház kapuján. Újabb ováció és lelkesedés az irodalmi szerkesztő részéről, pislákoló remények a miénkről. A következő volt a terv: mivel a kiadónál már négy elsőkönyves író művei gyűltek össze - minket is beleértve - horror-thriller műfajban, ezért felmerült az ötlet, hogy egy könyvsorozat jelenjen meg, amibe mi is beleférünk természetesen mind a novellákkal, mind a regényekkel. Kiadatott a szokásos ukáz: telefonáljunk kéthetente.

Ismét teltek a hetek, hónapok. Borítótervet csináltunk, fantáziacímet adtunk a sorozatnak, logót terveztünk és várakoztunk. Újabb regényt kezdtünk, gondolva a jövőre. Szintén egyszerre kezdtük, és egyszerre hagytuk félbe... Jött a nyár és a szabadságolások. A kiadó közölte, hogy szeptember elején telefonáljunk, addig semmi sem történik. Július-augusztus, némi kudarcélmény (erről majd később), és jött az ősz. Nagy lélegzet, telefon..., és a barátságos kiadófőnök közölte, hogy nem meri megkockáztatni a könyvsorozatot, így a végleges válasz: nem.

Lemondóan legyintettünk, jómagam még jót is derültem a szituáción. Aztán fáradtan próbálkoztunk még egy-két kiadóval, de hamarosan látnunk kellett a szomorú tényeket, miszerint nincs olyan kiadó, amely pénzt fektetne bele egy ismeretlen szerző felfuttatásába a horror-thriller műfajban. A kudarc teljesen elvette kedvünket az írástól, és mindamellett, hogy csupán a magunk szórakoztatására és lelkesedésből vágtunk bele az egészbe, a folyamatos hitegetés teljesen kifárasztott, és kedvünket szegte.

Viszont azóta sem írtunk közösen semmit, leszámítva két kigörcsölt novellát a Zsaru Magazin pályázatára, ahol nem díjazták munkánkat. Én három év kihagyással aztán ismét tollat ragadtam. Elkövettem jó pár újabb novellát, pár kisregényt, egy-két rockzenével kapcsolatos irományt, számos verset, egyebeket. Kiadókhoz is elküldtem néha a műveket, hiába. Pali is írt később valamit, azonban ezekről nem tudok sokat. Egyszóval: híres írók nem lettünk.

Viszont újfajta lelkesedésből adódóan filmezni kezdtünk, és ez évekre lekötötte minden energiánkat.

1994 év vége lehetett, talán ősz, de lehet, hogy már benne jártunk a télben. Tudja a fene, de az biztos, hogy Juhász Paliék konyhájában ültünk hárman: Pali, az öccse Zsolti és jómagam. Nem volt ez különleges esemény, akkortájt sokszor fordult elő ilyesmi, hosszú órákat töltöttünk el emígyen. Hol a novelláinkat írtuk, hol létkérdésekről beszélgettünk éjszakába nyúlóan. Juhász Zsolti rendszerint hozzánk csapódott. Ő nem írt, nem is voltak ez irányú késztetései, de érdeklődött dolgaink iránt, és eléggé méltányolta azokat.

Szóval, írásainkról folyt a szó, és egyszer csak felvetettük az ötletet, miszerint mi lenne, ha a "nagyokhoz" hasonlóan filmet csinálnánk saját írásainkból. Néma csend, majd harsány röhögés, aztán újra néma csend. Egymásra meredtünk. Tényleg, mi lenne? Bátorkodtam megjegyezni, hogy nem áll tőlem távol a dolog, majd számba vettük lehetőségeinket.

Mi kell a filmezéshez, ugyebár? Sztori, ezek adottak, csak át kell lapozni novelláink kéziratát. Szereplők, legyintettünk, majd csak találunk a baráti körből. Videokamera, no ez fogósabb volt, tekintve, hogy egyikőnk sem rendelkezett ilyesmivel. Ekkor jött az úgymond isteni közbeavatkozás, eszembe jutott, hogy őshaverom, Szentkúti Tomi nemrég váltotta ki a vállalkozóit, és esküvőket filmez saját VHS kamerájával. Vele akkoriban borzasztóan ritkán találkoztam, merthogy Pesten dolgozott, reggel ment, este jött, ekképp totál kimaradt a buliból. Egy pillanatra sem merült fel, hogy netán nem vállalja a dolgot, így ez a kérdés is megoldottnak lett nyilvánítva.

További probléma: a megfilmesítendő sztorik kiválasztása a harmincvalahány novellából. A kör eléggé leszűkült, így a következő történetek maradtak: Fenyő Normandiából, Betörés, Transzplantáció, Fogyókúra és Mézédes történet. Rövidfilmben gondolkodtunk, és úgy véltük, hogy érdemes lenne a körülbelül húsz percesre tervezett sztorikat összekötni, keretbe foglalni, és végül kijönne egy mintegy másfél órás film, egyfajta Creepshow vagy Mesék a kriptából. Lelkesedésünk toronymagasra lángolt, és kisvártatva megkezdtük az előkészületi munkálatokat.

A feladatok nemigen lettek még kiosztva, tekintve, hogy fogalmunk sem volt, ki mihez ért egyáltalán, vagy mihez érez késztetést. Az persze nem lehetett kétséges, hogy a filmet én illetve Juhász Pali fogja rendezni, Juhász Zsolti pedig mint szervező vesz részt a munkában.

Megkerestem Szentkúti Tomit, vázoltam neki, hogy ismét filmet kéne csinálni, ez ügyben rá, mint operatőrre számítunk, a kamerájára meg, mint technikai háttérre. - Végre! - közölte, és ezzel el is volt intézve a dolog. Folyt a szereplők keresése.

Természetesen ekkor már világossá vált, hogy, hogy az első filmre vitt történet a Fenyő Normandiából c. Pali által kreált sztori lesz. E meghökkentő mese Amerikában játszódik, egy isten háta mögötti kisvárosban, télen. Szolid család, apa, anya, gyerek készül karácsonyozni. Váratlanul betoppan hozzájuk a Sing Sing börtönből frissiben szabadult rokonuk, nevezetesen Henry, a feleség öccse. A nagydarab, meglehetősen faragatlan modorú fickó úgy hiányzik a családfőnek, mint púp a hátára, de hát ugye kénytelen elviselni, sőt magával viszi az erdőbe, ahová - a hagyományoknak megfelelően - elindulnak karácsonyi fenyőért. A férj - lévén normandiai származású - ragaszkodik a normandiai fához, míg a kellemetlen vendég ezüstfenyőt szeretne. Kisebb szóváltás kerekedik a szituból, aztán magukra hagyjuk őket, és visszatérünk a házba, ahol is az asszony levelet fogalmaz éppen. Közben hallja, hogy a fiúk megérkeztek, és odafönt tevékenykednek. Bizonyára a fát díszítik, gondolja. Tálcát vesz elő, poharakat, italt tesz rá, és elindul felfelé. Felérve megdöbbenten látja, hogy férjeura lóg a mennyezeten felakasztva, véres homlokkal, karácsonyfának feldíszítve - holtan.

Ennyi a történet, de még csak novellaváltozatban, ami voltaképpen az asszony által fogalmazott levél volt, ő mesélte a sztorit. Forgatókönyvvé kellett gyúrni, párbeszédet fogalmazni, stb. Mind a ketten megpróbálkoztunk vele, végül Pali verzióját választottuk, én pedig megírtam a technikai forgatókönyvet, és legépeltem a művet. Persze mindezt meg kellett tervezni, cselekményvázlatot készíteni, így 1994 szilvesztere ráment a munkára. Este tíztől éjfélig a konyhában ültünk és dolgoztunk, miközben feleség, barátnő és a család a szobában nézték a műsort. De kész lett.

A szereplők vándorlása, illetve, hogy a forgatás napjáig változnak a színészek, mostanra már velejárója munkánknak, nem volt ez másképpen a Fenyőnél sem. Noha az egész történetben mindössze négy szereplő tűnt fel, voltaképpen összesen hat embert mozgósítottunk. A rosszfiú szerepére már kiszemeltük Ivsits Tibit.

Nagydarab külsejéhez nem illő módon meglehetősen meghatottan vette tudomásul szerepét. A zsörtölődő apának egy Laci nevű srác tűnt alkalmasnak, őt Pali ismerte közelebbről. Nagy kedvvel indult neki, aztán kiesett a játékból. Az anyát megformáló hölgy - Érsek Erika - az egyik taxinál dolgozott, mint diszpécser, ő Juhász Zsolti ismeretségébe tartozott, és röpke egy óra alatt sikerült befűzni. Ennyi idő kellett, míg komolyan vett bennünket, és rájött arra, hogy tényleg filmet akarunk csinálni. A két gyerek - ekkor még kettő volt - szintén megvolt, a szülőkkel való egyeztetés után - miután meggyőztük őket, hogy nem pornót akarunk forgatni -, hamar elvállalták a közreműködést.

Helyszín kellett, mégpedig egy olyan családi ház, ahol látványos, szép nagy lépcső vezet fel az emeletre. Probléma volt a javából, hiszen valamennyien panelban élünk a mai napig, ahol a nagy és tágas fogalmak eleve ismeretlenek. Nosza, elevenítsük fel rokoni kapcsolatainkat, a nevelőapám testvére fiainak unokatestvérének szüleinek háza pont megfelelt a célra, felhívtuk hát Olga nénit, és emígyen szóltunk:

- Kéne egy ház!

- Vegyél magadnak - közölte a közeli rokon, és miután így üdvözöltük egymást, rátértünk a lényegre. Olga néni vonogatta a vállát, de megengedte, hogy alkalmasint felforgassuk lakását.

Minden akadály elhárult, kitűztük a forgatási napot: 1995 január 8. reggel 8 óra. Mindenki lefixálta, oké.

Hetedikén este ülünk Juhász Zsoltival a főszereplő büféjében, várjuk a tulajt, hogy egyeztessük vele a másnapi forgatás helyszínét, semmi. Leszáll az este, a tulaj sehol. Faggatjuk az alkalmazottat, mit tud, kiderül: semmit. Se lakáscím, se telefon, de különben sincs otthon, stb. Este tíz, zár a büfé, reggel forgatás, nincs főszereplő. Pánik indul, a "hagyjuk a fenébe" reakció helyett nagy kérdés: ki a francot keressünk helyette? Egyetlen személy jöhetett számításba, Miokovics Csaba, akit mindnyájan ismertünk, és megosztottuk vele horrorfilmek iránti rajongásunkat. Tudott róla, hogy filmezni készülünk, nagyra értékelte próbálkozásunkat, és fenntartotta ígéretét, hogy ha kell, szívesen jön segíteni. Hozzá csöngettünk fel, hogy "bocs de izé, itt a forgatókönyv, reggel nyolckor találkozunk, helló". Némileg megnyugodva tértünk haza.

Másnap lázas készülődés, Olga néni házát megszálltuk, és két teljes szinten folyt a munka. Persze a tervezett anyag felét sem forgattuk le, viszont olajozottan dolgoztunk. Tomi operatőrködött, félszavakból is megértettük egymást, és jó is volt, hogy annyi szünet után végre ismét együtt voltunk. Pali felügyelte a sürgés-forgást, szemlátomást élvezte a forgatást, de hát ki nem? Délután holtfáradtan hazamentem, és megilletődötten bejelentettem: - Ma filmet rendeztem.

Mindazonáltal, hogy a "muszter" megtekintése után vált nyilvánvalóvá, hogy az akasztási jelenet nem hiteles, Csaba nem meggyőzően lóg, merthogy a valóságban széken állt, ugyebár. De hát a házba nem mehetünk vissza még egyszer zsongani, jó jó, akkor megcsináljuk a Paliéknál, végül is a szoba belseje nem látszik korábban a filmen, tehát akárhol lóghat, stb.

Napok múlva összejöttünk Paliéknál, és kiterveltük, hogy milyen módon akasszuk fel Csabit. Valami tizenakárhányméter kötelet használtunk fel, a dereka köré is volt tekerve, a talpa alatt is húzódott, végül az egész fel a mennyezetből kiálló kampóra. Próba: Csaba függ, kopognak, vendég be, és kis híján infarktust kap a nagyszoba sarkában lógó, karácsonyfának díszített, tanácstalanul vigyorgó ember láttán. Csak filmezünk, magyarázzuk. Az illető rábólint, ő maga is horroros. Aztán folytatás következett, a felvétel sikeres lett, ám még a felénél sem jártunk.

Hátravolt még az erdőjelenet és egy belső is, nem is beszélve a film nyitóképeiről, ahol is Henry érkezik valami brutális nyugati autóval. A brutális nyugati autó egy volt osztálytársamé volt, ő készséggel jött forgatni, neki mindegy volt, hogy mit csinálunk, lényeg, hogy buli van. A forgatások viszont piszkosul lelassultak, az a tél olyan enyhén jött, hogy rövid ujjú pólóban jártunk, hóesés fel sem merült. Mindössze két hétig fagyott, volt is hó dögivel, ámde Ivsits Tibi ez idő alatt otthon fetrengett tüdőgyulladással.

Várakoztunk.

A kis ízelítőt megkaptuk a filmezés hátulütőiből. Az erdőjelenet a harmadik nekifutásra sikeredett, először teljesen rossz lett, másodszor meg eleredt az eső. Ránk virradt a Húsvét vasárnap, mit tehettünk mást, kimentünk forgatni az erdőbe. Enyhe idő volt, hó egy szem se értelemszerűen, így belevittük a dialógusba, hogy "ez ám a karácsony, sehol egy deka hó...". Kész röhej volt. Mindez mellé zöldellő fák és furcsa szagok, a stáb nagy része ugyanis éppen húsvéti vendégségből érkezett bőséges tojásfogyasztás után...

No, de sikerült!

Hátravolt még egy házbéli jelenet, két gyerek sehol, sebaj, rutinosak voltunk már az ilyesmiben, villámgyorsan beszerveztem unokatesómat, Zolikát, aki jókat kacarászott a forgatáson, tetszett neki a "nagyember" Ivsits Tibi stílusa.

Utómunka várt ránk. A feladat rám hárult, ami vágásból és megfelelő zenék kiválasztásából állt. Akkoriban pont Tibor hatására fedeztem fel a Savatage együttest, és aktuális albumukon volt egy többtételes dal, a Chance illetve párja a Visions. Előbbi annyira illett a film csúcsjelenetéhez, hogy tollat ragadtam, és másodpercről másodpercre levázoltam a szám szerkezetét. A forgatáson már időre lett felvéve az egész, vágásnál pedig a zenére illesztettük rá a képet, mint egy videoklipben. Az eredmény tökéletes lett, mintha direkt erre a képsorra írta volna a zenekar a dalt.

Az utómunkához nem állt rendelkezésemre semmilyen vágógépre emlékeztető eszköz, így két Panasonic videóval munkálkodtam, felváltva használva az audio dub, illetve insert funkciót. Élmény volt másodpercről másodpercre "pauzálgatni", de talán ekkor kezdtem megtanulni azt, hogy mi is az a vágás.

Aztán egyszer csak készen lett. Néhol a zene elnyomja a párbeszéd hangjait, olykor rossz a folyamatosság, de mégis: az első filmünk elkészült!

Nekem tetszett, büszke voltam rá, Tibor fanyalgott, Pali rejtélyesen mosolygott, többen pedig elgondolkodtak. Persze megadtuk a módját, borítót csináltatunk neki, a kazikra nyomtatott matricát raktunk, és büszkén mutogattuk a terméket. Szűk baráti körben osztogattuk csak szét, de mint kiderült, sokkal több emberhez jutott el, mint sejtettük. Újságíróknak nem küldtük el a művet, nem is jutott eszünkbe, hogy hírt kellene adni magunkról. Viszont egy kazit postáztam kedves barátomnak, egy bizonyos Vavyan Fable néven író hölgynek, aki a következő levélben fejtette ki véleményét a filmről:

(...) Szóval a film. Engedelmeddel hitvesem is megtekintette, ő a kameraman szemével. Voltak a moziban remek vágások és durva hibák is, miként kell. Az én kertész szemem felől nézvést rejtélynek rémlett, mit kószálnak a hősök egy lombhullató erdőben fenyőre, pláne normandiaira vadászván!? Az írószememmel nézvést be kell vallanom intelligenciám a vége felé cserben hagyott. Na, szégyen a bevallás, de hasznos: nem fogtam fel a poént! Más bajom nem is volt, de ez elég. Én vagyok a hülye! (...) Filmezgess, Zsolt, írogass! Így kezdődik. Én a hatvanadik tonna papírnál tartottam, midőn kezdett olvashatóvá válni, amit lekarmoltam. Már ugye élvezetileg. Könnyen lehet, hogy neked hamarabb összejön. Mert még ez sem volt ám az igazi, de azt se mondhatnám, hogy kár volt fáradni vele. Nem volt kár. Remélem, nem dőlsz kardodba, és a fényképemet se köpdösöd le soraim olvastán. A mozival még ne indulj az Oscarért, de ne hagyd (hagyjátok) abba. (...) Normandiai fenyő pedig nem létezik. Ennek alig lehet érdekessége a filmre vitt opusz szempontjából, csupán érdekességképpen tudatom Veled. Van egy fenyőfaj, amely az Abies normanniana névre hallgat, az ő magyar neve (kapaszkodj!): kaukázusi jegenyefenyő. Lassan nő, gyönyörű, nagyon szeretem. Ha megtudom, hogy kivágod karácsonyfának, megfojtalak! Margaret karácsonyfája viszont tök jó volt! (...)

Csókol:
Fable Anyó

Vérszemet kaptunk, és úgy gondoltuk, hogy most már mindenre képesek vagyunk. Könyvkiadás terén éppen pangott a dolog, így újabb energiákat fektettünk a mozgóképbe, és elhatároztuk, hogy megcsináljuk az első egész estés filmünket. Miokovics Csaba ekkoriban közölte, hogy nem kíván többet szerepelni - ezt az ígéretét két év után szegte meg -, ámde szívesen foglalkozna maszkkészítéssel. Ha már itt tartunk, portrék következnek:

Miokovics Csaba: civilben kőműves, egyébként speciális effektek és maszkok fanatikus gyártója. Az elmúlt években eljutott odáig, hogy profi anyagokkal dolgozik, profi minőségben, szerintem bőven megállná a helyét bárhol a világon. Aki nem hiszi, bizonyosodjon meg róla.

Juhász Pál: immáron húsz éve háromműszakozik, örökös álmodozó, a baj, hogy olykor hiányzik a megvalósításhoz szükséges erő. Egyébként hangulatember, alapvetően jóindulatú, a valóságot általában nem észleli maga körül, álomvilágban él. Talán a valóság túl rémisztő számára. Nagyon jól rajzol és ír, ám pont ezekkel nem hajlandó foglalkozni.

Juhász Zsolt: Pali öccse, aki sokszor más tollával ékeskedik, ez csak azért van, mert még nem találta meg igazi önmagát és érdeklődését. Hasznos ember, ha akar, és kitűnő munkatárs, ha akar. Általában lusta, és nem akar, a kudarcok annyira megviselik, hogy hajlamos feladni mindent, ha elsőre nem sikerül.

Szóval 1995-öt írtunk, és zombifilmet szerettünk volna forgatni. Komoly munkához komoly előkészületek kellenek ugyebár, így egy nap felkerekedtünk, és elbuszoztunk Nagyvenyimre, a temetőbe. Csaba szerzett valahonnan egy régi öltönyt, nagypapa-korabeli fehér inget, és egy bobo-shopban vett gumiálarccal a fején megpróbált hiteles élőhalottat alakítani.

A szitu érdekes volt.

Temető, fényes nappal, tíz méterre öreg nénike közeleg piros kannával a kezében, oldalt egy fejfa mögül Csabi tántorog ki zombiként inogva. Mi eközben Palival kétrét görnyedve visítoztunk a röhögéstől.

Honnan jött a Harangzúgás c. film ötlete? Talán Juhász Zsolti hozta a sztori alapötletét, mindenesetre mire észbe kaptunk, már nyakig benne voltunk. Ha hajlandó vagyok hinni az előjelekben, azt kell mondanom, hogy jó pár óment kaptam arra nézve, hogy álljunk le az egésszel, de töretlenül ragaszkodtunk az elképzeléshez, miszerint egész estés filmet készítünk.

A történet valami olyasmi volt, hogy ifjonc társaság érkezik az erdőbe hétvégi táborozásra, köztük van egy fura srác is, aki médiumi képességekkel rendelkezik. Namármost egyszer csak titokzatos csuklyás alakok tűnnek fel, pánik indul, rohangálás, mészárlás, ilyesmi. Kisvártatva befut a felmentő sereg, tucatnyi élőhalott formájában, ők az este folyamán megtartott szeánsz hatására keltek ki sírjukból, és egy föld alatti csatornarendszeren át jutottak el a tett színhelyére. Kiderül aztán, hogy a zombik nem mások, mint a médium srác valamikor legyilkolt bátyja és annak haverjai. A ködös múltban szintén feltűnt csuklyások, feltehetően nem evilági lények gyilkolták meg őket.

Így vagy úgy, de ahogyan a dolgokat elképzeltük, nem is nézett volna ki rosszul a dolog, más kérdés, hogy kicsit elszámítottuk magunkat. Úgy terveztük, hogy mivel az egész film az erdőben és környékén játszódik, leköltözünk a helyszínre három napra, és ezalatt az idő alatt, az éjszakákat is beleértve megcsináljuk a filmet. Nem sokkal a Fenyő után kezdtük el szervezni a dolgot, jó pár szereplőre volt ugye szükség, és nyakunkba vettük a várost.

Össze is szedtünk vagy húsz fiatalt, akik láttak fantáziát a dologban, bár úgy istenigazából senki se vette komolyan a dolgot, de mit veszíthetünk alapon leokézták a forgatást. Jó előre lefixáltuk azt a bizonyos három napot, ha jól emlékszem, augusztus 19-e volt az első. Előző nap még mindenkit felkerestünk, és szájukba rágtuk, hogy reggel nyolckor találkozunk, ott leszünk kocsival. Példátlan technikai apparáttal nyomultunk: feltornyoztunk három kamerát, kétszáz méter hosszabbítót, Pali felesége megvarrta a hét csuklyát, levittünk egy tévét monitornak, egy helyi áruháztól kölcsönöztünk kirakati bábukat, meg minden. Szóval nagy beruházás volt. Akkoriban (is) éppen munkanélküli voltam, utolsó fillérjeimet öltem bele a buliba, mire a kazettákat, kaját, piát, szúnyogriasztót, meg minden szükséges dolgot megvettem. No de kárpótol majd a jól végzett munka öröme, gondoltam.

Felvirradt a nagy nap.

Az idő frankó, semmi jel arra nézve, hogy bármi is elronthatná a dolgot. Reggel nyolckor irány Feri haverom, aki a fuvarozást vállalta. Juhász Zsoltit otthagytuk, hogy a megbeszélt terv szerint szedje össze a szereplőket, mi pedig leautóztunk a Duna partra, hogy előkészítsük a helyszínt. Útközben még felszedtük az akkor Pestről érkező Wostry Ferit, aki hevesen érdeklődött tevékenységünk iránt, ráadásul műfajkedvelő is volt.

Helyszín, pakolás. Megérkezés, autó leáll, defekt. Ez már gondolkodóba ejtett. Valami nagyon ellene szól az egész cirkusznak, véltem, de most már csináljuk végig. A közeli Vasműből kaptunk áramot, bekötözgettük a kétszáz méter hosszabbítót, és felállítottuk a sátrat. Szukufújkálás, majd békés várakozás.

Nemsokára türelmetlenkedni kezdtünk, lévén, hogy tíz óráig mindenkinek be kellett volna futnia, hogy elkezdhessük a stábgyűlést, ám mindeddig csak Pali, Csabi, Wostry Feri és jómagam vakaróztunk mélán az erdőtisztáson. Egy idő után autóba vágódtunk, és immáron a lecserélt kerékkel felrobogtunk a városba, hogy mi a franc van. Irány, ahonnan kezdtük, Feri, a sofőr lakása. Juhász Zsolti a ház előtt topog tanácstalanul, Feri nincs itthon, mondja, amúgy meg gőze nincs, hogy mit kéne csinálni. Wostry Feri megértően bólogatott, én síkideg voltam, és barátságos üvöltözés után úgy láttuk jónak, ha felkeressük a szereplőket otthonukban.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tucatnyi résztvevőből mindössze kettő-három van jelen, a többi valamerre bóklászik, ki a városon kívül, ki talán még országon kívül is. Még reménykedtünk, hogy délutánra talán lekergeti őket a lelkiismeret. Két lány le is jött öt órára, egyikőjük boroskannával felszerelkezve.

- Mi ez? - érdeklődtem.

- Életforma - közli ő.

Ennyiben maradtunk. Körbenéztem a stábon, unatkozó, vihorászó fiatalok használták el éppen az általam vett Szukut, és mire nekem is kellett volna egy csepp sem maradt. Ordítani kezdtem, lévén, hogy beremegtem a dühtől. - Na most vagy dühös - szólt Wostry Feri filmrendező szemmel. Igaza volt.

Válságstábgyűlés a kocsiban.

A résztvevők: Feri, én és Szabó Ricsi barátom, aki nem volt bent a filmes brancsban, de józan ítélőképességére nyugodtan mertem hagyatkozni. A kérdés: mi a francot csináljunk?

- Ez egy nagy rakás szar - közölte Ricsi megfontoltan, ekkorra már szívből utálta a vidáman piknikező társulatot. Nem volt egyedül. A fenti megállapítással valamennyien egyetértettünk, így kiszálltam a kocsiból, és megköszörültem a torkomat.

Kíváncsi tekintetek és várakozó szempárok. Ezt követően elmondtam, hogy mivel majdnem este van, és a szereplők fele nincs lent, a lent lévők hozzáállása pedig - egy-két kivétellel - minden, csak nem lelkes, ezért szerintem csomagoljunk, és fejezzük be a szarakodást. Meglepő módon a tömeg aktivizálódott, és támadások kereszttüzébe kerültem, miszerint ne dobáljam a negatív hullámokat, nincs még semmi se veszve, meg minden. Meghoztam a döntést, és közöltem Juhász Zsoltival, hogy a feltételek ismeretében nem vagyok hajlandó rendezni, ámde szívesen működöm közre operatőrként, illetve vállalt szerepemet is eljátszom, ha kell.

Zsolti szeme felcsillant, és rögtön magára vállalta a rendezést. Oké, beálltunk, és kezdetét vette a ... nem is találok megfelelő szót, szóval nekiálltunk hülyét csinálni magunkból. Zsolti rendezgetett, Pali sürgött-forgott, Feri vigyorgott, Csaba pánikolt, én pedig cinikusan álltam a kamera mögött. Szentkúti Tomi ez alkalommal nem jött el, csak a kamerát adta kölcsön, talán ha ott van, máshogy alakult volna az egész... ő már délután összecsomagolt volna.

Szóval, zajlott a meló, éjfélre felvettünk kb. két perc hasznosat. Visszanéztük rögtön, ez a két perc is használhatatlannak bizonyult. Sebaj, mondta Zsolti, holnap folytatjuk. Ekkor félénken megjegyezték a szereplők, hogy ők másnap nem érnek rá. Ez volt az est csúcsa, közröhej, minekutána Zsolti nyilatkozott és lefújta a cirkuszt. Szabó Ricsi felszállította a stábot a városba, mi pedig lent maradtunk ketten Ferivel. Minden szanaszét volt, így képtelenség lett volna ott hagyni a cuccot, meg hát Ferinek nem volt hol aludnia.

Így sátoroztunk.

Az éjszaka önmagában is eseményszámba ment: koromsötét, mindössze egy hatvanas izzó világított, amíg fel nem borítottam a lámpát, eztán zseblámpázás következett. A terep úgy nézett ki, mint tájkép csata után: mindenfelé eldobált szemét, pokrócok, szatyrok, csuklyák, a bábuk darabjai szanaszét és mindehhez egymillió szúnyog.

Mit tehettem, felöltöttem egy csuklyát a hozzá való maszkkal együtt, és takarítottam. Közben egyfolytában szitkozódtam, és átkoztam a napot, amikor filmezésre adtam a fejem. Bent a sátorban Feri olvasott valami Richard Laymont horrorkönyvet, nemigen beszélgettünk az este élményeiről, egyszerűen nem volt mit kommentálni. Feri csak annyit mondott, hogy akkor lássa legközelebb Dunaújvárost, amikor a háta közepét. Ezt a fogadalmát egy sokkal sikeresebb alkalommal szegte meg, jó egy év múlva.

Szóval, felvirradt.

Pali lelkiismeretesen már reggel hétkor megjelent, és segített pakolni. Délre mindenki otthon volt, és legelőször is letöröltem minden egyes képkockát az előző éjszakai felvételekből, látni se bírtam őket. Így esett, hogy mindmáig minden velünk kapcsolatos anyagot féltve őrzök a szekrényben, csupán erről a forgatásról nincs egyetlen árva másodpercem sem. Viszont az emléke meglehetősen sokáig kísértett, és elég tanulságos esemény volt.

Mindezekkel egy időben játszották a helyi moziban az Ed Wood életéről készült filmet. Pár szó a művészről: Filmrendező, 1978-ban halt meg, mint teljesen lecsúszott ember. Nagyon sok filmet forgatott életében, rémfilmeket, fantasztikusnak szánt műveket, illetve élete vége felé szex-rémfilmeket is gyártott. Soha nem kapott igazán nagy nyilvánosságot, és sohasem ért el komoly sikereket. Halála után kikiáltották őt minden idők legrosszabb filmrendezőjének, és ettől a titulustól alkotásai kultusszá váltak, gyűjtők kedvencei lettek, és Edward D. Wood világhírre tett szert. Legrosszabb (vagyis legjobb) filmje a Kilences terv az űrből c. csoda.

Érdekes egybeesés volt, hogy az életéről szóló film éppen egyidőben volt látható a mozinkban, amikor mi lent szerencsétlenkedtünk a Dunaparton...

Jócskán adós vagyok még a magyarázattal, hogy miért a Cruel World Team nevet vettük fel. Nos, kezdetben fel sem merült, hogy nevet kéne választanunk. Az első film vágásakor derült ki, hogy jó lenne valami logo a főcím elé, másrészt mivel addigra kialakult egy csoport, hát nevezzük el magunkat valahogy. Akkoriban ismerkedtünk a Troma Team nevű amerikai filmes csapat nukleáris horrorfilmjeivel, és tetszett a team szó, jobban, mint a group, vagy csapat. Másrészt a társulat nagy része krónikus Pink Floyd mániában tobzódott, így erre is figyelemmel lévén kölcsön vettem egy Floyd dal címét, pontosabban egy részét. A Fal lemez Goodbye cruel world c. számáról van szó. A dal teljes szövege ismeretlen fordító tolmácsolásában a következő:

Ég veled, zord világ,
itthagylak ma én.
Ég veled.
Ég veled.
Ég veled.
Isten veletek, emberek,
nincs a föld kerekén,
amivel lebeszéljetek.
Ég veletek.

Nem épp pozitív, tudom, de a célnak pont megfelelt, bár jó néhány riporter csak tagolva tudta kimondani. Később sokan csak egyszerűen CWT néven emlegették közösségünket.

Nem sokkal a nyári leégés után keresett meg egy lány, aki saját bevallása szerint riporternek jelentkezett egy akkoriban meghirdetett pályázatra a Dunaújvárosi Tv-hez. Úgy gondolta, hogy bemutatkozó riportnak elég érdekesek vagyunk. Aztán a hölgy eltűnt, kerestük, bementünk a tévébe, ott közölték, hogy valóban ismerik a hölgyet, de ők se látták egy ideje.

Mindenesetre a szerkesztőket érdekelte a riport, így egy lámpalázas napon sor került az interjúra. Éva, a riporter csípte a Fenyőt, így a beszélgetés alatt ebből vágtak be képeket. Rendkívül bénák és rutintalanok voltunk, Tamás belezavarodott a film sztorijának elmesélésébe, Pali a kérdésre, hogy mivel foglalkozik, szinte elmesélte a vaslemezgyártás műveleteit, én pedig a "tehát" és a "végül is" kifejezésekre építettem mondandómat. De a lényeg kiszűrődött a hebegés habogásból, filmezünk, nincs semmink, csak terveink, és szeretjük a horrorfilmeket. A remek riport a tv Art c. műsorában ment le, és természetesen minden rokon és barát a készülékek elé lett csődítve az ominózus időpontban.

Híresek lettünk! Aztán az elkövetkezendő napokban annyit ismételték a műsort, hogy már kezdett unalmassá válni.

Az adás alatt már javában benne voltam a Betörés c. kisfilm előmunkálataiban. Rekordot döntöttünk, a Fenyő közel fél évig készült, a Betörést viszont leforgattuk két nap alatt. Hogy miért pont akkor, és miért így, annak persze megvoltak a maga sajátságos okai. A filmötlet már korábban megvolt, ez a sztori is ki lett választva anno a novelláinkból.

A történet röviden: fásult betörő cinkosa biztatására utolsó akcióját tervezi. Egy öregasszony lakását kéne kirámolni, a haver még kulcsot is szerez. A bűnöző be is hatol a lakásba, ám mindenféle furcsa dolgokat tapasztal: elered a víz a fürdőszobában, hangokat hall, ráadásul még a zseblámpája is tönkremegy. Végezetül felfedezi az ágyban a lakás tulajdonosát is holtan, az oszló test kisvártatva megmozdul. A srác páni félelmében az időközben becsukódott ajtót sem tudja kinyitni, de végül is kijut a lakásból. Másnap holtfáradtan ébred, csöngetnek, és rövidesen megtudja, hogy csak tréfa volt az egész, a haverja szórakozott.

A látványos erdei bukás után meglehetősen le voltam törve. De bizonyítani is akartam. Egy nap előrángattam a Betörés c. novellámat, együltő helyemben megírtam a teljes technikai forgatókönyvet beállításról beállításra, és elkezdtem szervezni a stábot. Átmentem Túri Lacihoz, akit ugye szintén a videotékából ismertem, és megkértem, hogy vállalja el a betörő szerepét. Oké. Ivsits Tibi karaktere adta magát a cinkostárs szerepére, ráállt az újabb akcióra.

Két lakás kellett, az egyik, barátnőmék panelja tökéletesen megfelelt, Szabó Ricsi pedig felajánlotta az övét. Felesége nagy noszogatásra belement, hogy ő alakítsa a hullát. Miokovics Csabi örült, hogy végre maszkot készíthet, Tomi pedig odaadta a kamerát, mert nem ért rá, vagy ilyesmi. Egy péntek estére beszerveztem a bandát, és este héttől hajnali háromig összeszorított fogakkal leforgattam az anyagot. Juhász Pali folyamatosan olvasta, hogy melyik beállítás következik, és pedig filmeztem. Laci meglepően jót játszott, pedig fogalma sem volt a sztoriról, ott helyben kapta az instrukciókat pontról pontra.

Ricsiék lakása borzasztó kicsi volt, talán még 25 négyzetméter sem, és voltunk nyolcan, úgyhogy miközben Laci zseblámpával lopakodott az "üres szobában", a stáb többi tagja alatta, fölötte, mögötte rejtezett. Tibor szokásos formáját hozta, Ricsi pedig teljesen belelkesült a végére, ő maga rendezte feleségét.

Móni maszkja rendkívül gusztustalanra sikeredett, érdekes módon élőben volt benne valami olyan rémisztő hatás, ami kamerán nem jött át. Aznap éjjel rémálmaim voltak miatta, de bizonyára a fáradtság is jócskán közrejátszott. A záró jelenet pár percét két nappal később Lacival kettesben gyorsan leforgattuk, úgyhogy megvolt a nyersanyag.

A vágás még mindig a kétmagnós módszerrel történt, nyolc órán át görcsöltem vele. A Betörésben jóval több vágás van, mint a Fenyőben, és jóval átgondoltabb a film. A zene maximálisan kiegészítette a képeket, a Pink Floyd Ummagumma c. lemezéről vettem kölcsön az anyagot. Eme album egyfajta kísérleti lemez volt annak idején, nem is zene, inkább technikai bravúr. Teljesen hallgatatlannak tűnt számomra egészen addig, míg nem hallottam a Betörés képei alatt. Oda annyira illett, hogy nem is tudnék mást kitalálni rá.

A második rövidfilm elkészült tehát, és elég szélsőséges véleményeket kaptunk. Volt, aki unalmasnak találta, volt aki zseniálisnak, volt aki hátborzongatónak és idegtépőnek. Mindenesetre a gettóhangulat és zene miatt valóban húsz perc katasztrófa volt.

A filmezés folyt aztán tovább, rögtön belefogtunk a következő rövidfilmbe, ez lett volna a Transzplantáció. Én visszamentem a videotékába dolgozni, a könyvkiadó ekkor dobta vissza a kéziratunkat először, Szilveszterkor pedig ismét a Paliéknál gyűltünk össze.

Mögöttünk volt egy év csupa megkezdett próbálkozással, és kíváncsian fürkésztük a jövőt, vajon hol fogunk tartani egy év múlva? Semmi sem volt kiszámítható, de ami 1996-ban várt ránk, arra még a legmerészebb álmainkban sem mertünk gondolni.

Év eleje volt, talán február. Még látszottak a hófoltok, gyönyörűen nézett ki a temető az alkonyi fényben. Egy férfi állt komoran az egyik sír mellett, a hant éppoly jelentéktelen volt, mint a többi száz. A férfi mélyen gondolataiba merült, majd a kezében lévő whiskysüveg tartalmát a sírra locsolta. Még várt egy másodpercet, majd ledobta az üveget, és összekulcsolta a kezét.

- Bazmeg, valakinek belelátszik az árnyéka! - szólt egy hang. Közröhej jött válaszul, a férfi méltatlankodni kezdett, hogy fázik, meg hogy menjünk már a francba. Az illetőt Holinszky Jánosnak hívták, és a stáb vadonatúj tagja volt még másokkal egyetemben.

Zajlottak a Transzplantáció forgatási munkálatai. A forgatókönyv Pali novellája alapján kettőnk szüleménye volt, szintén náluk, a konyhában készült. Alaposan ki kellett bővíteni a sztorit, hiszen az eredeti történet csupán pár oldal elbeszélés volt párbeszédek nélkül. Jeleneteket, dialógusokat, monológokat írtunk tehát, és nyilvánvalóvá vált, hogy minimum kétszer olyan hosszú filmre számíthatunk, mint az előző húszpercesek.

A temetőben játszódó jelenettel kezdtük a munkát, ám ide is kétszer kellett kimenni, az első, még téli, havas képek sajnos az állvány hibája miatt teljesen használhatatlanok lettek, a svenkek borzasztó akadozottra sikeredtek.

Ismét együtt volt a klasszikus stáb. Tomi kamerázott, ő is igényesedett, erős kritikával néztük akkor már a Fenyő rendezetlen kameramozgásait, bár lámpák használata még mindig nem merült fel. Palival ketten rendeztünk, Csaba pedig a maszkokra koncentrált, amire igen nagy szükség volt. Merőben új szereplőgárdát toboroztunk, ám előbb a történet.

Tim egy laboratóriumban dolgozik, ahol kísérletei miatt szemsérülést szenved. Segítséget kérvén felkeresi a barátját Jacket, ki állítólag ismer egy legendás, híres-hírhedt orvost, bizonyos Dr. Cool-t, aki illegális műtéteket hajt végre. Jack megtagadja a segítséget, így Tim egyedül indul útjára. Egy kocsmában töltött este után részegen bandukol haza, mikor is egy csuklyás alak váratlanul leüti. Másnap ébred fel az erdőben, fél szeme bekötve. Hazatámolyog, és megdöbbenten veszi tudomásul, hogy az éjszaka megtörtént a kívánt szemátültetés. Az új szem remekül funkcionál, Tim örömében naplót kezd írni élményeiről. Ám hamarosan furcsa dolgok történnek. Egy videotékában Timnek rémisztő hallucinációi támadnak, otthon sötét rémálmai lesznek, testén pedig furcsa elváltozásokat tapasztal. Elindul, hogy megkeresse a rejtélyes orvost, a fekete csuklyás alakok elkapják az erdőben. Jack, aki barátja megmentésére a helyszínre rohan, már csak a borzasztó végkifejletnek lehet szemtanúja.

Timet Túri Laci játszotta. Holinszky Jani, Jack alakítója nem volt új a brancsban, ismerte már korábbról a dolgainkat, a maga unott módján vont vállat, és vállalta a szereplést. A sátáni Dr. Cool nem lehetett akárki, Makovics Csaba - nem tévesztendő össze a maszkos Miokovics Csabival - minden volt csak nem akárki. Két méter tíz centis magasságával, SZTK szemüvegével az isten is filmre teremtette. Őt látásból ismertük, egyszerűen megszólítottuk, és megérdeklődtük, hogy nem akar-e filmezni. Tetszett neki a dolog, de nem igazán hitt benne, hogy pont őbelőle lesz a választott színész. Holott a szerepében tökéletes volt, éppúgy, mint a segédje, Benke Zsolt, közismertebb nevén Tudor.

Benke úr szintén szemüveges, noha kb. fél méterrel alacsonyabb Csabánál. Ő volt talán a város legnagyobb fantasy rajongója és sci-fi szakértője, és úgy hiszem a teljes klasszikus és kortárs irodalom is a kisujjában rejtezett. Mindenesetre szinte kötelezőnek éreztük, hogy belevegyük a filmbe, mint egyfajta special guestet (különleges közreműködő). Ő lett Jack kertésze és Dr. Cool cinkostársa egy személyben.

Pali felesége, aki ugye a csuklyákat varrta még a bukott Harangzúgáshoz, meglehetősen sokkoló szerepben debütált. Ő alakította Dr. Cool egykori páciensét, aki balesete után a sátáni doki karmai közé kerül. Csaba remek maszkot fabrikált, Hajni pedig Linda Blairt (Ördögűző) megszégyenítő játékával lepett meg minket.

A videotékás eladó szerepét magamra vállaltam, a jelenetet munkahelyemen forgattuk le este nyolctól hajnali kettőig. Csaba engem is bekencézett, fél órán át sikáltam magamról a festéket és a ragasztót. Egyébként mindenki feltűnt a filmben. Tomi és Csabi járókelőként, Pali koldust játszott, barátnőm stoppost alakított. Beszerveztük drága riporterünket, Fiók Évát is, ő egy tv-tudósításban tűnik fel, amint Dr. Cool rémtetteit kommentálja.

Szóval nagyban folyt a munka. Iszonyú poénok kerekedtek ki a párbeszédes részeknél, se Lacinak, se Janinak halvány fogalma sem volt a szövegről, így a padlóra terített forgatókönyveket fürkészték mélán a dialógusok alatt. Gyűltek a képek, jelenetek, minden forgatás után csináltam otthon egy nyers vágást, szemlélve a jelenetek egymáshoz való viszonyát. Ekkor merült fel, hogy nyújtsuk meg a filmet, írjunk még a végére jeleneteket, és lépjük át a bűvös hatvan perces határt. Így megváltoztattuk a sztori végét, és egy éjszaka tömegesen lehurcolkodtunk a sóderbányába a kavicshegyek közé, hogy felvegyük Tim elhalálozását.

Ott volt mindenki, nem messze tőlünk az előző évi forgatás helyszíne kísértett intő jelként, de ekkorra már elfelejtettük a kudarcot, hiszen már majdnem készen voltunk, és egy jó film reményében dolgoztunk.

Ekkor lépett a színre Doma Sanyi, akinek a fejére Csabi oly mennyiségű ragasztót, festéket, tapaszt, miegyebet pakolt fel, hogy csoda volt, hogy egyáltalán levegőt kapott. Szegény Sanyi órákon ült megilletődötten a sóderban, és várta türelmesen, hogy rákerüljön a sor. Várhatott is, ugyanis a fáklyák nem akartak meggyulladni, az egész banda, köztük én is ott álltunk csuklyában a hegyen, és támogattuk a szétesni készülő, beöltöztetett kirakati bábut, ami dublőrként hivatott lezuhanni a hegyről.

Végre minden ég, jelenet indul, bábu emelkedik, zuhan, tök jól néz ki, csupán Tomi nézelődik a másik irányba a kamerával. - Jé, már vesszük? - szól. Mindenki síkideg, bábu szétesve, a fenébe, ez kimarad. Végén brutalizáció, Laci ocsmányodott arccal a földön fekszik, Dr. Cool közeledik, majd kiszedi Tim szemét. Csaba szerzett valahonnan egy disznószemet, ez hivatott pótolni Laci látószervét. Rendkívül undorító látványt nyújtott. Külön élményt jelentett Sanyi maszkjának leszedése, kis híján a bőre is vele jött. Ez alkalommal csoportkép készült a "nemnormális" társulatról.

Cipőnkben kilónyi sóderral szedelőzködtünk haza abban a remek tudatban, hogy már csak vágni kell az anyagot, és kész a film. Eddig minden összejött, még kamiont is szereztünk a megfelelő jelenethez. Volt ugyanis egy rész, mikor is a volán mögött elbóbiskoló Jack (Jani) kis híján belehajt egy szembejövő kamionba.

Kimentünk hát a város szélén lévő fogadóhoz, és prédára lestünk. Jött is egy derűs bajuszú sofőr, már messziről vigyorgott. Laci bácsi - így hívták - nem sokat kérette magát, bár holtfáradt volt, de megtett a kedvünkért pár kört kamionjával. Ezt követően meghívta az egész brancsot egy üdítőre, és beszélgettünk még egy jó órát. Kapott is később egy kópiát a filmből postán, és mint írta, kultuszfilmet csinált belőle Hódmezővásárhelyen.

Szóval elkészültünk, és tisztában voltunk vele, hogy ezt a filmet nem szabad két magnóval összevagdalni, normális cucc kell. Jó nagy izgalommal a gyomrunkban, és egy üveg borral a kezünkben felkerestük a városi tévé vezetőjét, Vukovics Árpit, és elmondtuk, hogy mi a helyzet, szeretnénk vágni a stúdióban. Árpád nem látta ennek akadályát, csupán vágót kellett szereznünk. Ezt a kérdést már korábban megoldottuk, ugyanis ekkortájt találtunk egymásra Végh Zolival, aki a tévénél dolgozott, ezenkívül már ajánlkozott, hogy szívesen írna zenét a filmhez. Bemutatkozásképp logót gyártott nekünk, és a vágási feladatokat is elvállalta.

Mit ad Isten, a tévé épp azokban a napokban kapott egy új számítógépet, digitális vágóprogrammal, és Zoli lelkesen újságolta, hogy az új cucc milyen óriási lehetőségeket tár fel, mennyire megkönnyíti az utómunkát, stb. Persze bezsongtunk a lehetőségtől, hogy csúcstechnikával dolgozhatunk, Vukovics Árpival kiegyeztünk valami jelképes összegben a vágás óradíját illetően, és vártunk, hogy kezdődjön a tévében a szokásos nyári szünet, tudjunk dolgozni.

Az utolsó adásnapon Fiók Éva még megkeresett minket, hogy szeretne egy riportot az új film kapcsán. Kaptunk tíz perc adásidőt, és mindenki megszólalhatott pár mondat erejéig. A nyersvágásokból vágtak be illusztrációt, és sikerült abban a tíz percben kiválasztani a legocsmányabb fejeket, Csabi remekeit. Meglehetősen riasztó lett az összhang, aki ebből ítélte meg a filmet, az bízvást hihette, hogy valami darabolós-belezős horrorról van szó, miközben dehogy. Ekkor még nem igazán mertük vállalni, hogy mi igenis a thriller-horror műfajjal foglalkozunk, és akinek nem tetszik, nem kötelező néznie, ezért kissé kényelmetlenül éreztük magunkat másnap az utcákon. Tiszta paranoia volt, úgy hittük, hogy mindenki felismer, és elhúzódik, merthogy ott jönnek azok a horrorosok. Miközben nem voltunk se emberevők, se sorozatgyilkosok, az emberek pedig ránk se bagóztak.

Aztán eljött a nap, hogy ismét összegyűltünk Paliék konyhájában, és arról beszélgettünk, hogy mit kezdjünk a kész filmmel. Elég sok munka volt benne, mintsem hogy feltegyük a polcra a Fenyő és a Betörés mellé. Pár napja láttunk a tévéstúdióban egy videokivetítőt, és megtudtuk, hogy esetleg bármikor kölcsönvehetjük.

Felmerült, hogy kéne beszélni a helyi mozi főnökével, és leszervezni egy nyilvános vetítést a kamaramoziban. Ez egy kisterem, hatvan férőhelyes, a célnak pont megfelelt. Az engedély megszerzése hamarabb ment, mintsem hittük. Kleinhaus Laci bácsi áldását adta, és kitűztük a premier időpontját: szeptember 15. Csak emlékeztetőül: ez volt a 96-os év.

Ekkor még csak július volt, bőven volt idő a vágásra, gondoltuk. Úgy számítottuk, hogy kb. három-négy éjszaka alatt összeutómunkálkodjuk az egészet.

És következett a rémálom.

A vágás.

Végh Zolival beültünk a stúdióba és nekiláttunk. Szépen kényelmesen elkezdtünk dolgozni, nyugodtan, ráérősen. Aztán a gép lefagyott. Milyen érdekes, csodálkoztunk. Aztán újfent lefagyott. A végén már átlag negyedóránként állt be a gép és rendszerint elvesztettük az utolsó snittet. Leszámítva az őrjöngéseket, haladt a munka, lassan de haladt.

A film felét vághattuk össze, amikor eljött az idő, hogy a gépnek rekonstruálni kellett volna az addigi anyagot, és gyakorlatilag beavatkozás nélkül össze kellett volna raknia a filmet. Már a második snittnél hibaüzenet, aztán újabb, előre nem látott nehézségek, mire rá kellett döbbennünk, hogy kezdhetjük elölről az egészet. Már augusztus vége volt, két hét volt a premierig, és fogalmunk sem volt, hogy mi lesz a filmmel. A plakátok már kint virítottak az utcákon, mi pedig ott ültünk a vágószobában, Zoli iszonyú allergiás tüneteket produkált, alig kapott levegőt, engem meg valami heveny nátha lázasított be, úgyhogy buli volt.

Belehúztunk.

Csak éjszaka dolgozhattunk, így rendszeressé vált a program: este nyolc után be a stúdióba, reggelig munka, aztán haza. Közben dolgozni jártam, Zoli is, otthon meg zenét komponált, illetve zajokat vadászott. Éjjel pizzát, spagettit rendeltünk és dolgoztunk. No és közben barátok lettünk. A kezdeti tartózkodó magatartásból, mely mindkettőnk természetéből adódott, a végére bensőséges viszony alakult ki, főleg miután kiderült, hogy mindketten vegetáriánusok vagyunk. Ezzel együtt sem értettem, hogy Zozo miért vállalta el az egész kimerítő, idegölő munkát - ingyen.

Egy alkalommal reggel hétkor másztunk ki a stúdióból, és feltettem neki eme kérdést. - Miért tesz az ember bármit is? - kérdezett vissza. Mert kihívás, mert lehet eredménye. Ugyan egyáltalán nem voltunk benne biztosak, hogy nem paradicsommal a fejünkön fogunk kijönni a filmbemutatóról, mégis dolgoztunk.

Két nap volt hátra, fogyott a pizza és az ice-tea, és már nem aludtunk. Tudtuk, hogy másképp nem lesz kész. 14-én éjjel még aláraktuk a zenét az utolsó jelenetnek, pörgött a CD-játszóban a Carmina Burana, és vöröslő szemekkel gépeltük be a stáblistát a számítógépbe. Harmadszorra sikerült a programnak kiszámolnia.

Reggel hét óra, kimásoltuk szalagra a filmet, és rohanás haza. Farkas Attila barátomat riasztottam, hozza a kocsiját, és segítsen eltrógerolni a vetítőt a moziba, mert nagyon nehéz, régimódi, háromlámpás masina. Vittük a cuccot, és beállítottuk véglegesre a moziban. Körbenéztünk az üres moziteremben, és görcsbe rándult a gyomrunk. Délután öt órakor történni fog valami ebben a helyiségben, mindnyájunk számára ismeretlen élmény.

De még csak délelőtt volt. Az járt a fejemben, hogy most hazamegyek és alszom. Tomi feladata volt, hogy még otthon vágja össze a film után bemutatandó werkfilmet. Hazaérek, csörög a telefon, Tomi van a vonalban, gyere át, nyafogja, vágjuk össze együtt. Pizsama le, ruha föl, irány a város túlsó vége. Délutánig összeraktuk az anyagot, és még bő másfél óránk volt aludni, aztán a mozi felé kezdtünk vánszorogni.

De előtte beszéljünk még a Crazy Gránát együttesről, aztán portrék, majd a premierről pár szót.

Kőműves Zsolti, egykori zenésztársam, akivel annak idején közös pályafutásunkat tervezgettük, az elmúlt évek alatt nem adta fel álmait, és különböző zenekarokban nyomult. Mikor újra találkoztunk, már a Crazy Gránát nevű formációban gitározott, és örömmel nyugtázta, hogy én közben filmes pályára tévedtem. Hozzuk össze a kettőt, javasoltam. Ők pont elkészültek egy pár nóta demofelvételével, így megállapodtunk, hogy mi egy-két dalt felhasználunk a filmben, cserébe csinálunk nekik egy videoklippet a film képeiből.

A videoklipforgatás mindössze egy délelőttöt vett igénybe, jó szeles augusztusi nap volt, a zenészek lelkesen playbackeltek és csuklyában rohangáltak a sóderhegyek között, merthogy a helyszín megegyezett a film zárójelenetének helyszínével. Jó buli volt, a klip egy tv-sugárzást ért meg valami rockműsorban, a Szív-tv-n.

No, pár szó barátainkról:

Túri Laci: ő darus, ezt mindenhol megemlítették később a riporterek, talán valamiért érdekesnek találták. Immáron minden filmünkben játszik, és ő az egyetlen talán, aki abszolút semmit nem vár az egésztől, se sikert, se elismerést, semmit, egyszerűen teszi a dolgát, mert jópofának tartja. Persze azért a kész filmeket büszkén mutogatja. Egyébként lelkes zenegyűjtő, filmügyben pedig a szereplésen kívül is rengeteget segít.

Holinszky Jani. Ő két filmünkben játszott. Postai nagyfőnök, Palival közösen űzték gyerekkorukban a sci-fi rajongást, Galaktika Baráti Kör és hasonlók. A maga unott, flegma módján egyébként mindig lehet rá számítani, csak akkor megy a falnak, amikor öt óra ücsörgés után még mindig nem kerül rá a sor olykor.

Végh Zoli: ő Zozo, vágó és zeneszerző, érdekes egyéniség, számítógép-virtuóz, de gyerekkorától kezdve főleg a zeneszerkesztés-írás izgatta többnyire. Ez ügyben el is ért komoly sikereket, videojátékokhoz gyártott zenét, hang-effekteket, egy időben az RTL-Klubnak komponált esetenként különböző befutózenéket, szignálokat. Mostanság a TV2 egyik vágója.

Most pedig a premier.

Délután négy óra, gyülekezik a csapat. A főbejáratnál plakát: Ősbemutató a kamarában! Legyen világosság, magyar amatőr horrorfilm. Apropó a cím: Ugye a film Transzplantáció címmel indult, valahol a forgatások vége felé döntöttünk úgy, hogy megváltoztatjuk, és némileg utalunk az AC/DC Legyen rock (Let there be rock) c. dalára is, illetve a számban elhangzó sorra, amely megegyezett filmünk új címével is.

Szóval a mozinál gyülekeznek az emberek, Wostry Feri is lejött Pestről, valamint Szentes Gerzson barátunk Dunaharasztiból. Mi idejekorán felmenekültünk a vetítőterembe, és izgatottan vártuk az öt órát. Tomival feltűnés nélkül meghúzódtunk az első sorban a projektor árnyékában, a többiek hátrébb lapultak. Negyed óra volt a kezdésig, lent beengedték a nézőket. Némán ültünk a teremben, és néztük a hihetetlen látványt, csődültek az érdeklődők, mintha bizony Jurassic Parkot játszottak volna. Fiatalok, idősebbek vegyesen ültek be popcornnal a kezükben, és várták a dunaújvárosi horrort. Az óra elütötte az ötöt, kazi be a magnóba, és feltűnt a Juhász Pali-féle, Zozo által megkomputergrafikált Cruel World Team logo a vásznon.

Első nyilvános mozibemutatónk 1996 szeptember 15-én elkezdődött.

Lélegzetvisszafojtva figyeltük a közönség reakcióját. A poénokat vették, egyébként pedig közben néma csönd. Közeledett a vége, Jani végső monológja, majd a stáblista. Ekkor mintha összebeszéltek volna, a közönség egy emberként tapsolni kezdett. Tomival hitetlenkedve néztünk egymásra, ez nem lehet igaz. Juhász Zsolti büszkén felállt, és közölte, még nincs vége, nézzék meg a werkfilmet is. A nézősereg leokézta, és jókat vigyorogtak a forgatási bakikon, illetve az elszúrt párbeszédeken.

Egyszer csak vége lett, remegtem, mint a nyárfalevél. Hátramentem a leghátsó sorban üldögélő Végh Zolihoz, és szó nélkül megöleltem. Orsi, a felesége vidáman kacarászott.

Jött Horváth Lajos, a DTV operatőre, szakmai szempontból szólt pár szót, aztán jött Feri, aki kezet rázott. Szentes Gerzson haverunk riportot rögtönzött. Páran megjegyezték, hogy a film nem volt másfél órás. Így igaz, 66 percesre sikeredett, pár részt, például Ivsits Tibi egy jelenetét teljesen ki kellett vágnunk, mert totál sötét lett. Nem is csoda, hiszen egyáltalán nem voltak lámpáink, leszámítva a kamera saját reflektorát.

Folytatódott a zsongás, Holinszky Jani eltűnt pezsgőzni, Túri Laci még nem jelentkezett, ő csak a második előadásra tudott eljönni, Benke Zsolti úgy vette tudomásul s sikert, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, Makovics "Cool" Csaba pedig fel-le rohangált örömében.

Amikor utólag megkérdezték, hogy mi haszna volt az egésznek, elmeséltem az imént leírtakat. A csapat szürke emberekből állt, nem reflektorfényben éltek, életük normális esetben úgy múlik el, hogy nyoma se marad. Egy munkásvárosban éltünk, jó része a csapatnak a Vasműben dolgozott, három műszakban. Na most ezek az emberek összefogtak, csináltak valami példátlan dolgot, mindennemű anyagi haszon reménye nélkül, sikerük volt, átélhették az elismertség érzését, azt, hogy idegenek felismerik őket az utcán, gratulálnak, és országos lapok tudósítanak a produkciójukról.

Mint mondtam, Túri Laci csak a második előadásra tudott jönni, mit sem sejtve bandukolt a mozi felé, ő is fel volt készülve egyfajta paradicsomdobálásra. A téren már az első előadás nézői beszélgettek a filmről, felismerték Lacit, és az egyik leányzó kapásból lesmárolta a művész urat. Laci csak hüledezett, aztán ő is tapasztalhatta az ismételt sikert a második vetítésen.

Aznap este, bár holtfáradtak voltunk, még beültünk egy sörözőbe, és beszélgettünk egy keveset. Jani addigra már totál jól érezte magát, teljesen megmámorosodott a boldogságtól. Kisvártatva haza, alvás. Több hónap munkája véget ért.

Egyelőre.

A film legnagyobb költsége a csuklyák anyagának megvásárlása volt, de az igazi befektetés még csak ezután következett, kazettákat, borítókat csináltattunk, és elláttuk a város tékáit kópiákkal, merthogy már másnap keresték a filmet, mondván, helyhiány miatt sokan nem jutottak be a moziba. Küldtünk egy-egy kazit a filmes lapoknak, Pali felhívta a Pesti Riport újságot, és megemlítette a film létrejöttét. A lapban megjelent egy cikk. Ez beindította a sajtófolyamatot.

A cikk után először a Kossuth rádió egyik munkatársa jelentkezett, majd a Petőfi. Poénos rádióriportok követték egymást a helyi rádióban is, a kezdeti dadogás után szépen lassan megtanultunk nyilatkozni. Külön élmény volt a Mai Nap újságírójával beszélgetni. Murányi Marcellel körülbelül a következő eszmecserét bonyolítottuk telefonon:

- Figyusz, Zsolt - mondja ő - most fogom megnézni a filmet, hívjál egy óra múlva, jó? Csá!

- Oké - bólintok.

Később.

- Na figyusz, srác, megnéztem a filmet.

- És? - kérdeztem.

- Kurva jó, bazmeg! Tényleg egy kamerával csináltátok?

- Igen - közlöm.

- Menj a picsába... szóval bocs izé... tök jó.

Aztán írt egy cikket, mellérakták idióta, alulról megvilágított fotómat is, melyen többen elszörnyülködtek. Szóval, soha nem remélt nyilvánosságot kaptunk, és ez furcsa élményeket hozott magával. Rá kellett döbbennünk, hogy tényleg valami elsőt, eredetit csináltunk. Valaki rögtön besorolta a művet a trashfilmek közé, ugye ezek azok a művek, amik a speciális effektekre építenek, egyébként olcsó szarok...

Zajlott az ősz, dolgoztunk, és nem csináltunk semmi újat. A DTV a mozi után két héttel sugározta a filmet, ezt követően kaptunk pár elismerő telefont, ami igen jólesett. Aztán jött egy másik telefon is később, én pont a fürdőkádban tartózkodtam, így az épp nálam lévő Miokovics Csaba vette fel a kagylót. Bátortalan szavakat, majd harsány bazmegolást hallottam, és Csabi vigyorogva újságolta, hogy a Friderikusz irodából hívtak, kíváncsiak ránk. Biztos, hogy szükségünk van erre? - tettem fel először ezt a kérdést. Végül is vittünk egy kazettát Fridinek, de aztán a show-ból különböző okok miatt nem lett semmi. Talán jobb is egyébként. Akkoriban azt éreztem, hogy talán kicsit túl lett reagálva a produkció.

Szert tettünk aztán egy hasznos baráti ismeretségre, összejöttünk Sztankay Ádámmal, a 168 Óra újságírójával. Ő egy hétre lejött a városba, megkeresett minden "fontos" embert, jót söröztünk, és mellesleg összebarátkoztunk. Ez már 1997 elején történt, ekkor már a kezébe nyomhattam a következő film forgatókönyvét. Ő elvállalt egy epizódszerepet, és írt egy sokunknak ugyan nem tetsző, de mindenesetre figyelemreméltó cikket újságában.

Az első magyar amatőr horrorfilmet a Cruel World Team (Kegyetlen Világ Társulata) készítette Dunaújvárosban. A filmes kompánia legtöbb tagja a helyi Vasműben dolgozik. A téli premier után - szép sajtóvisszhangja volt a dolognak - a művészek megismerkedtek munkatársunkkal, és felkérték: vállaljon szerepet következő alkotásukban. Azt javasolták: a hitelesebb alakítás kedvéért költözzön le a városba, ismerkedjen a vidékkel, a munkás hétköznapokkal. SZTANKAY ÁDÁM riportja.

Erika a Vasműben diszpécser, piskótával kínál. A lány bőre szürkéskék, nyakán tenyérnyi sebhely.

- Beszárad a vér - tapogatja idegesen a baltacsapás nyomait Miokovics Csaba.

Kőműves, de maszkmesterként szeretne megélni. Képzi magát: boncolásra jár, meg exhumálásra a perkátai temetőbe.

- Beszárad... - sóhajt megint.

A rendező - Bernáth Zsolt, civilben videotékában eladó, de csak augusztusig, aztán munkanélküli lesz - még mindig Juhász Zsoltit, a Vasmű forrasztárját instruálja, aki folyton belefeledkezik a tévében futó pornóba - holott azt kell kifejeznie: már az sem izgatja, ha agyoncsapták kedvesét. A sztori különben elég szövevényes. Egy író - Túri Laci játssza, a Darus - transzba esik, és felidézi elfelejtett gyermekkorát. Saját apja gázolta el, halottnak vélte, eltemette az erdőben. A gyermek később kibúvik a föld alól, és árvaházba kerül. Míg az író médiumként veti papírra életét, a városban egy rejtélyes gyilkos nőket mészárol. Amerikában játszódik a sztori, de ez csak a nevekből derül ki. Kicsi a költségvetés: az előző film is - a Legyen világosság - ötven négyzetméteres panelban készült, öreg Ladával száguldoztak a rémek. Mégis volt két teltházas előadás a moziban, adta a helyi tévé, múlt télen meg díjat nyert egy fesztiválon.

- Lehet azért, ez csak maszturbálás. - monda mégis a rendező, amikor tavasszal felkért: alakítsak egy rendőrt a következő filmben. (...)

Mielőtt Juhász Zsolti felvágná az ereit - minekutána megjelenik meggyilkolt kedvese (nem szárad be a vér) -, vita támad. Bátyja, Pali, a Forgatókönyvíró és az előző film direktora - amúgy számítógépes a gyárban - úgy véli: van aki elélvez ilyenkor. Mások amellett kardoskodnak, jobb, ha Zsolti fájdalmában vonaglik. De kiderül, senki nem volt még öngyilkos a stábban, ezért a rendező dönt. Ő pedig nem szereti, ha túljátsszák a dolgot. Miokovics Csaba visszafogottan pumpálja a vért a plasztik alá, és a kisebbik Juhász fiú csendes, szép halált hal. (...)

A forgatás végéhez ér. A gyilkos elkapja az írót, mellbe szúrja. Az író - Túri Laci játssza, ugye, a Darus - haldoklik. Közben vizionál: az erdőben jár, ahol kisgyerekként apja eltemette. A fák közt az árvaház vezetőjének szavai lebegnek: "Ne vádolj senkit a sorsodért, ne vádolj...." Az író átváltozik kisgyerekké, az apja érkezik autóval, és elüti. Már csak egyetlen kép van a forgatókönyvből: "Az erdő, ott ahol a gyerek nyugszik. Csend. Megmozdul a föld, megmozdulnak a bokrok, és a gyerek tűnik fel véresen, sárosan, de életben. Kábán kitántorog az útra, elindul az úton felfelé, a jövő felé. Beleveszik az éjszakába, aztán a kép elsötétül."

Még két dolgot el kell mondanom a Legyen világosság utóéletéről. December 28-án kezdődött meg Budapesten a 28. Magyar Független Film és Video Szemle. Természetesen neveztük a filmet, és a Betörést is. Teljesen be voltunk sózva lévén, hogy első fesztiválunkon vehettünk részt. Elképzeltünk, hogy találkozunk majd hozzánk hasonló fiatal filmesekkel, akikkel lehet filmekről beszélgetni, akik imádnak filmezni, és egyáltalán. Ehelyett egy jó csomó kockás ingű, belőtt narkóst találtunk - tisztelet a kivételnek természetesen - akik teljesen el voltak szállva saját arcuktól, és iszonyú művészeknek hitték magukat.

Beültünk a vetítésekre természetesen, végignéztünk jó pár etűdöt, egyetlen ötletre épülő opuszt, és kezdtük feltenni a kérdést, hogy voltaképpen mit keresünk mi itt. Wostry Feri volt jelen, barátnőm, jómagam, Pali, Laci és Juhász Zsolti. Egyszer csak elkezdődött a filmünk vetítése. Olykor halk kuncogások, a két előttünk ülő megasznob fiatal nagyképű fitymálása, és éreztem, hogy megy föl a vérnyomásom.

Vágvölgyi B. András, a Narancs akkori főszerkesztője hívott a fesztivál napján, és közölte, hogy mint a bírálóbizottság egyik tagja, addig verte az asztalt, hogy kiharcolt nekünk egy különdíjat. Ő már korábban látta a filmünket, és az alábbi cikkben értékelte munkánkat:

(...) Megvallom, engem a film híre korábban elért, és persze rögtön ráizgultam a sztálinvárosi amatőr horrorra, hogy majd a Krivoj Rogból épp megérkezett vasércszállítmány között hullát találnak, de a Joszif Sztálin Vasmű 1-es kohójában elégetik a tetemet, de az nem ég el, hanem megjelenik egy sztálinbarokk épület teteje fölött lebegve és hitlerszalonnát falatozik bugylibicskával.

E helyett butácska angolszász történetet kaptam, ahol a Varia-bútoros lakótelepi nappaliról kellett elhinnem, hogy ott Tim Soldier arra kéri barátját, vinné el a csodadoktor-sarlatán (sarlatán a film kulcsszava) dr. Coolhoz, aki fordított dr. Jack Kevorkianként nem a halálba segít, hanem illegális módszerekkel az életbe hoz vissza. Tim ugyanis valami laborban dolgozik valami kék fénnyel, ami tönkreteszi a szemét, és szemtranszplantációt szeretne. A doktor hallja a beszélgetést, leüti a nekikeseredett Timet, új szemet varázsol, de kiderül, hogy Tim új szeme csak a borzalmak látására alkalmas. Szerencsétlen nyomorult betekeredik, misztikus szerzetesek le is mészárolják a Duna parton, miközben a haver Zsigulira kapva a helyszínre ront, de csak szemlélője mer lenni a brutális tettnek. Később sírját egy üveg Whiskyvel (sajnos Johnny Walker Red Label, ennél csak az a rosszabb, hogy korábban talpas pohárból fogyasztották).

Zenét egy helyi egység, a Crazy Gránát szolgáltatja, de a misztikus részekre bejön a Carmina Burana, ami nem nagyon ötletgazdag választás horroraláfestésekhez. Jók viszont a maszkok.

Bernáth Zsolt filmjének viszont van önmagán túlmutató jelentősége: A filmet ugyan a legegyszerűbb VHS technikával, gyenge amatőr színészi munkán, nem nagyon ötletgazdag sztorin építették, de az ötvenezer forintos (!) gyártási költség megtérülésére jó esélyük van, hiszen egy videoforgalmazó cég máris megvette, és Dunaújvárosban kultuszfilmnek számít. Márpedig a film pénzigényes műfaj, és ha nem reményelhetjük is, hogy a Legyen világosság-szerű dolgozatok igazi blockbusterek legyenek, azért dicséretes dolog már alapállásból a nézőre, és nem költségvetési forrásra, rejtett hirdetőre, nagy tekintetű szponzorra építeni a produkciót. (...)

A zsűri fanyalgott, de én vigyorogva mentem ki átvenni a különdíjat, visszajövet éreztem a közönség szeméből sugárzó megvetést, ami a kis dunaújvárosinak szólt, aki idepofátlankodik a fővárosba a gusztustalan kommerszfilmjével, és még jutalmazzák is. Gondolatban beintettem, aztán hazajöttünk.

Fesztiválügyileg májusban lettünk kiengesztelve, mikor az első Open Film Fesztivál megnyitotta kapuit, és a közel háromszáz film között ismét lement a Betörés és a Legyen világosság. Előbbit tudtuk megvárni, és úgy tűnt, a közönség értékelte a művet. A másodikat sajnos kihagytuk, mindamellett jó pár nevezett alkotást néztünk meg és értékeltünk pozitívan. Meglepően sok hosszabb-rövidebb "sztoris" film érkezett be, ezek többsége tetszett is, sőt még a kísérleti filmek közül is akadt jó néhány, amely hangulatánál, mondanivalójánál fogva megérintett.

Összességében minden harmadik alkotásban volt valami inspiráló, elismerésre méltó, úgyhogy - noha ezúttal nem díjazták produkciónkat - elégedetten jöttünk el, abban a tudatban, hogy mégsem vagyunk annyira egyedül.

A Legyen világosság premierje után vettük a bátorságot, és megkerestünk különböző kiadókat, megpróbáltuk nekik felajánlani a filmet. A Mokép egy darabig vergődött, aztán nemet mondott, ám volt egy kiadó, amely lelkesedett a dologért, és vállalta a kiadást.

Ez a Vertex Home Video.

A csapat hurrázott, ám Juhász Palival óvatosabbak voltunk, lévén, volt már ilyesféle tapasztalatunk könyvkiadásilag. Úgy tűnt, az akkori szituációk most ismétlik önmagukat, merthogy: először karácsonyra tűzték ki a megjelenést, ugye a film még a köztudatban élt, ekkortájt tele voltak velünk az újságok, stb. Ámde ez elhúzódott, lett belőle február, aztán április, jött a nyár, és csak időhúzás, mellébeszélés. Mindeközben hetenkénti biztatások, blabla, blabla, telefonok.

Aztán 1997 szeptember 24-én tényleg megjelent a film, bár nem kaptunk egy fillért sem érte, sem előre, sem a kiadás után, merthogy állítólag nem lett nyereséges. Ez ügyben összeültünk, és megvitattuk, hogy mi a cél: pénzt akarunk keresni, vagy pedig tékákban akarjuk látni a filmet, merthogy a kiadó előre semmiképpen sem fizet. Abban maradtunk, hogy örüljünk, hogy egyáltalán szóba álltak velünk, mint be nem jegyzett, független filmtársulattal.

Évekkel később aztán a filmet többször láttam különböző Tiszafilm videotékákban a leárazott kazetták között. Pár újságíró és filmrajongó pedig egyes alkalmakkor lelkesen számolt be arról, hogy sikerült megszereznie a filmet. Így manapság valószínűleg az a pár száz eladott példány magángyűjteményekben található.

A csúcs valószínűleg az volt, amikor egy szép napon levelet kaptam a rendőrségtől. Egyből torkomba ugrott a szívem, tekintve, hogy ez még a videokalózos korszakban történt. A téma stimmelt, de ezúttal nem én voltam a gyanúsított. Történt ugyanis, hogy letartóztattak egy fickót, aki többek között a Legyen világosságot is terjesztette különböző másolatokban, és a vége stáblistán található postacím miatt természetesen tőlem érdeklődtek a film jogairól. Drukkoltam a srácnak, hogy megússza a dolgot, de gondolatban meg is köszöntem a szívességét, hogy népszerűsítette alkotásunkat...

1997 év elejét írtuk. Hideg volt, undorító, mocskos tél, és még a reménye sem látszott, hogy valaha is meglátjuk a Napot. Hetente többször Pestre jártam egy filmes tanfolyamra, többi napokon dolgoztam, úgyhogy szinte nem is találkoztam a többiekkel. Zötykölődtem a buszon, miközben görcsösen igyekeztem összetákolni valami forgatókönyvfélét, hogy megcsinálhassuk a következő filmet.

Pali ezidőtájt komoly válságban volt magánéletileg, a filmezés egyáltalán nem lelkesítette, úgyhogy nem tudott hozzájárulni az íráshoz. Róla lemondtam tehát, és egyedül írogattam a sztorit, amely a tökéletes káoszból lassan kezdett bonyolult, ám áttekinthető történetté formálódni. A többieket lefoglalták a hétköznapok gondjai, és csak abban reménykedtem, hogy a tavasz talán életet lehel a társaságba.

Januárban Végh Zolival még megcsináltuk a Legyen világosság angol feliratos változatát, miután leokéztattuk egy német, horrorfilmekkel foglalkozó céggel, hogy érdekli őket a dolog. A filmet ugyan nem forgalmazták, de júniusban megjelent egy rendkívül pozitív kritika a Splatting Image nevű filmes lapban:

Nemcsak Németországban lépnek ifjú horrorfilm rajongók a porondra, példaképeiket utánozva, és saját filmjeiket megvalósítva. Ismerünk példákat Angliából, Nyugat-Európából és az USA-ból, de hogy az egykori keleti blokkból, pontosabban Magyarországról érkezzen ilyesmi, az újdonság. A 96-os Legyen világossággal a Cruel World Team nevű művészi és filmes formáció egy saját novellára épülő filmmel állt elő, mely egy kutatólaboratóriumban dolgozó fickóról szól, aki egy projekt során elveszíti a szeme világát. Kétségbeesésében egy barátjához fordul, aki valamilyen kapcsolatban áll a hírhedt, és körözött dr. Coollal, aki korábban tiltott bőr, és szervátültetéseket végzett. Anélkül, hogy tudna róla, hősünkön elvégződik az operáció (a komplett szemátültetés), olyan utóhatással, amire nem is számított. Hallucinálni kezd, és valami kultikus szektába keveredik. Akár a videotékába járás is rémálommá válhat...

Hihetetlen, amit a fiúk itt technikailag megvalósítottak. Profi snitt -, és computertechnika, remek vágás és ügyes vizuális ötletek váltják egymást. Sajnos a sztori rendezése egy kicsit unalmas és vértelen, valamint a színészi teljesítmények is hagynak némi kívánnivalót maguk után. Sok amatőrfilmes problémája: fiatal emberek idősebbeket próbálnak eljátszani, és olyan életstílust megjeleníteni, amit nem tudunk elhinni (például egy húszas éveiben járó, aki likőröspohárból whiskyt iszik, vagy kertészt tart?) Vagy ott a szemproblémás, aki egy titkos projecten dolgozik, és közben fűnek fának beszél róla? Ráadásul az operáció után már nem kell dolgozni mennie? Figyelemreméltó, sikerült film, a következő biztos jobb lesz. A film mesterei sem csak úgy az égből pottyanttak le. (Wostry Ferenc fordítása)

Február környékén elkészült az új forgatókönyv Nincs mentség címmel, és szétosztottam a szereplőknek. A cím eredetileg második, félbehagyott regényem címe volt, de itt kölcsönvettem.

A sztori maga elég bonyolult, a lényege: fásult író hirdetést ad fel, miszerint életrajzírást vállal megrendelésre. Rövidesen titokzatos fekete ruhás idegen érkezik, és megbízást ad az írónak. Közben rejtélyes gyilkosságok történnek a városban, az író furcsa látomásokat él át, mint kiderül saját, eltemetett múltjáról, ahol is a szüleivel borzalmas dolgok történtek. Majd összefolyik múlt és jelen, valóság és képzelet, és a srác megindul végzete felé.

A szereplők nagy része - Túri, Holinszky, Benke - megvolt, a csapatból többen - Pali, Csabi, Juhász Zsolti - szerepet vállaltak, és jöttek újak: Szendrődi Krisztián, Kozma Zoli, Tomi felesége Noémi, Csaba felesége Babi, Laci felesége Ancsa, jött barátnőm Rozál és Galauner Zoli is, Zsolti haverja. Egyszóval, családias stáb alakult ki.

Beszerveztük ős-színészeinket, Ivsits Tibit, és Érsek Erikát is a Fenyőből, azonban önhibájukon kívül mindketten kiestek a forgatások során. Tibi helyett beugrott maszkosunk, Csaba, aki ekkor szegte meg az első filmnél tett ígéretét, miszerint nem játszik többet. Viszont itt gyilkosként teljesen hiteles lett.

A forgatások érdekesen kezdődtek.

Március volt, Tomi közölte, hogy nem ér rá, úgyhogy kénytelen voltam elvállalni az operatőr szerepét is. Pali ekkorra végképp kibukott, családját, lakását vesztett elvált férj lett belőle, és tombolt a pesszimizmus. Tomi ugye el volt foglalva, hát megkezdtem a felvételeket egyedül. Végh Zoli tartotta bennem a lelket. Csaba noszogatott olykor, miközben maszkjai tökéletlenségén kesergett, ekkortájt tért át a házi anyagok használatáról a profi latex-alapú nyersanyagok használatára, de ekkor még csak kísérletező fázisban volt. Ha látta volna, milyen magasságokba emelkedik egy éven belül, bizonyára jobban bízott volna magában.

Múltak a hónapok, maradtak el a forgatások, és kezdtem magamnak feltenni a kérdést, hogy mi a fenéért akarok én filmet csinálni pénz nélkül, lelkesedő emberek nélkül, főleg, hogy mindezek miatt az én lelkesedésem is jócskán csökkent. Wostry Feri bátorított Pestről, közölte, hogy ő is forgatni készül, méghozzá super-8-as celluloidra. Fogtam a fejem, mi lesz ebből, gondoltam. Feri egyébként azóta is egyfolytában forgat...

Kezdtem fáradni.

Mit akarok én horrorfilmekkel? - kérdeztem magamtól. Biztos, hogy ez a cél, ezért érdemes küzdeni? "A jó filmért igen", mondta Orson Welles az Ed Wood-ban. Néha felidéztem az előző évi premiert, és vágyakoztam, hogy bárcsak ott tarthatnánk már újra. Közben a Vertex kiadó szívatott hétről hétre.

A Legyen világosság után csak hosszú filmben tudtam gondolkodni, így az általam írt könyv több, mint hetven jelenetet tartalmazott, filmidőben kb. kilencven perccel számolva, tizenhat szereplővel, és közel ugyanennyi helyszínnel. Talán nagy fába vágtam a fejszémet? - tűnődtem. Merthogy eredetileg húsz forgatási napot számoltam, és úgy terveztem, hogy június végéig befejezzük a forgatásokat. Ezzel szemben augusztus végén már túl voltunk a harmincadik forgatási napon, és még nem végeztünk. Októberben szerettük volna bemutatni a filmet, ámde a premierre csak következő év januárjában kerülhetett sor. Utólag belegondolva, hogy mennyi munka volt a filmben, talán hiba volt elkészíteni tapasztalt színészek, megfelelő technikai háttér és pénz nélkül. De ha a megfelelő körülményekre vártam volna, talán még mindig nem lenne kész a produkció, és megrekedtünk volna. Így viszont egy hasznos tapasztalattal gazdagodtunk.

De szóljunk a forgatásokról.

A filmben, mintegy háttértévézésként feltűnik egy rövidfilm is, melyet tavasszal egy óra alatt le is forgattunk a temetőben. Öt perc terjedelmű, klasszikus kinézetű zombitörténet, kicsit "edwoodosan" fényképezve a poén kedvéért. Néhol belelátszik a kamera árnyéka, lekapcsolódik a világítás, stb. Mindamellett jót szórakoztunk, és barátnőm, mint "running girl" Oscar-díjasat alakított. A rövidfilm címe egyébként: Zombie terror.

Ekkortájt már tudtam, hogy augusztus elejétől elvesztem állásomat a videotékában, így kellett gondolnom a jövőre is. Sztankay Ádám újságíró barátom ígéretet tett, hogy megpróbál valami melót szerezni, végül is úgy alakult, hogy nem ő, hanem egy Janisch Attila nevű úriember lépett az ügyben.

Nyáron játszották a kamaramoziban a Hosszú alkonyt, amiről előzőleg nagyon jókat olvastam, valamint korábban láttam a rendező Árnyék a havon c. alkotását. Hitchcock, Polanski hatású filmek, s mivel jómagam is Hitchcock rajongónak tartom magam, felhívtam Attilát, és rásóztam eddigi filmjeinket. Később egy személyes találkozás alkalmával meghallgattam a véleményezését, ami egész pozitív volt, és nagyon jókat beszélgettünk.

Könyvtárát átnézve, mintha az otthoni könyvespolcomat láttam volna, filmgyűjtemény szinten újfent felfedeztem néni hasonlóságot az enyémmel. Szóval, megbeszéltük, hogy ma Magyarországon teljesen lehetetlen "hivatalosan" horrorfilmet, vagy akár erősebb, erőszakosabb thrillert gyártani, egyszerűen nem lehet rá összeszedni a pénzt, meg a szakma nem is igazán nézné jó szemmel az effajta próbálkozást. No, Attila felajánlotta, hogy ha gondolom, beajánl az Eurofilm Stúdióba, persze ennek feltétele, hogy Pesten kell lakást bérelnem, stb. A dolog összejött, de erről később.

Visszatérve a forgatásokhoz, Pali lakásán, elköltözése előtti napokban vettük fel a film nyitó képeit, egy gyilkos lopódzik be a lakásba, ott lemészárol egy nőt, majd a hazatérő férjre támad. Csabi itt lett gyilkos, Ivsits Tibi helyett ugrott be, aki nem tudott eljönni, és ezen a ponton ki is esett a filmből. Csaba hátranyalta szőkés haját, így az fekete lett, ő pedig brutális és pszichopata. A jelenet szerint a gyilkos elkapja a nőt hátulról, és elvágja a torkát. Az áldozatot Csabi felesége, Babi játszotta. Felvétel, kamera indul, Csabi gonosz arccal elő. és a továbbiakban hidegvérrel húzogatta neje nyakán a kést, aki csak rémülten pislogott. Oké.

Ez a forgatás ismét a régi hangulatban folyt, leszámítva, hogy Jani nyűgös volt, Pali viszont úgy lelkesedett, mint régen. Később volt egy jelenet, ami kisebb traumát okozott, ezt el kell mesélnem.

A film elején egy részeg autós - Jani - éjjel az erdőben elgázolja a saját gyerekét. A sokkoló jelenetben Túri Laci kisfia működött közre. Lacika a késő éjjeli időpont ellenére meglehetősen lazán vette az akadályokat, egy alkalommal a betonon fekve megkérdezte flegmán: - Meddig csináljuk még ezt a hülyeséget?

A forgatáshoz kocsira volt szükségünk, és megkértük a barátnőm unokatestvérét, hogy álljon rendelkezésünkre fehér Suzukijával. A leány türelmesen autózgatott, fuvarozta a stábot, meg minden. A sors különös iróniája, hogy pár héttel később ugyanezen autóval balesetet szenvedett az országúton, és csak a csodának volt köszönhető, hogy életveszélyes sérülésekkel ugyan, de megúszta. Azóta már felépült, de a mai napig is kiráz a hideg, ha a furcsa egybeesésre gondolok: egyik nap imitált gázolás, a másik nap valódi baleset.

Hátborzongató volt.

Juhász Zsolti elégetése volt az egyik legmacerásabb jelenet. A sztori szerint Krisztián fogságba ejti Zsoltit, lelövi, majd tetemét eltüzeli. Az akcióra Csabi elkészítette Zsolti fejének gumimását, azt égettük el a kitömött ruhával együtt. A jelenet jól sikerült, bár a benzinnel átitatott ruha először nem akart lángra lobbanni, aztán meg nem akart elaludni. De összejött, és jól nézett ki a filmben.

Ennek az alkotásnak is megváltoztattuk a címét, időközben Kárhozatra módosult. Ebből később lettek némi problémáink, ugyanis mint kiderült, Tarr Béla nevű rendezőnk pár éve gyártott már egy ilyen című filmet, és az öregúr berágott, hogy "elloptuk" a szót, ezért néhol a mű az eredeti Nincs mentség címen szerepel. Mellesleg jegyzem meg, hogy a címet nem tőle, hanem Clive Barker magyarul Kárhozat, eredetileg Damnation game címen megjelent regényétől vettem kölcsön.

Most pedig az utómunkálatokról, amik természetesen nem történhettek meg csak úgy, mindenféle buktató nélkül.

Még augusztusban elkezdtük a vágást, Végh Zoli depressziós volt, jómagam türelmetlen és feszült. Történtek visszatartó tényezők is, miszerint: egy alkalommal szolidan dolgozunk a stúdióban, mikor is Pali véletlenül kiöntötte italát. a narancslé ráfolyt az egyik székre, és maradandó nyomot hagyott rajta. Az esetnek nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget, ámde pár nap múlva Zozo kapott egy telefont, amelynek lényege az volt, hogy mivel vandálkodtunk a stúdióban, összetörtük és lehánytuk a berendezést, ezennel megvonva a további támogatás, magyarán: vége a vágásnak. Na, gondoltam, ez tökéletes. Mint kiderült, egy "jóakarónk" munkálkodott a háttérben.

Irány a főszerkesztő, ímelés-ámolás, hivataloskodás, míg végül újra szabad kezet kaptunk, és folytathattuk a munkát. Megesett aztán, hogy egész éjszakai munkával összevágtunk vagy 15 percet, hajnaltájt hazavánszorogtunk, hogy majd másnap déltől újult erővel folytatjuk, alázenéljük, hangozzuk a képeket, stb. Tekintve, hogy vasárnapra virradt, nem is gondoltuk, hogy bárki bemerészkedik a stúdióba rajtunk kívül. Ezzel szemben, amikor másnap nagy munkakedvvel behatoltunk a vágószobába, meglepődve vettük tudomásul, hogy valaki - bizonyára véletlenül - letörölte kis filmecskénket. Ekkor - és aztán még néhányszor - merült fel az ötlet, hogy mi lenne, ha egyszerűen abbahagynánk az egészet? Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mindezen malőrök csupán poénos anekdoták lesznek majd, ha kezünkben a kész film. Amire 1998 januárjában került sor.

A premiert január 25-ére tűztük ki, és megtettük az első lépéseket a film reklámozására. Ekkor én már októbertől Pesten dolgoztam az Eurofilm Stúdióban, Enyedi Ildikó Simon mágus c. filmjét forgattuk, és csak hétvégeken jártam haza kedvesemhez. Hogy mit adott nekem a filmgyárban eltöltött fél év, és a hivatalos szakma megismerése, ezt inkább ne részletezzük, elég az hozzá, hogy áprilistól hazatértem Dunaújvárosba, visszaadtam a vállalkozóit, és ismét munkanélküli lettem.

Szóval miközben én Pesten melóztam, Pali teljes egészében átvette a szervezési teendőket, és elintézett pár dolgot: novemberben filmünk előzetese megjelent a Chip magazin CD-ROM mellékletén, egy helyi nyomda nyomott nekünk ötszáz db. plakátot ingyen, egy pesti cég pedig kölcsönadott egy nagyon jó videoprojektort a premierre, szintén díjazás nélkül.

Mielőtt rátérnék a bemutató ismertetésére, előbb még néhány szó a médiáról, amely télen ismét felfedezett bennünket.

Nyomultunk az RTL-Klubban, a TV2-n, a Kossuth rádióban, ilyesmi, egyszóval országosan mutogatták orcánkat, amint okosan nyilatkoztunk. Poénosak voltak ezek a kisfilmek, de engem főleg az zavart bennük, hogy egyfajta vásári mutatványként lettünk beállítva, őrült emberek egy csoportja, akik "családi vállalkozásban készítenek horrorfilmeket". Mindazonáltal jó volt elmondani, hogy első filmünk már megjelent videokazettán, hiszen ekkorra ez már megtörtént, és jó volt például egy pesti videotékában viszontlátni a filmet.

Most pedig a premierről.

Rengeteg ismerőst hívtunk meg: Janisch Attilát, Sztankay Ádámot, a filmgyári főnökömet, Réz Andrást, stb. Aztán úgy alakult, hogy a "prominens személyek" közül senki sem tette tiszteletét az előadáson. Amely a szokásos stresszben telt el, pánik, le-föl rohangálás, stb.

A vetítő az első előadás ötödik percében kikapcsolt, kép elsötétült, villany föl. Öngyilkosságomat fontolgattam, de kiderült, hogy csupán valaki belerúgott a konnektorba. Rengeteg idegen jött el, ismeretlen arcok voltak kíváncsiak a második nagyfilmre, és úgy tűnt vették a lapot, értékelték a filmet, noha nem kifejezetten vígjátékra sikeredett. Az általános vélemények a következők voltak: lehangoló, depressziós, sötét, romboló hatású, drámai, hátborzongató. No hát igen, ilyennek is készült talán, meg hozta magával a készítése közbeni hangulatunkat. Végh Zoli kitett magáért, a zene és a zajok hatása önmagáért beszélt.

Aztán nekiálltam elemezni a filmet, és érdekes dologra jöttem rá: ez a film nagyon senki földje lett, horrornak túl művészi, művészinek túl rémisztő, kommersznek túl bonyolult, összefoglalva: mi, akik mindig is kardoskodtunk a közönségfilm gyártása mellett, létrehoztunk egy nem közönségfilmet.

A film elkészültét követően került megrendezésre az Országos Független Film és Video Szemle, az előzsüri még az információs programból is kivágta a filmet, ami - valljuk be - nagyon rosszul esett. Szóval ez így működik. A magyar film totális válsága idején még csak információs jelleggel sem mehet le egy egész estés film, ami mellesleg támogatók nélkül, önerőből készült. Minderre még ráfejelt az is, hogy egyébként akkoriban tagja voltam a Magyar Független Film és Video Szövetségnek, és fizettem is a tagdíjat. Ennyit a független filmesek bemutatkozási lehetőségéről, és az óriási összetartásról, ami a nem hivatalos filmgyártókat illeti.

Mert, ha a megasznob szakma lehetőséget adott később a Kárhozatnak, hogy bemutatkozhasson a Magyar Filmszemlén, azt hiszem, nyugodtan vehettem személyes sértésnek, amiért a független fesztivál nem engedte be a filmet a bizonyára "letisztult művészi alkotások" közé. Merthogy a legkonzervatívabb magyar producerek vagy rendezők részéről sem tapasztaltam később akkora ellenállást, mint az állítólag merész gondolkodású és friss szellemű független alkotók között, akik egyébként ugyanúgy függnek az állami támogatástól, vagy a tv-társaságok pénzétől, mint az állami filmgyártás. Miután az említett eset még egy párszor megismétlődött, hanyagoltam tagságomat a Mafszban, igaz, nem is hiszem, hogy különösebben hiányoztam volna nekik...

A Kárhozat hamar elsüllyedt, alig pár cikkecske jelent meg róla, az egyik a Sokk Online Magazinban, Wostry Feri tollából:

A KÁRHOZAT, Bernáth Zsolt szóló rendezése - eddig, a BETÖRÉS kivételével, mindig Juhásszal közösen instruálták a filmeket, a CWT alkotásai közül a legjobb. Személyes, felkavaróan intim mozi; sötét és (főleg formailag) nagyon eredeti. Egy magyar film, amelyet érdemes megnézni!!!

A Sikertelen Író (megint Túri Laci !) - tessék figyelni a való élettel kapcsolatos párhuzamokra! - végső elkeseredésében hirdetést ad fel: szívesen megírja bárkinek az életrajzát, szabott ár ellenében. Nem mondhatni, hogy tódulnának a jelentkezők: az egyetlen ügyfél egy titokzatos, az arcát állandóan homályban tartó fazon, aki végzetes hatást gyakorol szerencsétlen protagonistánkra: Írókám, alá LEGYEN VILÁGOSSÁG, rettenetes víziók martaléka lesz.

Ennél a filmnél Bernáthnak sikerül olyan sötét, már-már beteges atmoszférát teremtenie, amely szó szerint magába szippantja a nézőt. A narratív szál, csakúgy mint a VILÁGOSSÁG-nál, félúton elvész: ami marad, az depresszív hallucinációk és erőszakos jelenetek egymásutánisága. Finoooooom...

A Kárhozat néha még ma is talál magának egy-két tv-csatornát, filmklubot, ahol megjelenik, és aztán rendszerint jelentkezik pár elvetemült filmbarát, aki bővebben érdeklődik a műről. Én a mai napig szeretem a CWT-nek ezt a "senkiföldje-filmjét".

Lehet, hogy a Hasfalmetszők a CWT utolsó filmje? - kérdeztem többször is.

Az 1998-as év, illetve '99. első fele, ami főleg e film körül forgott, meglehetősen tanulságos volt. Társulatunk itt mutatta meg először, hogy képes szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartó filmet készíteni, másrészt teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy hová jutottunk csoportilag, és egyénileg egyaránt az elmúlt öt év során.

Merthogy öt évesek lettünk.

Ennyi idő telt el azóta, hogy Palival találkoztunk, elkezdtük írni első novelláinkat, és később kitaláltuk, hogy csináljuk meg a Fenyőt, mint saját írásunkból készült első rövidfilmet. Aztán apróbb sikerek és kudarcok árán létrehoztunk még két rövid, majd három egész estés alkotást, sőt pár videoklippel is gazdagítottuk repertoárunkat, ezekről majd az alábbiakban írok.

Közben belekóstoltam a hivatalos filmes szakmába, elszörnyedtem az ott tapasztaltakon, és a mai napig nem értem, hogy miért nincs lelkiismeret furdalásuk az olyan producereknek, vagy rendezőknek, akik elköltenek többszázmillió forintot olyan filmre, amit aztán kétezer ember néz meg kétszáz előadáson. De persze mindez nem az én dolgom. Elég, ha a társulatról beszélek, őket ismerem.

Év elején én még az Eurofilm Stúdió falai közt hervadoztam és unatkoztam, ám gondolataim már a következő film körül forogtak. A cím - Hasfalmetszők - hamar megvolt, ám a sztori nem fejlődött. Hevenyészett vázlataim voltak csupán valamiféle poénos-rémisztő filmről, de az írás inkább görcsölés volt, mintsem igazi alkotó munka.

Filmgyári főnökömnek volt egy olyan könnyelmű ígérete, hogy ha lerakok az asztalára egy megfelelően megírt kisjátékfilm-tervet, akkor hajlandó vele pályázni. Nosza, ismét előszedtük régi novelláinkat, és kiválasztottunk közülük egy kedves, misztikus, ám nem véres történetet Az idő megy tovább címmel. Forgatókönyvet írtam belőle, és elkezdtük a helyszínkeresést is a Pilisben, merthogy a sztori egy hegyek közti kis faluban játszódott volna. Találtunk egy barátságos falut, a szereplők, statiszták is megvoltak, csupán a mese lényegét képviselő misztikus házacska hiányzott. Aztán mivel tavasszal távoztam a filmgyárból, és főnököm sem erőltette a projektet, a filmterv ugrott. Hogy még hány kört fogok futni évekkel később ugyanezzel a történettel, azt akkor még nem is sejtettem.

Viszont, ha már újra kéznél voltak a novelláink, írtunk belőlük egy játékfilm sorozat-tervet, és beadtunk különböző televíziós csatornáknak, hátha érdekli őket. Olyasféle sorozatot képzeltünk el, mint az általunk is kedvelt amerikai Mesék a kriptából, vagy Homályzóna. Mint utólag megtudtuk, Janisch Attila filmrendező korábban már próbálkozott egy hasonló filmtervvel, csakhogy ő akkor nem talált magyar novellákat a horror-thriller műfajban. Sajnos nem támogatták tervét, mint ahogy a miénket sem. A nemleges döntés oka mindig az volt, hogy egyrészt a téma nem elég populáris, másrészt olcsóbb megvenni egy régebbi amerikai hasonló sorozatot, mint leforgatni egy magyart. Ugyanez a sorozatterv aztán évekkel később még kétszer feltámadt, mielőtt végleg elsüllyedt volna. De vissza az 1998-as év elejére.

Januárban bemutattuk a Kárhozatot, a sikerélmény újra erőt adott, a közönség reakciója pedig bíztatást arra nézve, hogy most már próbáljunk végre valami poénos, igazán szórakoztató mozit produkálni. Mindenképpen szerettem volna műfajt váltani, illetve akkoriban még csak egy kis humort akartam becsempészni következő alkotásunkba. Az is világos volt, hogy frissítenünk kell szereplőgárdánkat is, illetve, hogy technikailag sem árt fejlődnünk. A lámpák nélkül, VHS nyersanyagra való forgatás már tényleg nonszensz volt.

Akkoriban zajlott a filmgyárban a Sundance Forgatókönyvírói Műhely szervezése, az ország minden részéből özönlöttek amatőr írók könyvei az asztalomra. Egyik feladatom volt, hogy ezeket olvassam, illetve véleményezzem. Nem mintha bármit számított volna hozzászólásom, de főnököm úgy gondolta, hogy legalább e ténykedéssel tegyem hasznossá magam, ha már nincs más munkám.

Úgyhogy olvasgattam.

Körülbelül tíz könyvön jutottam túl, mikor rájöttem, hogy igazán jó forgatókönyvírókat a filmgyár falain túl kell keresni, ugyanis a beküldött könyvek nagy része határozottan élvezhető volt, holott a legkülönbözőbb műfajokban követték el alkotásaikat a pályázók.

Aztán kezembe került a Badi meller c. könyv. A cím nagyon ismerős volt, nem véletlenül, találkoztam én már ezzel a sztorival, csak éppen film formájában. Az 1997-es Off Fesztiválon szerepelt az alkotás, és el is nyerte a legjobb dialógusok díját. Akkoriban szájtátva és irigykedve figyeltem a kb. harminc perces amatőrfilmet: bár technikailag pocsék volt, és látszott, hogy az alkotók teljesen felkészületlenül és tapasztalatok nélkül vágtak bele a munkába, mindezek ellenére a szereplők annyira életszerűek voltak, és annyira természetesen játszottak, hogy a mi színészeink meg se közelítették őket. Szóval, akkoriban tervben volt, hogy megkeresem a srácokat, de aztán elsikkadt a dolog.

A Sundance-re beküldött forgatókönyv egyébként jóval több volt, mint a belőle készült filmecske, írója kiegészítette, folytatta és befejezte, egyszóval jól megírt, komplett egész estés film sztorija hevert az asztalomon. Volt benne némi tarantinós, kevin smith-es beütés, akkor még nem tudtam, hogy írójának esze ágában sem volt utánozni ezen alkotókat, egyszerűen csak lejegyezte és felhasználta a saját baráti körében hallottakat, tapasztaltakat.

A címlapon név: Kis-Szabó Márk, és telefonszám. Csörögtem, a vonal végén óvatos hang, majd hivataloskodva, kimérten váltottunk pár szót. Aztán közöltem, hogy ismerem a Badi meller filmet, és én is amatőrfilmes vagyok. Márk felderült, közölte, hogy tudja, miről van szó, látta a Betörést, csípte is, a Legyen világosságot viszont már nem tudta megvárni azon a bizonyos fesztiválon.

Márk Bátaszéken lakott, de Pesten tanult, közgazdásznak képezte magát. Megbeszéltük, hogy összejövünk Pesten, iszunk egy sört, ilyesmi. A történelmi jelentőségű találkozóra egy metró aluljáróban került sor, először tapintatosan méregettük egymást, aztán felismertük, hogy egyikőnk sem sznob önjelölt művész, és betérhettünk valahová ama sörre.

Az este folyamán kiderült, hogy filmes nézeteink közel azonosak, ízlésünk nem különben. Márk sem bírt soha megmaradni magyar filmen a moziban, a Honfoglalás c. igen drága amatőrfilm meg végleg elvette a kedvét. Közben megtudtam, hogy a maga falusi közegében sok mindent kipróbált már.

Valamikor filmrendezőnek készült, aztán képregényrajzolásba fogott. Megrajzolta többek között Clive Barker Korbács c. könyvét. Persze már akkor is hiú ábránd volt, hogy effajta foglalatosságból meg lehet élni Magyarországon, így átnyergelt a rapzenére. Barátaival létrehozott egy rapzenekart Rap-tear néven, és fel is vettek pár dalt. Márk írta a szövegeket. Könnyű, ártalmatlan zenét produkáltak, jóval a Repülők együttes feltűnése előtt még abban a korban, amikor a hip-hop zene épp kezdett felmerészkedni a slágerlistákra. Szikora Robi vette őket szárnyai alá mindaddig, amíg egy nagytekintélyű producer nemet nem mondott az egész csapatra. Úgy indokolta döntését, hogy Magyarországon nincs jövője a rapzenének... Márk ezután kezdett el írogatni, és aztán megszületett a Badi meller film, amely kapcsán útjaink találkoztak.

Szóval dumcsiztunk, és közben látszódott, hogy gyümölcsöző lesz a kapcsolatunk. Kazettát cseréltünk, ő hozta nekem a Badi mellert, és meg a Kárhozatot. Márk elhűlt a filmtől, hogy mennyire negatív. Öccse úgy jellemezte, hogy ez egy thriller, amit egy művészfilm készítő csinált. Ezt a "művészfilm" jelzőt egyébként több helyről megkapta azóta a film, kivéve egyet: az Odeon kiadó túlságosan erőszakosnak találta mintsem, hogy megjelentesse a művészfilmjei között.

Visszatérve Márkhoz, megosztottam vele titkomat, miszerint képtelen vagyok összehozni egy horror-komédiát, viszont ismerve az ő stílusát, talán segíthetne. Először szabadkozott, bár határozottan jólesett neki, hogy írásra buzdítom, mint elmondta, én vagyok az első a környezetében, aki nem nézi hülyének amiatt, hogy filmes dolgokon jár az esze.

Nem telt bele két hét, Márk szállította a művet, a címet én adtam: Hasfalmetszők. Pestről hazafelé a buszon fetrengtem olvasás közben, és határozott elégedettséggel töltött el: a sztori jó volt, poénos, kellően cselekményes, ráadásul "könnyen" megvalósítható, kevés szereplő, kevés helyszín, stb.

A sztori dióhéjban a következő: két fiatal bérgyilkos első akciójára készül, likvidálniuk kell egy gazdag vállalkozó feleségét. A tettet egy isten háta mögötti helyen, a titokzatos Nagypapa házában kell végrehajtaniuk, az öreg tudomásuk szerint már régóta egy szanatóriumban pihen. Időközben a feleség megneszeli a dolgot, és ő is felfogad egy killert a férje ellen. A két bérgyilkos odaér a házhoz, és szembesülnek a nem várt tényekkel: Nagypapa nemcsak, hogy nincs szanatóriumban, hanem csinos kis mészárszéket rendezett be a környékbeliekből. Aztán megérkezik a férj, a feleség, a harmadik bérgyilkos, Nagypapa eltűnik, majd újra előkerül, a közeli temetőben felélednek a hullák, és ettől kezdve elszabadul a pokol.

Bejelentettem a stábnak, hogy megvan az új sztori, megcsináljuk. Elindítottam a projektet. Ezzel megkezdődött a visszatartó erők áramlása. Márk behozta az Eurofilmbe floppyn a forgatókönyvet kinyomtatás végett. Ezen művelet elméletileg nem okozhatott nehézséget, lévén naponta több száz oldalt printeltünk ki a gépeken. Ám amint a Hasfalmetszők betette lábát a stúdióba, a PC-k, Mac-ek meghülyültek, a nyomtató üres lapokat nyomott, és három órába telt, mire elkenve ugyan néhol, de olvasható, lapozható formába öntöttük a művet. Persze ki gondolt volna akkor még bármire, örültem, hogy kész a könyv, szórtam szét a stábnak.

Februárban történt, hogy találkoztunk Dario Argento filmrendezővel, első számú kedvencünkkel. No nem az utcán sétálva esett meg a dolog. Argento akkoriban Budapesten forgatta Az operaház fantomja c. filmjét, és úgy alakult, hogy bekönyörögtük magunkat a sajtótájékoztatóra. Csaba ez alkalomra fabrikált egy levágott fejet, és a találkozó fénypontján átadtuk Argentonak a művet. Örvendezett neki nagyon, meg is hívott filmje forgatására.

Időközben úgy láttam jónak, ha távozom a hivatalos filmes szakmából, vissza Dunaújvárosba. A Pesten töltött hét hónap alatt anyagilag és érzelmileg is padlóra kerültem. Felelősségteljes, kihívást jelentő munkát nem bíztak rám, egyedül is voltam, és nem úgy tűnt, hogy mindezek megváltoznak. Vállalkozásomat sem tudtam már fenntartani, hiszen ugye csak vállalkozói engedéllyel dolgozhattam a Mafilmnél. Így egy szép nap kiléptem a kapun, ahová egész gyerekkoromban vágyakoztam befelé, majd megkönnyebbülten hazamentem.

Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Munkám nem volt, terveim sem. Pénzem még úgy se. A hazaköltözésem után pár héttel véget ért az akkor már közel egy évtizede tartó társkapcsolatom. Ez volt a hab a tortán, padlóra kerültem, csatlakoztam Juhász Pali albérletéhez. Így immáron négyen laktunk egy lakásban.

Ezzel megkezdődött életem egyik legemlékezetesebb nyara.

Csöveztünk, söröztünk, csavarogtunk, olykor éheztünk, és közben gőzerővel szerveztük a Hasfalmetszők film megvalósulását. Márk sajnos kihagyta ezt a pár hónapot, ő szeptemberig Amerikában mosogatott. A szitu eszméletlen ironikus volt: Napközben hivatalos leveleket, faxokat írogattam, mint a CWT vezetője, és százféle cégnek könyörögtem, hogy támogassák munkánkat. Eközben vajaskenyereztünk, Pali füzetlapokból sodorgatta cigijeit, ültünk az erkélyen harminc fokban, és filmet gyártottunk, szerveztünk. A nyár közepe felé már látszott, hogy nincs az a vállalkozó, vagy magánszemély, aki hajlandó lenne akár egy fillért is áldozni egy horror-komédia támogatására.

Júniusban még reményteljesek voltunk, hiszen sikerült felfrissíteni szereplőgárdánkat. A film főszerepeire megnyertünk magunknak két tehetséges amatőr színjátszót Csanálosi Gábort és Nagy Gábort. Túri Laci favoritunk jött, mint férj, egy helyi rap-metal zenekar énekese Budai "McFly" Gábor elvállalta a harmadik bérgyilkos szerepét, Benke Zsolti, kabalánk szintén csatlakozott, Galauner Zoli mint Nagypapa érkezett, Pali pedig beszervezte Lombos Melindát, a helyi tv egyik szerkesztőjét feleségnek. Mármint a filmbe.

Szóval a szereplők összeálltak, tartottunk néhány olvasópróbát, és úgy tűnt, hogy beválik majd mindenki.

Juhász Zsolti, a Kárhozat egyik főbb szereplője ezúttal díszlettervezőként, illetve kellékesként óhajtott közreműködni. Ez ügyben megkapta a helyszín és kelléklistát, és munkához látott.

Miokovics Csaba beszervezte testvérét Matyit, aki már régóta figyelte működésünket, csak eddig nem kívánt különösebben - és főleg felkérés nélkül - csatlakozni hozzánk. Csaba ötlete roppant hasznosnak bizonyult. Bár tesója egyfajta "segéd-effektesnek" kellett neki, ám végül úgy alakult, hogy Matyi jelentős részt vállalt a gyártásszervezésben, a berendezés, kellék beszerzésben, és neki volt köszönhető a Nagypapa házának felkutatása és leszervezése is, ami a film legfontosabb jeleneteinek hátteréül szolgált.

Juhász Zsolti korábban lelt egy házat Solton, az építmény tökéletesen megfelelt volna a célnak: lerobbant hatás, körülötte pusztaság, földút, stb. A szervezés alatt azonban történt valami a környéken, állítólag lezárták azt a területet, vegyszeres tartály kiömlésére hivatkozva. Közeledett az augusztus, a kitűzött forgatás, Túri Laci jelezte, hogy van egy ötlete. Mélykúton lelt egy elhagyatott erdészházat az erdő közepén. Egy óra földúti rázkódás után odaértünk az ominózus "evil dead-szerű" házikóhoz, nagyon horrorosan nézett ki, ám se égen, se földön nem volt a közelben áram. Hát ugrott...

Pár nap múlva érkezett Matyi csillogó szemmel, hogy biciklizés közben belebotlott egy ősi kúriába egy elhanyagolt telek közepén, és a tulajdonos vállvonogatva meg is engedte, hogy ott ténykedjünk majdan két napig, bár óvakodtunk beavatni az urat, hogy némi mű-mészárlást tervezünk a hajlékban.

Szóval helyszín megvolt, többször terepszemle, aztán nyomtuk a többit. Párszor felugrottunk Pestre Mafilmes ismerősökhöz: ugyan támogassák már vállalkozásunkat! Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy kb. százezer forintra van minimum szükség ahhoz, hogy elindíthassuk a filmet. Mindez kellett az autóbérlethez, speciális effekt-anyagokra, kazettákra, stb. Vukovics Árpi, aki a DTV színeiben mindeddig támogatta munkánkat, időközben megvált a tv-től, de nem szűnt meg segíteni: felajánlotta, hogy saját DV kameráját szívesen kölcsönadja a felvételekhez. Jött egy új srác, Markó Viktor, aki rendezvények bevilágításával, hangosításával foglalkozik, ő potom összegért rendelkezésünkre bocsátotta lámpáit, állványait, stb.

Egyedül a hanggal voltak - természetesen, sajnos - problémáink, a forgatás napjáig sem tudtunk szerezni normális profi mikrofonokat. Persze bérelni lehetett volna, de addigra már nyakig úsztam az adósságokban: amikor egyértelművé vált, hogy senki nem ad pénzt, tízezer forintonként kölcsönkéregettem a szükséges összegeket. Lehet, hogy nem kellett volna, lehet, hogy le kellett volna fújni az egészet, de így utólag úgy gondolom, hogy kár lett volna feladni. Bár ezer szempontból nem lett olyan a kész mű, mint szerettem volna, mégis szórakoztató, élvezhető alkotás született.

Olyannyira lelkesek voltunk, hogy mintegy időtöltés gyanánt tervbe vettük egy rövidfilm elkészítését is Visszapillantó címmel. Palival egy este megírtuk a forgatókönyvet, nem volt nagy ügy, egyetlen gegre épülő, dialógus nélküli sztorit szerettünk volna egyetlen éjszaka leforgatni. Le is mentünk a Dunapartra, levittünk minden cuccot, aztán hamar kiderült, hogy egy sötét országutat nem tudunk bevilágítani a rendelkezésünkre álló lámpákkal, meg más problémák is adódtak, így feladtuk a próbálkozást. A filmterv bekerült a soha-meg-nem valósuló-alkotások feliratú dossziéba. A sors szeszélye folytán ezen mappa tartalma elég tekintélyesre duzzadt az évek folyamán, mint az később majd kiderül.

Közeledett az augusztus, haladtak a Hasfalmetszők film előkészületi munkálatai, és a forgatás napjára minden összeállt. A maximumot akartuk. Országos sikert, moziforgalmazást, kultuszfilmet, mindent. Pali hozta az ötletet, mi lenne, ha beszerveznénk a Ganxsta Zolee és a Kartel zenekart a filmbe egy betétdal erejéig. Nemigen hittük, hogy Zoliék ráállnak a dologra, lévén "sztárok", de miután elolvasták a forgatókönyvet, jót röhögtek, és igent mondtak a dologra, és írtak egy dalt Hasfalmetszők címmel. Akkor még nem szerepeltek semmilyen filmben, később jött a Rosszfiúk, illetve a Jancsó-féle Lámpás... A szám őszre el is készült, főleg, hogy mi decemberre terveztük a bemutatót. Úgy volt, hogy videoklip is lesz a dologból, aztán a zenekar és menedzsere inkább a western-fazont választotta a horror-imázs helyett.

Találtunk videokiadót is, pontosabban érdeklődőt. A Mirax vezetője jópofának találta, hogy fillérekből akarunk filmet csinálni, és közölte: szívesen megnézné majd a kész alkotást, hátha forgalmazható. Mindezek tudatában bizakodva néztünk a film elébe.

A forgatási időpontok eszméletlen szűkösre sikeredtek.

Nagy Gábor, Puncsos alakítója közölte, hogy semmi pénzért nem hagyná ki a Diákszigetet, kamera csak meghatározott időre volt kölcsönkérhető, a házban csak meghatározott időt tölthettünk, stb. Így eshetett meg, hogy mindössze öt napunk maradt szabadon a teljes film leforgatására. Őrület volt, de nem volt más választásunk, csak így volt megoldható, hogy minden és mindenki ott legyen a megfelelő helyen, a megfelelő időben. Úgyhogy belefogtunk a tébolyba.

Hétfő: az első nap, Budapest, Kartel kocsma. Előző nap este tízkor tudtam meg Juhász Zsoltitól, hogy a szállításunkra szervezett autó nem jön, úgyhogy egy óra telefonálgatás után sikerült elintézni, hogy a Viktor lámpáit, egyéb technikát, szereplőket, egyebeket két autóval deportáljuk a helyszínre. A könyörgő telefonbeszélgetések csúcsa volt, amikor közöltem a kiszemelt, gépjárművel rendelkező áldozattal, hogy "ha akarsz, szerepelhetsz a filmben, csak gyere!".

Palival a nyáron sűrűn üldögéltünk egy éjjel-nappali bolt előtt éjjel, kezünkben sör, és azon tűnődtünk, hogy mi értelme ennek a görcsölésnek. Pénz nincs, lehetőségeink nincsenek, családi és magánéleti válságok őrlik fel amúgy is fogyó energiáinkat. Se neki, se nekem nem volt lakásunk, fillérekből éltünk azokban a napokban, és ha szereztünk egy-két ezer forintot, azon DV kazettát, maszkanyagot, egyebeket kellett vennünk - kaja helyett.

Tervbe vettük, hogy egyesületet alapítunk, merthogy nem voltunk számlaképesek, így pedig reménytelen volt szponzorok után nézni. Össze is szedtük a szükséges tíz embert, megírtuk az alapító okiratot annak ellenére, hogy egy barátunk figyelmeztetett, ügyvédi közreműködés nélkül nem fog menni a dolog. Viszont ugyebár nem volt húszezer forintunk erre a célra, így mi fogalmaztuk meg, küldtük el a szükséges dokumentumokat a bíróságra, amelyet persze hamar visszaküldtek hiánypótlásra. Így történt, hogy a Cruel World Team Filmgyártó és Kulturális Egyesület végül soha nem jött létre. No de visszatérve az első forgatási napra.

Kartel kocsma. Ganxstáék a tőlük várt flegmasággal nézték végig, hogy szétszedjük a helyiséget, mindent behúzgálunk kábelekkel, a szemükbe vakítjuk a reflektorokat, és ott szerencsétlenkedünk órákon át. Mindössze egy-két perces párbeszédes jelenetet rögzítettünk, de eltartott délutánig. Az élő hangot tökéletesen elszúrtuk, de az utóhangozás után ez lett a film egyik legprofibban világított, rögzített jelenete.

A stáb működött. Tomi aktív volt, mint operatőr, a szereplők jók, úgyhogy sikeres napot zártunk. A csapat visszahurcolkodott Dunaújvárosba, és örvendezhettünk az első képeken, végre világítva van, jók a színek, és nem VHS minőség.

A filmben van egy zuhanyzós jelenet, ahol Lebowsky - szégyenlős srác lévén - a fülkében aszalódik hetekig, mert nem mer kimenni, amíg kolesztársai bent vannak. E jelenet miatt Juhász Zsolti bekönyörgött minket a helyi főiskola zuhanyzójába, Matyi elhúzható zuhanyzófüggönyöket gyártott, Markó Viktor füstgépe szolgáltatta a "gőzt", sőt még három leányt is befűztünk, hogy mutassák meg magukat hátulról a kamerának meztelenül. Benke Zsolti a Legyen világosság kertésze, és a Kárhozat kiadófőnöke egy szál törülközőben pompázott, lenyűgöző volt. Alakult a dolog, biztatóak voltak az addigi eredmények.

A harmadik forgatási napra megérkezett Nagy Gabó művész úr is egyenesen a Diákszigetről, s mint ebből kiszámítható: kedvetlen volt, másnapos, kialvatlan és flegma. Mint Csanálosi Gábor megsúgta, eme állapothoz nem szükséges Sziget, Gabó csupán szokott formáját hozta. Összegyűltünk stábilag videotékás ex-főnököm házában - itt forgattuk annakidején a Legyen világosság szobajelenetét -, s egész nap azzal próbálkoztunk, hogy felvegyük a két bérgyilkos és a férj párbeszédét. Kicsit akadozottan ment a dolog, a hang zajos lett, s az állandó fix kamera sem tett jót a jelenetnek. A későbbiekben ezt újra akartuk forgatni, csak közben beköszöntött a tél...

Szóval az apróbb dolgok megvoltak, jöhetett a két csúcs nap. A beszámoló előtt azonban portrék következnek.

Csanálosi Gábor: ő az, aki a filmben Mosztát, a tapasztaltabb bérgyilkost alakítja. majdnem velem egyidős a srác, de élettapasztalatokban messze előttem járt. Múltjában volt autótolvaj, színjátszó, zenélget pár hangszeren, imádja a társasági életet, és a központban tartózkodást. Lelkes ifivezetőként is dolgozott korábban, és tagja az Úttörőszövetségnek (van még ilyen). Egyébként roppant megbízható ember, és jó barát.

Miokovics Mátyás: Csaba tesója s ellentéte. Olykor túlságosan lelkes, ami egyébként nem hátrány a filmgyártás nevű őrületben, ahol pillanatnyi találékonyságon múlhat olykor a film sorsa. Matyi effektesként dolgozgat, s immáron életcéljának tekinti az alkotó munkát, amiért már megérte, hogy megismerkedett velünk.

Nagy Gábor: ő az, akinél tökéletesen kudarcba fulladtak Csanálosi Gábor mindennemű nevelési kísérletei. Gabó tehetséges dobos, még tehetségesebb színész, mindamellett, hogy toronymagasról tesz minderre. Talán igaza van, majd csak megérik ő is. Ő a filmben Puncsos, a hisztisebb bérgyilkos.

Kis-Szabó Márk: aki egy hirtelen ötlettől vezérelve kistoppolt valamikor Párizsba graffitizni. Ez nagyban jellemzi, azt hiszem. Márk P. Howardon edzett forgatókönyvíró, e sorok írásakor túl van már két tucat forgatókönyvön. Úgy mellékesen megnyerte 1999-ben az HBO forgatókönyvírói versenyét. Általában lázadó alkat, nem érti, és nem is akarja megérteni, hogy miközben a fiatalok tartják el a magyar mozikat, miért nem készülnek nekik filmek.

Most pedig a csúcsnapokról, illetve azok közvetlen előkészületeiről.

Ama bizonyos ház tökéletesen üres volt, amikor felfedeztük, némi bútorzatot kellett odavinnünk. A szállítás természetesen ismét gond volt, de pár önzetlen segítő végül is autót teremtett.

Miokovics Csabi a forgatás előtt egy héttel letörten közölte, hogy mégsem lesz film. Eme nézetét nem velem osztotta meg, de mikor a fülembe jutott, lélekszakadva rohantam fel hozzá, hogy mi van, ki halt meg? - Nincs kakaópor a vérhez, és így nem lesz vér, és film sem - közölte. A logikus megoldás, miszerint csak le kéne ugrani a boltba kakaóporért, fel se merült Csabi részéről, így én szereztem be a kívánt kelléket.

Béreltünk egy Chevrolettet a forgatásra, hallgattunk a közönség tanácsaira, miszerint ne Ladával szaladgáljanak a bérgyilkosok, mint előző alkotásainkban. A bérleti díj - tízezer forint - a forgatás napjára érkezett meg postafiókomra, hála Trunkó Bence nevű pesti ismerősünknek, aki megszánt, és küldte a lóvét. Trunkó Bence egyébként annak idején azzal keresett meg engem és Márkot, hogy segítsünk megírni akkor szinopszis formában létező filmtervét. Az együttműködés végül mégsem jött össze, de örvendetes, hogy hat év elteltével mégis létrejött az általa írt film, és ez évben bemutatásra is kerül Argo címmel.

Szóval első nap a Hasfal forgatásán, a házban.

Reggel hatkor kelés, a stáb fele a háznál rendezkedett, szerelték a villanyt, világosítottak, rendezték be a padlást, mi közben a film nyitó, autós jeleneteit nyomtuk az országúton. Rögtön problémáink támadtak a hanggal természetesen, az óriási szél miatt az autó belsejébe kellett rejtenünk a mikrofont.

Zajlottak a párbeszédek, közben Gabó közölte, hogy ő most elmegy a nagymamájához szilvás gombócot enni, húsz perc az egész. Pillanatra öngyilkosságomat fontolgattam, de aztán beláttam, hogy végül is ő tesz szívességet nekünk. Így hát elengedtem, bízván, hogy a húsz perc belefér az egyébként percre pontosan kiszámított forgatási rendbe. Gabó másfél óra múlva került elő vigyorogva, s folytathattuk a jelenetet...

Nagypapa elgázolása sem ment minden fennakadás nélkül tekintve, hogy a púpos, ősz hajú rém feltűnése kisebb pánikot keltett a kicsiny faluban, ahol forgattunk. Galauner Zoli huszonéves fejére Csabi rémnagypapi maszkot, kockás inge, öltönye alá sörhasat, púpot gyártott, így Zoli megjelenését kitörő taps kísérte a stáb részéről.

Aztán jött a Chevi, a két bérgyilkos elmélyülten poénkodik, az öreg ki az útra, majd fékcsikorgás töri meg az idillt. Az öreg ott fekszik félig az autó alatt, agyveleje részben a betonon. Természetesen kellően forgalmas helyet választottunk a felvételre, így hol békés kocogó sápadt el a jelenet láttán, hol rémült apuka takarta el csemetéje szemét a véres látványtól. A járókelőket ugyanis a következő kép fogadta:

Pár fiatal srác halálosan komoly arccal vesz körül egy kocsit, amely alatt egy elgázolt öregember ismerhető fel. Csanálosi Gábor javasolta, hogy talán vegyük vidámabbra a figurát, hogy a szemtanúk lássák, nem komoly az ügy. Így kacarászni kezdtünk, mire a következő arra tévedő falusi egy önfeledten vidámkodó társaságot lelt a véres díszletben, Gábor pedig vidáman kiáltott fel: - Hogy kijött elénk az öreg, mi?

A hangulatot komolyítandó, megjelent a körzeti rendőr, és megérdeklődte, hogy mi a francot művelünk, ám a nap legrémisztőbb eseménye csak ezután következett: az autótulaj közölte, hogy neki egy órán belül autóstól el kell mennie, és másnap sem tud jönni. Elsápadtam, tudván, hogy még hátra van pár jelenet. A két bérenc megérkezik a házhoz, kiszállás, majd vissza, poénok, stb. És már esteledett.

Kapkodás indul, be az autóba, mobilon utasítás a házbélieknek, hogy mindenki tűnjön el az előtérből, merthogy már a házhoz érkezés képeit is "élőben" szeretnénk venni időnyerés végett. Gyors szövegtanulás, felvétel, és a naplemente előtt néhány perccel: KÉSZ!

Pihenő következett, autó el.

A forgatási beosztás szerint az első éjszaka kellett felvennünk a padlás-jelenetet, ahol is a két fogságba esett bérgyilkos szemléli a megzombult háziak ténykedését. A helyszínt Csabáék napközben berendezték, levágott fejek láncokon, oszló hulla a koporsóban, élő kukacok, stb. A bevilágítás alatt Csaba maszkolta, sminkelte a szereplőket, és este 9-kor elkezdhettük a felvételt.

Különösebb fennakadás nem volt, a szövegek frankón mentek, a világítás nagyon jól sikerült, így reggel 7-re befejeztük a munkát. Gabó ekkor haza akart menni, de mivel sejtettük, hogy ez egyet jelentene a film bukásával, mert nemigen látnánk őt másnap viszont, határozottan eléálltunk, megmutattuk alvóhelyét, és lefektettük. Jómagam a csupasz parkettán próbáltam aludni, kevés sikerrel, Csanál a koporsóban ágyazott meg magának.

A másnap délelőtt némileg lagymatag volt, mindenki mélán kávézott, én a forgatókönyvben jegyzetelgettem, és mellesleg megcsináltuk Melinda nyakon szúrásának effekt-részét. Csabi is aktivizálódott, berendezte a mészárszék-szobát, ahol a két killer először szembesül a házban történt tömeggyilkosságokkal. A hatás nem maradt el, többen elsápadtak, amikor meglátták a Miokovics-féle miliőt. A szoba padlóján kibelezett ember, a kádban kettészelt test, az asztalon levágott fejek, testrészek és vér mindenütt. Amikor Márk ősszel hazajött, és megtekintette eme jelenetet, csak ennyit hebegett: - De hát én csak azt képzeltem, hogy valami homályos zugban feltűnik egy-egy levágott kéz, ilyesmi...

Hát igen. Csaba szokásához híven szeretett volna mindent megmutatni, így alighanem megcsináltunk minden idők legborzasztóbb magyar képsorait.

Ekkorra már pontosan harminc ember nyüzsgött a házban, volt, akit csak a forgatás csábított oda. Délután már javában dolgoztunk, és hajnali ötig életem egyik legnagyobb stresszét éltem át. Tudtuk, hogy be kell fejeznünk, hiszen csak két napra kaptuk meg a házat.

Zajlott.

Ki tudja, hány jelenet a házban és előtte. Csabi folyamatosan, zokszó nélkül dolgozott a külön berendezett maszkos szobában. Matyi és Pali maximálisan a segítségemre voltak minden percben, közben Juhász Zsoltiék már a temetőt rendezték be a ház háta mögött. Egy szabad percben kimentem hátra, három gyönyörű sírkő fogadott szépen bevilágítva, előttük a megásott sírok, egyikben mozgó hulla, aki békésen várakozott a föld alatti jelenetére.

- Hát te ki vagy? - érdeklődtem, lévén nem ismertem meg a megboldogultat a maszk alatt.

- István - jött a válasz.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Beástak - panaszolta a néhai.

Ennyiben maradtunk, mentem vissza a házba folytatni az őrületet. Jelenetek, párbeszédek maradtak ki, változtak át a forgatás során, átnyilazgattam, oda-vissza huzigáltam a forgatókönyvben a képeket, közben próbáltam nem elaludni a fáradtságtól, s a stábot is ostorozni.

Olykor szolid betétek oldották a feszültséget. Csanálosi Gábor gitárjával szórakoztatta az éppen nem dolgozókat, néha ettünk, néha pedig üvöltöttünk, hogy "kuss legyen, forgatunk!".

És forgattunk.

Felvettük McFly feldarabolását, Melinda feltámadását, a két bérgyilkos elfogását, a férj lelövését, stb. A kamera poros, művéres lett, a résztvevők nem kevésbé, forgatókönyvem saláta, ősz hajszálaim szaporodtak. Mindezen pánik, irtózatos kapkodás mellett viszont jó volt látni azt a sok embert, akik két napja nem aludtak, nem fürödtek, alig ettek valamit, és karikásodó szemmel, összeszorított foggal lámpákat cipelnek, kábeleket húznak, sminkelnek, gödröt ásnak, és fontosnak érzik, amit csinálnak. Egyszóval: alkotnak. S közben még belefér egy-egy bögre kávé, és pár poén is.

Éjjel három felé járt az idő, felvehettük a zombik életre kelését a temetőben. Dőlt a füst a gépből, másztak elő a srácok a sírból, mindenki káromkodott, ahogy tudott, de megvolt a jelenet. Még mindig volt időnk, noha nem sok, Csanálnak 6-ra dolgozni kellett mennie, de hátra volt még a film vége: némi lövöldözés, valamint a záró párbeszéd. Nosza, a lámpákat áthurcoltuk a ház elé, lövöldöztünk, és máris átállhattunk volna az előtér bevilágítására, amikor...

... három villanás, és mindent sötétség borított be: elment az áram.

Néma csönd, mindenki sejtette, hogy komolyabb baj történt. Gábor és Viktor villanyszerelők lévén utánanéztek a problémának, majd közölték: semmi remény, hogy megjavítsák a hálózatot, központi gond van, vagyis:

A forgatás itt és most, a vége előtt egy órával véget ért.

Fáradtan nyugtáztam a fejleményt, ekkor már szinte beletörődtem, hogy semmi sem megy úgy, ahogy terveztük. A stáb kivárta a napfelkeltét, és a többség elhúzott haza. Páran maradtunk eltakarítani a romokat, délig eltartott, mire zsákokba hordtuk a szemetet, és összepakoltuk a technikát. Délután már belealudtam a Sherlock Holmes sorozatba, majd visszaszolgáltattam a kamerát, amely tulajdonosával együtt másfél hónapra eltűnt külföldön. Csanálosi Gábor váratlanul levágatta szakállát és bajuszát, a csupasz kölyökarc nyomokban sem emlékeztetett a marcona Mosztára, így erre is várni kellett, amíg újra megnő. Én pedig lakóhelyet váltottam, újra költöztem. Munkát is kénytelen voltam keresni, és pár hónapra egy összeszerelő üzemben helyezkedtem el három műszakban, ahol is szalagon dolgoztam.

Jött az ősz, telefonon megkerestük a ház tulaját, engedélyt kérve, hogy még további két napot szeretnénk a házban nyüzsögni. Megdöbbenten hallottuk a vonal másik végéről, hogy kegyvesztettek lettünk, és különböző nem részletezett dolgok miatt messze kerüljük el azt a helyet.

Lepadlóztunk.

Nem mehetünk vissza? Akkor hogy a fenébe fejezzük be a filmet? Az utolsó jelenet a forgatókönyv szerint a hajnalban játszódik a ház előtt! Márk időközben befutott az USA-ból, nosza parancsba adtuk: szerkesszen új befejezést! Márk vakarta a fejét, én közben újabb könyörgő leveleket intéztem még az Atyaúristenhez is, hogy kicsikarjak valamennyi pénzt a film befejezéséhez. Több helyről is további sok sikert kívántak és beintettek.

Újra kellett volna forgatni a megbízásos jelenetet is, görcsösen nekiálltunk hát szervezni Matyival. Egy kis reptéren, vitorlázógépek és kétfedelűek között akartuk látványosabbá tenni a jelenetet, a helyszínt meg is találtuk, aztán a dolog befuccsolt.

Befutott helyette két zenekar, a Bonus Track és a Testimony. Videoklippet szerettek volna demo anyagukhoz. Szűk stábbal (Zoli, Tomi, én) le is forgattuk az anyagokat, és ez utóbbi együttes próbahelyén végre megtaláltuk a megfelelő helyszínt a befejezéshez. Egy lerobbant ház volt, külsőleg is, belsőleg is használható. Januárban meg is csináltuk a film végét. A forgatás főleg gyomorforgató effektek felvételéből állt, hasfalmetszés, fejletépés, stb. Előzőleg pár jelenet felvettünk még Matyiék pincéjében is, mindezen képek lettek talán a legrosszabbak az egész filmben, de a vágás során Zozo zenéi és Korom Karcsi hangeffektjei megmentették a snitteket.

Ismét költöztem, ezúttal haza szülőmhöz. Tomi megpróbálta meggyőzni a DTV új főnökét Györgyit, hogy hagyományainkhoz hűen járuljon hozzá technikailag az utómunkához. Először hallani sem akadt róla, de aztán megenyhült, alighanem látta rajtunk, hogy szegényebbek vagyunk a templom egerénél.

Februárban nagy meglepetés ért, előző filmünk, a Kárhozat bekerülhetett a Magyar Filmszemle programjába, mi pedig a szemlekatalógusba. Eszünk ágában sem volt, hogy bármelyik filmünket nevezzük a Szemlére, egy barátunk juttatta be a tudtunk nélkül. Elképesztő volt egyébként a bemutató. A vásznon megjelent egy meglehetősen szemcsés, VHS-re készült egész estés film, a terem tele volt, és végig csöndben nézték végig az alkotást. Aztán kifelé menet hallottuk, hogy volt, aki hüledezett, hogy mennyire szar volt, s volt, aki odajött kérni egy kazettát filmgyűjteménye számára. Mindenesetre ez volt talán az első amatőr játékfilm, amely részt vett a Filmszemle programjában.

Március végén megkezdhettük a Hasfalmetszők vágási munkálatait. Nem volt sok időnk szokás szerint, mindössze három napot kaptunk a képre, az utóhangozásokra aztán kikönyörögtünk további pár éjszakát.

Az utómunka során aztán némileg oldódott az akkoriban ránk jellemző kedvetlenség és pesszimizmus. Zoli zenéjével és vadonatúj segítőnk, Korom Karcsi hang effektjeivel ugyanis véresre sikerült filmünket sikerült tökéletesen vígjátékká transzformálni, ami többünknek okozott elégedettséget.

A főcím nagyon jól sikerült, hála régi barátunknak Bocának, ki megkomputergrafikázta. Kicsit emlékeztet a Hetedik c. film elejére, ami nem véletlen, hiszen ilyet szerettünk volna.

Kitűztük a premiert május 13-ra, még volt odáig másfél hónapunk, mi az nekünk, ugye? Aztán megint csak a bemutató napjára lett kész a film, a hangokkal ugyanis annyi problémánk volt, hogy az utolsó hét minden éjszakáját bent töltöttük a stúdióban. Plakátunk is lett, tök jó, egy újdonsült ismerősünk, Flaisz Attila festette meg, a helyi nyomda pedig nyomott belőle kétszáz darabot támogatás gyanánt. Jöhetett a premier.

Ezúttal a mozi nagytermét szemeltük ki, a vezető ránk is hagyta a dolgot, csupán megfelelő projektort kellett szereznünk. No, ez nem volt könnyű. Az első kiválasztott a Dianetika Központ helyi kirendeltségének vetítője volt, de ez gyenge fényereje miatt nem felelt meg, aztán a középiskola, ahová korábban jártam, végül is rendelkezésünkre bocsátott egy megfelelő készüléket pár nappal a premier előtt.

Fellélegeztünk.

Eljött a nagy nap. Haverok Pestről, innen-onnan, este 8-ra hatalmas tömeg a mozi előtt. A szokásos stressz, nem mertem az emberek szemébe nézni, ne ismerjenek fel, és eleve meglepett, hogy mennyien jönnek be a mi nevünkre a moziba, hiszen erről volt szó. Merthogy a film címe ismeretlen, a színészek szintén, nem játszik Dobó Kata a filmben, ráadásul a magyar film ugye mifelénk (sem) örvend túl nagy népszerűségnek.

Szóval tolongás, izgatott beszélgetések, mi pedig stábilag fent gubbasztottunk az erkélyen és a vetítőben. A mozi megtelt és elkezdtük a bulit. Buli volt szó szerint, a közönség az ismerős arcok feltűnésekor tapsolt, vettek minden poént, olykor beletapsoltak a filmbe, és szemlátomást remekül szórakoztak. Aztán stáblista, majd werkfilm és néma csönd. A közönség minket akart, lévén a film elején bemondattuk, hogy közönségtalálkozóra invitáljuk az egybegyűlteket.

Besomfordáltam a terembe, taps fogadott, Pali utánam mászott szintén rejtőzködő üzemmódban, majd Márk jött. Mikor már feszélyezve éreztük magunkat, szólítottam a stáb többi tagját, így végül az összes résztvevő ott állt kint, és szembenézett lelkes közönségével. Felejthetetlen, és talán kissé fájdalmas pillanat volt, átszaladt az agyamon, hogy lehet, utoljára vagyunk így együtt. Pár kérdés hangzott el a közönség részéről, aztán összmeghajlás, és mehettünk sörözni. Reggelre már csak ketten maradtunk Márkkal, illetve csatlakozott hozzánk egy újdonsült rajongónk, aki nem győzte méltatni összetartásunkat, kitartásunkat, stb.

Aztán hosszú szünet következett.

Márk megint eltűnt külföldön, ezúttal több, mint egy évre ment dolgozni, ráadásul Malajziába. Időközben befejezte új forgatókönyvét Sohasevolt Glória címmel, és otthagyta nálam mondván, dolgozhatok rajta, ha akarok.

Csanálosi Gábor megnősült, Nagy Gábor katonaidejét töltötte pár hónapig, egyszóval mindenki visszavonult. A nyár úgy telt el, hogy szinte nem is találkoztunk. Én a magánéletemre próbáltam koncentrálni. És történt egy tragédia is.

Egy szomorú napon kaptam a hírt, hogy Makovics Csaba, a Legyen világosság c. filmünkben Dr. Cool alakítója tragikus hirtelenséggel elhunyt. Utoljára utolsó premierünkön találkoztunk, és most már csak a filmben láthatjuk viszont, amint belehajol a kamerába, és mosolyog. Nem is sejtettük, hogy később lesz még egy hasonlóan szerencsétlen sorsú ember a CWT történetében.

Szóval a Hasfalmetszők dunaújvárosi bemutatása után voltunk. Nyáron kicsit pihent a film, ősszel azonban úgy beindult, hogy csak kapkodtuk a fejünket. A szeptemberi Open Film Fesztiválon mutatkoztunk be budapesti közönségnek, és megtelt a Blue Box mozi. Jöttek, jöttek az emberek, és halálra röhögték magukat a két bérgyilkos kalandjain. Készültem az eseményre: szóróanyagokkal, plakátokkal, a film készítésének történetét jegyző brosúrákkal szórtuk tele a mozit, amit aztán az utolsó darabig elkapkodtak, s akadt, aki felhívott másnap, és hallelujákat zengett élményéről. No és a zsűri "vérdíj"-jal illette a filmet. Az alábbi vélemény jelent meg a filmről a Filmvilág magazinban:

(...) Az OFF-ra benevezett műfaji filmek nagy része paródia volt, de akadt, aki komolyan gondolta a dolgot, és az alacsony költségvetéshez mérten próbált a szórakoztatóipar követelményeinek megfelelni. Bernáth Zsolt Hasfalmetszők című munkája a maga hetven percével figyelemre méltó lépés ebbe az irányba. A Ponyvaregényből előlépett két bérgyilkos kalandjai Nagyapó zombie-tanyává vált házában a sok vicces beszólással és a főszereplők élvezetes játékával igazi szórakozást nyújt. A horror nem csak paródia tárgya: a borzalmasnak szánt részek valóban borzalmasak, a suspense pedig, ha még kicsit döcögősen is, de már működik. A két főszereplőn kívül a többi színész az amatőrök mesterkéltségével mondja végig a számukra amúgy is kevésbé tréfásra sikeredett párbeszédeket, ami miatt a film sokat veszít - függetlenségéből is adódó - bájából.

Ekkortájt már legszívesebben lezártam volna a Hasfal történetét, de nem volt megállás. Decemberben megrendezésre került szintén Budapesten a 31. Magyar Független Film és Video Szemle, amire küldtem a filmet, de jómagam nem mentem el, elég volt három éve ama bizonyos 28. fesztivál. Nem számítottam semmi elismerésre, így meglepetésként ért este Nitzmann Tomi telefonja, miszerint a film tomboló sikert ért el, és 1. díjat nyert. A srác elmondta, hogy kétszer kellett levetíteni a művet, és a visongó közönség Puncsost, vagyis Nagy Gabót követelte, aki egyébként éppen katonaidejét töltötte, és fogalma sem volt a filmet körülvevő hajcihőről.

Elképedtem, hogy mi a fenét esznek az emberek ezen a véres, trágár mozin, ami oké, hogy bizonyos szempontból érdekes, eredeti alkotás, de ordító dramaturgiai, technikai hibákkal zsúfolt, amit már nem szabad lett volna megengednünk magunknak, főleg a Kárhozat átgondolt, rendezett képsorai után. A közönséget azonban nem izgatta a kamera bizonytalan mozgása, a rossz plánok, a filmet teljesen elvitte a sztori, a dialógusok és a két főszereplő egyénisége. De még nem ért véget a buli.

Kaptam egy infót, miszerint a Toldi mozi minden kedden lehetőséget ad független filmeseknek, hogy bemutassák filmjeiket. Hívtam őket, minden rendben zajlott és egyik este lement a Kárhozat. Nem igazán tudom, hogy mennyien voltak a vetítésen, de utána jött egy e-mail, és újdonsült rajongó jelentkezett plakátot kérni a gyűjteményébe. A Hasfal bemutatására már felmentünk Pestre, és döbbenten láttuk: minden jegy elkelt, és máris pótvetítéseket tűztek ki. A mozi vezetősége szintúgy elképedt a váratlan érdeklődés láttán, ami köszönhető volt a Pesti Est egy pozitív cikkének is. Mindenesetre bőrünkön érezhettük a sikert, és megerősíthettük magunknak Zozó véleményét, miszerint tényleg "röhögős" filmet kell csinálni, ezt szereti a közönség.

Ahogy veregették a vállunkat, úgy nőtt bennem a kétség: valóban büszkék lehetünk erre a filmre? Tényleg ezek vagyunk mi, tényleg erre érdemes szánni egy évet az életünkből, hogy létrehozzunk egy gusztustalan effektekkel telezsúfolt, trágár horrort, ami leginkább egy brutális videojátékhoz hasonlítható? Matyival sűrűn filóztunk erről, Tomi részben osztotta nézeteinket, Zozó semmi kifogást nem talált benne. Én viszont alighanem akkor döntöttem el, hogy lesz még egy film, egy másmilyen. Lehet, hogy utolsó, de megmutatom, hogy másra is képesek vagyunk. Ha sikerül, sikerül, ha nem, nem.

Jött a Magyar Filmszemle, ahol ha nem is botrányra, de legalábbis feltűnésre számítottam. Mindkettő elmaradt, ugyanis a Szemlebizottság olyan ügyesen bojkottálta a filmet, hogy azon kaptuk magunkat, hogy örüljünk, ha lemehet valamelyik este, az új Jancsó filmmel egyidőben egy kisteremben. Így is történt, és mivel mintegy véletlenségből kifelejtettek minket a katalógusból és az összes programfüzetből is, kb. 5-6 ember tévedt be a filmre, bár való igaz, hogy ők jól szórakoztak. Én undorkodva ácsorogtam a folyosón, és néztem a szakmát. Pár újságíró barátom felajánlotta, hogy szívesen cikkezik az esetről, de lefújtam a dolgot, úgy éreztem, hogy a Hasfalért nem érdemes kiállni. Hagytam, hogy elsöpörjék, úgy fogtam fel, hogy ez a film sorsa. Már a videokiadásra koncentráltam, tekintve, hogy időszerű volt a dolog.

A Mirax jó pár hónapot ült a kazin, és amikor látták, hogy ismerik a filmet, írnak róla az újságok, csak akkor tűzték ki a megjelenés időpontját. A film előzetese már futott a januári kazettákon is, februárban pedig megjelent maga a mű. Dunaújvárosban az összes téka bevásárolt belőle, majd hetekig előjegyzésben volt a film, és a hírek szerint más városokban sem történt másképp. Ennek ellenére nem túl sok fogyott belőle, az elszámolás szerint kb. 300 db.

Ez persze óriási szám ahhoz képest, hogy a magyar filmeket vagy nem adják ki videón, vagy pedig 30-40 darabok kelnek el, itt most nem az agyonreklámozott Koltai-Kern-féle produkciókra gondolok. Szóval elégedettek lehettünk, ámde a videomegjelenés örömére úgy feloszlott társulatunk, mint a pinty. Voltak ebben bőven személyes okok, szakmai ellentétek is, sőt anyagi problémák is felmerültek. Lényeg az, hogy egy szép napon bejelentettem, hogy ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó folytatni, befejezem. A csapat ekkor gyakorlatilag kettévált, Tomi, Márk, Matyi és Zozó maradtak mellettem, Csaba, Zsolti és Pali pedig távoztak.

Kissé megkönnyebbültem, örömmel híreszteltem, hogy vége a CWT-nek, és írtam pár cikket is ez ügyben. Jó volt visszanézni az egészre, bár végig ott motoszkált bennem, hogy utolsó filmünk nem volt méltó befejezés. Új sztorink az asztalon hevert, új lapot akartunk nyitni, új néven, új emberekkel. Kicsit másképp, de mindenestre jól sült el a dolog.

A Hasfalmetszők példátlan népszerűségre tett szert. Egyre jöttek az e-mailok az ország különböző pontjairól, nap, mint nap találkoztam emberekkel, akik látták, ismerték a filmet, és eljutottak hozzám olyan infók, miszerint vetítéseket rendeztek például a Színművészetin, és egymás kezébe adják a kazettát az újdonsült rajongók. Értettem a jelenséget, csak nem voltam büszke rá, és szerettem volna, ha a nevem hallatán nem ez a káromkodós zombifilm jut az emberek eszébe. De a lavina elindult.

Megtörtént, hogy a megjelenés előtt egy videotékában az alkalmazott ódákat zengett a filmről, és kifejezte reményét, hogy a videováltozat nem lesz megvágva, míg egy másik őrült írt egy levelet, hogy szeretné eljuttatni a filmet egy ismerősének, aki horror-rajongó, és mellesleg Alice Coopernek hívják. Kazi ment egyébként a valamikori horror-rockernek.

A magyar film honlapjára írtam egy cikket Hasfalmetszők - film és jelenség címmel, mire fórum indult a témában, amelynek a lényege az volt, hogy kell-e vér a magyar filmbe, és itt nem elsősorban az erőszakra, sokkal inkább a vérfrissítésre gondoltak a hozzászólók és a kezdeményezők.

Egyszóval: kultuszfilm lett a műből. Külföldön is megpróbáltunk nyomulni a filmmel. Franciaországban írtak róla, de kiadót nem találtunk, Angliában méltatták, Németországban szintúgy bejött, és hónapokig e-mailezgettünk egy német sráccal az esetleges videoforgalmazás ügyében. A németországi kritika pedig a következő volt:

"See no evil" egy igazi drágakő Magyarországról, ahonnan az ember eddig semmi nagyszerűről nem hallott. A két gyilkos története oly szeretnivalóan van ábrázolva, a karakterek olyan sztoikusak, mintha egyáltalán nem zavarná őket a bármely pillanatban felbukkanó zombik látványa. Míg egyiküket két élőhalott támadja meg éppen, másikuknak nincs jobb dolga, minthogy megkíséreljen egy wc-csészét a helyéről kiszakítani. És míg a zombik hőseink kezdetben hitetlen szemei előtt más lényeket megesznek vagy kibeleznek, ők nem tesznek mást, mint végignézik, és megkérdezik a zombikat, miért is teszik ezt. A párbeszédek általában viccesek és bejönnek, úgyhogy más, díjazott forgatókönyvírókkal való összehasonlítástól nem kell tartani. "See no evil" egy "gattung-film", amely a horror műfajon belül közelítőleg a "Back from the dead"-hez hasonlóan határokat tol kijjebb, és a komikumot eddig még nem látott módon ötvözi a kemény splatter- és jól sikerült maszk effektekkel. Talán csodálkozunk a mű hosszán, azonban a film se nem rövid, se nem unalmas. Szerencsére angol szinkronnal láthatjuk, ami azért néhány helyen darabos, és minden, csak nem pontos szinkron, de itt igazából arról van szó, hogy visszaadják a cselekményt, és nem arról, hogy egy költséges, profi szinkron teljesítményt nyújtsanak.

A 2000-es év első fele az útkeresés jegyében telt el.

Jómagam visszafordultam az íráshoz. Befejeztem egy verseskötetet (Falak), majd egy másikat (A mélységből), Wostry Feri barátom miután elolvasta őket, közölte, hogy azt sajnálja, hogy nincs a keze ügyében egy Magnum, hogy főbe lője magát. Merthogy kissé depressziósra sikerültek a művek. Aztán írtam pár kisregényt, vagy hosszabb novellát (Volt egyszer, Lépcső a mennybe), befejeztem 96-ban félbehagyott művemet (Befelé a kijáraton), és rendszeresen publikáltam folytatásos kriminovellákat a helyi 7közlap c. újságba (Ha eljő az éj...). A befolyt összegből majdnem ki tudtam fizetni az albérletemet, ahová februárban költöztem el szüleimtől. Egy idős hölgynél kaptam egy kisszobát, és megkezdtem agglegény életemet.

Csatlakoztam a SZEM Baráti Kör Egyesülethez, ahol is újságírói-szerkesztői tevékenységet fejtettem ki, és nagyon jó emberekkel ismerkedtem meg ezáltal. Úgy tűnt: új célokat találtam. Mivel aktuális filmtervünket fontolgattuk, felmerült a gondolat, hogy az egyesület neve alatt készítsük el a filmet. Erről pár szó.

Márk egy évre eltűnt Malajziában, ez idő alatt e-mailon keresztül leveleztünk, és könyörögve kértem: írjon egy megaolcsó filmet, amit akár pénz nélkül is meg tudunk csinálni. Márk nem volt rest, rövidesen elküldte a kéziratot, ami az Einstein Mega Shotgun címet viselte, és két balfácán betörő történetét mesélte el nagyon magyar, Márkra egyáltalán nem jellemző stílusban. A sztori nagy része egy házban játszódott, és könnyen megvalósíthatónak tűnt. Aztán, mivel mindenki közölte, hogy ingyen nem dolgozik, villámgyorsan kiszámoltunk kb. egymillió forintnyi költséget, amiből össze lehetne hozni a művet. Jelentkezett pár reklámszervező, akik vállalták a pénz felhajtását, aztán persze egy fillért sem tudtak szerezni. A sztoriról lemondtunk, főleg hogy közben befutott a Sohasevolt Glória, ami egy csapásra megcsillantotta a reményt.

Egy valamit tudtunk: pénz nélkül nem tudunk nekiállni. Márk Ázsiából biztatott minket, az emberek az utcán kérdezgették, hogy mikor lesz új film, és végül úgy alakult, hogy a Cruel World Team 2000 őszén feltámadt poraiból.

A Sohasevolt Glória története valahol ott kezdődött, amikor Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró barátom egy tavaszi délelőttön felhívott és közölte: előző nap iszonyatosan beszívott-rúgott, ám egyfajta halálközeli élmény hatására eszébe ötlött egy sztori. Röviden vázolta elképzelését mire én lestoppoltam a könyvet, és írásra bíztattam Márkot. A történet éppen megfelelt aktuális elképzeléseimnek, miszerint: elegem volt abból, hogy horroros filmjeimet kitiltják-betiltják emitt-amott, szerettem volna végre valami olyasmit csinálni, amit ha nem is tárt karral, de legalábbis kényszeredetten azért elfogad a szakma és a közönség. Nem panaszkodhatom a Hasfalmetszők sikerére egyébként, de aki átélte velem ama 2000-es Magyar Filmszemlés diszkriminációt, és tapasztalta azt az ellenállást, amit kaptunk a film készítése közben, az sejtheti: az emberfiának nemhogy filmet csinálni, de élni sem igazán van kedve ezek után. Meg aztán megfogadtam, hogy pénz nélkül nem forgatok többet filmet, ugyebár...

Szóval Márk megírta a forgatókönyvet, aztán hirtelen eltűnt Malajziában egy évre dolgozni. A könyvét elolvastam, aztán félredobtam. Nem félreérteni: nagyon tetszett, ám látszott, hogy ezt a gengszteres, graffitis, harminc szereplős, néhol elképesztő, de egyébként könnyű, humoros mesét nem lehet zsebpénzből, rossz kamerával megcsinálni, és ami a lényeges, nem is érdemes. Így hát pihenő következett.

Az év gyorsan eltelt. Egyszer csak ama karácsonyi gyertyafényes időszakban felhívott egy úriember, aki filmproducernek mondta magát, és közölte: velem akarja megrendeztetni új játékfilmjét. Kétségeim támadtak a telefonáló elmeállapotát illetően, de nem tévedett, tényleg engem keresett. Tudott mindent rólam, bár filmjeimet nem látta... Később pótolta ezt a hiányosságát, ezek után már kikerültem rendezőjelöltjei köréből, de miután elolvastam a megfilmesíteni kívánt könyvet, nem is igazán bántam a dolgot. A film egyébként elkészült, ez volt a Vademberek.

Azért én nem mulasztottam el rásózni a Glória forgatókönyvét, és javasoltam: inkább erre gerjedjünk. Ő belelapozott, majd kijelentette: le merné tenni a nagyesküt, hogy soha nem fogunk egy fillért sem kapni a filmre sehonnan, merthogy erőszakos (pedig nem kifejezetten az), trágár (nem is annyira), és helyenként durva a humora (ezt sem írom alá). Ez az ember volt az, aki továbbá lefogadta volna bárkivel, hogy a Hasfalmetszőkre képtelenség forgalmazót találni, aztán a film februárban megjelent videón...

Annyi haszna volt azonban a fickónak, hogy felhívta a figyelmemet a Magyar Mozgókép Közalapítvány éppen futó pályázatára, melynek beadási határideje még bő egy hét múlva volt "csak", így elméletileg, ha találunk céget, aki pályázna a könyvünkkel, no meg kifizetné a teljes költségvetés két-harmadát, meg aztán megírnánk a pályázati anyagot a szükséges beszerzendő egymillió dokumentummal, akkor... se sok esélyünk van, hogy szóba állnak velünk, de hátha...

Unottan legyintettünk hát, ámde hazaérve csak nem hagyott nyugodni a dolog, belopakodtunk a helyi tévébe, ahol operatőr kollégánk, Tomi dolgozik, és megkerestük a főnököt tervünkkel, hogy mi lenne, ha filmgyártásra adnák a fejüket. Ő közölte, hogy amennyiben megírjuk a pályázatot, és elintézzük a papírmunkát, lehet szó az együttműködésről. Nosza, felelevenítettem valamikori filmgyári emlékeimet (hogyan is néz ki egy játékfilmes pályázat, nézzük csak...), és egy hétig a szövegszerkesztőn meg a telefonon csüngve végül is megcsináltuk az anyagot. A forgatókönyvet "softosítottuk", tekintve, hogy sejtettük, az alapítvány nem örülne az effajta képsoroknak: "...a nő alsó állkapcsa a lövés hatására leszakadt, és nyálas-véres csíkot húzva végigszánkázott a padlón..."

Szóval a végső határidő előtt húsz perccel beestünk a Városligeti fasorba, és leadtuk a pályázati anyagot tizenkét példányban, ahogy kellett. Aztán hátradőlhettünk és várhattuk az egy hónap múlva esedékes elbírálást, aminek tétje csupán az volt: forgatunk-e 2000-ben, vagy sem, és ami nem kevésbé lényeges: leereszkedik-e hozzánk végre a szakma, és lát-e bennünk annyi fantáziát, hogy közelebb engedjen a húsosfazékhoz? Februárban megtudtuk.

Csak mint érdekesség: a Magyar Mozgókép Köz(?)alapítvány évente egyszer-kétszer ad pénzt játékfilm-gyártásra, és ez minden filmes első és sokszor egyetlen lehetősége, hogy elindíthassa produkcióját. Meglehetősen ritka, hogy úgymond független, pláne vidéki filmesekkel is szóba álljanak, akik ugye pont a függetlenséggel szakítanak e módon, hogy állami támogatásért folyamodnak. Nem is igazán szokott bejönni a dolog, de mi mégis reménykedtünk.

Tízmillió forintot kértünk a pályázatban, és februárban megjött a levél, miszerint "örömmel közöljük, hogy megszavaztunk ötmillió forint támogatást a filmre, amennyiben a végtermék 35 mm-es film". Mi van? - forgattam a levelet. Mi az, hogy 35 mm-es film? Hogy képzelik ezek, hogy egy amúgy is alacsony költségvetésű filmre még össze tudunk szedni kb. 10 millió forintot, ennyi ugyanis kb. a videóról celluloid anyagra történő átírás költsége. Magyarán: az alapítvány megfejelte a költségvetésünket 10 millával, azon felül, hogy a kért összeg felét szavazta csak meg.

Telefon indul, a vonal túlsó végén kimért hang, aki közölte: e módszerrel kívánják a hozzánk hasonló "műkedvelőket" kizárni a magyar filmgyártásból, azzal az indokkal, hogy mi csak "kirándulunk" a filmezésbe, szemben a vérprofi elkötelezett alkotókkal, akiknek az élete a filmgyártás. Aki végigkövette amatőr-független társaságunk történetét az előző hat évben, az talán bepillantást nyerhetett abba, hogy személy szerint én mennyire rendeltem alá az életemet a filmezésnek, feladva olykor munkahely-lehetőségeket, egyebeket. Nem állítom, hogy mindezt helyesen cselekedtem, de ettől függetlenül sértőnek éreztem a fickó megállapítását. De a feltétel maradt: vagy 35 mm-es film a végtermék, vagy nincs lé.

Mit tehet ilyenkor az emberfia? Tovább telefonál. Felhívtam pár régi Mafilmes ismerőst, hogy ilyenkor mi a teendő. Egyrészt elképedtek a sztori hallatán, másrészt beígértek pár jó szándékú telefonhívást. Mindezek eredményeképpen az alapítvány májusban ismét összeült, és módosították döntésüket: jó, mutassuk be Beta videón a filmet, és szívesen látják a 2001-es Magyar Filmszemlén. Jót mulattunk a dolgon, merthogy május vége volt, a szerződések megírásához, és egyáltalán az első pénzek átutalásáig számításunk szerint még el kellett telnie minimum két hónapnak, ami után elkezdhetjük az előkészületeket, ami megterhelőnek ígérkezett, tekintve, hogy kb. 30 szereplő tűnik fel a filmben, tizenvalahány helyszín, és a többi.

Optimisták voltunk, mert már szeptember elejét írtuk, és még mindig nem kaptunk pénzt, ám a helyi televízió által rendelkezésünkre bocsátott minimális előlegből azért már zajlottak az előkészületek. És egy héttel az előleg kézhezvitele után következett az első forgatási nap... De nézzük a szereplőket:

A filmben hét főszereplő tűnik fel. Glória, a címszereplő, különös lány, Buju és Tettó a két, napról napra élő srác, valamint Hevi, Bamba, Muszped és Ruszki. Ők piti bűnözők, akik egy postarablásra készülődnek. Tudtuk, hogy rajtuk áll vagy bukik a film, így meglehetős gondot fordítottunk a kiválasztásukra. Csanálosi Gábor és Nagy Gábor (előző filmünkben Moszta és Puncsos) adta magát, ám itt nem egy brancsban szerepeltek. Csanál közben levágatta méteres haját és szakállát, a filmre tökkopasz lett, és jókora bajuszt növesztett. Felháborítóan nézett ki. Nagy Gábor leszerelt, egy ideig valami gyárban szalagmunkásként dolgozott marha nagy kedvvel, amíg ki nem rúgták. Azóta várta, hogy filmezzünk, nem is titkolva: a várható napidíj miatt izgul elsősorban.

Glória nem volt könnyű eset, hirdetést adtunk fel, és meghallgatást tartottunk. Jöttek a lányok csőstül, és a végére kettő maradt, két Gabi. Szőke és barna. Vita támadt, volt, akinek az egyik jött be, volt, akinek a másik. Végül maradt a szőke, és talán volt nem elhanyagolandó szempont, hogy a hölgy színházban játszott, és nagyon lelkes lett, miután elolvasta a könyvet. További szerepekre befutottak Márk haverjai és öccse, valamint a Hasfalban a harmadik bérgyilkost játszó Budai Gábor.

Furcsa csapat gyűlt össze a mellékszerepekre is, és ami fontos: élő arcok. A rockénekest tényleg egy rockénekes játssza (Bazsó Laci a Testimonyból), a graffitist valódi graffitis, az egyik epizód-gengszert pedig tényleg egy pesti alvilági srác. A hajléktalan valódi hajléktalan, a füves igazi füves.

Versenyfutásban álltunk az idővel, itt volt az ősz, és végeznünk kellett a külsőkkel még mielőtt ránk szakadt volna a hó, vagy más égi átok. Úgyhogy a kezdés szeptember 9-re lett kitűzve. Persze a forgatási időpontok azonnal módosulni kényszerültek, mert többen dolgoztak, suliba jártak, satöbbi, de úgy véltem, hogy ha végzünk a külsőkkel, akkor már megcsináltuk.

Interneten találtam egy céget (ráadásul ismerős) akik profi kameramozgató berendezések kölcsönzésével foglalkoznak. Nosza, hívtam őket, és megtudhattam: az egyik legegyszerűbb, ámde gyakorlatilag minden mozgásra képes computervezérelt kütyüt már napi százezer forintért elhozhatjuk... Megköszöntem szépen és visszahelyeztem a kagylót a helyére...

Összeültünk közben a megmaradt csapat a Cruel World Teamből: Végh Zoli vágó és zeneszerző, Szentkúti Tamás operatőr, Miokovics Mátyás látványtervező, Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró, aki időközben befutott Malajziából és jómagam. Ki-ki elmondta elképzeléseit a filmről, javaslatait, és bár voltak eltérő meglátások, abban valamennyien egyetértettünk, hogy fontos állomáshoz érkezett kompániánk története.

A hivatalos szakma és a Nagy Magyar Királyi MMK most első ízben ad lehetőséget arra, hogy megmutassuk, mit tudunk. Pénzt kapunk egy filmre, amiben ugyan a szakma nem hisz ("kísérleti" filmként kezelték ugyanis, fel sem tételezve, hogy ebből egész estés játékfilm lehet), és nem szabad elpuskáznunk. Illetve szabad, de akkor nyugodtan szembenézhetünk azzal, hogy az életben többet nem mehetünk sehová, esetleg egy névcserét és plasztikai műtétet követően. Persze kérdés az, hogy a szakma mit ismer el, mert irigység ugye éppúgy motiválhat negatív kritikát, mint a valódi nemtetszés... Akkor még nem tudtuk, hogy nem a film minősége számít a következő, vagy egyáltalán akármilyen pénzosztásnál.

Szóval ott tartottunk, hogy milyen legyen a film. Nem voltak kétségeink az ügyben, hogy nem ártana, ha az emberek megnéznék a kész alkotást, és főleg azt a tízen-huszonéves korosztályt kéne megcéloznunk, akikről szól a film, és akik még eljárnak moziba és videotékába. Sajnos tapasztalni mifelénk, hogy a fiatalok oly mértékű krónikus döntésképtelenségben szenvednek, hogy még saját ízlésüket, érdeklődésüket sem képesek megfogalmazni, a reklámok sugallatai alapján választanak.

Abszolút nem kiszámítható, hogy mi lehet fogyasztható és sikeres. Én a Kárhozatnál meg voltam arról győződve, hogy találok videokiadót, nem jött be. A Hasfalnál viszont biztos voltam benne, hogy lehúzzák a vécén, ennek ellenére rengetegen látták, és ki merem mondani: ordító hibái ellenére kultuszfilm lett belőle. E sorok írásakor (2004-ben) még mindig kapok leveleket az ország különböző pontjairól, ahol valakik újra meg újra felfedezik tékákban a Hasfalat, és veszik a fáradtságot, hogy beszámoljanak élményeikről. Azt hiszem, ezért már megérte.

Nem kevesebb célunk volt a Glóriával is, és bár a vér és belsőségek szívbéli barátai talán csalódnak, de legalább nem zsebpénzből készül, és nem dobják ki a szemlékről, véltük. Nevezhetjük megalkuvásnak is, de lázadjon az, akinek van rá pénze, gondoltam én akkor, és gondolom most is.

Most jöhet az első forgatási nap...

"Pizzaevés"-re keresztelődött a jelenet címe, és megfelelő helyszínnek a Duna parti padok bizonyultak. Doki, Mísa és a többiek pizzát rendelnek, majd fogyasztják azokat, miközben hülyeségeket beszélnek, majd egy koldus is feltűnik. Erre a napra fahrtkocsit, síneket, egyebeket béreltünk a Mafilmrenttől, a dolog fanyara, hogy a szállítás majd annyiba került, mint maga a cucc. Viszont lehetőség nyílt rendezettebb, látványosabb mozgásokat csinálni, mint előző filmjeinknél... gondoltuk mi. Be is jött, de arra azért nem számítottunk, hogy ezek a II. világháborús szerkentyűk bizony igencsak "analógok", tekintve, hogy naponta nyúzzák őket, és itt zörög, ott inog. De azért nem lett olyan vészes. A nem pehelysúlyú eszközök városon belüli szállítására megnyertünk egy helyi Kft.-t, akik támogatás gyanánt naponta többször trógerolták ide-oda a ládákat.

Időpont egyeztetés ügyileg szintén szívtunk, mivel a főszereplőnk egyszerre két színházban is játszott, meg szinkronizált, meg narrált, meg.... szóval úgy indult, hogy Gabi lemondta szinte az összes általunk kedvezőnek tartott forgatási napot, és nem volt könnyű megegyezni. Az első nap nagyon valószínű volt, hogy jócskán csúszni fogunk a forgatási tervhez képest, merthogy kb. öt óra forgatás után még csak három mondaton voltunk túl, és nagyon szájba rágósan ment az egész párbeszéd, noha a két Testimony-tag beleadott apait-anyait. Viszont a második dialógust meg úgy lenyomtuk, mintha erre születtünk volna... Anyám reggel megcsinálta a kívánt pizzamennyiséget, mint kelléket, ezt fogyasztották órákon át a szereplők, és a végére a pizzásdobozok úgy festettek, mint egy disznóvágás... Aztán mehettünk a víztoronyba.

Hát ez nem volt semmi. Tippünk negyven méter volt, a valóság nyolcvan. A város legmagasabb épületének tetején forgatni: hát elég agyament ötlet volt, de miután felmásztunk, és szétnéztünk, már el sem tudtuk képzelni a jelenetet máshol. Csak egy "kis" dialógusról volt szó, azonban naplementekor! Nem Titanic módra, bár a korlát stimmelt.

A torony meg iszony magasra nyúlt, és eléggé elcsendesedtünk, mire a lámpákkal, kamerával felmásztunk a tetejére a vaslépcsőn. Felfedeztük, hogy a toronynak jelentős kilengése van, azonkívül egy Westel adó is nyomja a jeleket, nem beszélve arról, hogy a Vízmű óvott: könnyen lyukad, szakad a tető. Lenyomtuk a pánikot, és nekiláttunk.

Aztán indult a versenyfutás a Nappal. Videóval ilyesmit forgatni majdnem lehetetlen, merthogy az egyébként fantasztikus felhőket, sárga fényeket tökjól elnyeli a kamera, de most vettük hasznát a színes monitornak, és addig állítgattuk a szűrőket, meg az objektívet, amíg közel azt láttuk viszont a képernyőn, amit a valóságban. Persze magára a dialógusra nem került sor, de a totálokat nagyon szépen sikerült rögzíteni. Aztán bontás, és haza, alvás.

Kb. öt négyzetméternyi szobámat megosztottam egyik főszereplőnkkel, Danival és tesójával Márkkal, akik a földön fetrengtek valami szivacson, és azon filóztunk, hogy vajon az Indiana Jones forgatásánál is a rendező szállásolta-e el Harrison Fordot, meg a forgatókönyvírót... Dani egyébként roppant mód parázott a szereptől, de a nap végére belejött, és most már semmiért ki nem hagyná a forgatást. Arról nem is beszélve, hogy karakterében hibátlan volt, akárcsak a másik kettő főszereplő. Nagy Gabó, a Hasfalmetszők Puncsosa itt is szokott formáját hozta.

Második nap jött a grund. Így neveződött el a filmben egy helyszín, ami a sztori szerint egy lepukkant betonplatz, graffitisek gyűjtőhelye. Sokáig vacilláltunk a helyszínkereséssel, mígnem egy nap kezünkbe akadt a helyi hírlap aktuális száma, és rajta címlapon egy fénykép: hatalmas betongarázs, romló falak, graffitik. Köszönjük, ez kell, kimentünk, megnéztük, jónak találtuk, csakhogy időközben eladták a régóta használaton kívüli épületet. Telefon, és engedély: mehetünk, rajzolhatunk, forgathatunk. S lőn.

Egyikőnk se graffitis, így keresnünk kellett valakit, aki nemhogy felfújja a kellő rajzot, de el is játssza a szerepet. A dolog először kétemberesre terveződött, de aztán jobbnak láttuk, hogy olyasvalakit kérünk fel, aki egy személyben megoldja mindkettőt. Így jött a képbe Füri, aki az Iparművészetire jár, grafikus, egyébként meg graffitizik olykor. Eljött, megdumáltuk, csinált pár vázlatot, és végül a forgatáson felfújta a rajzot, aminek egy baja volt, hogy tudtuk: pár nap múlva lefestik, eltüntetik az egészet az épület felújításakor.

A forgatáson beindult a káosz. Volt, akinek dolga akadt közben, volt, aki túlizgulta magát, s volt olyan főszereplő, aki el se jött, holott tudta: miatta akár elbukhat a forgatás. Így Márk kiírta az illetőt a jelenetből, és mire a művész úr délután befáradt, már sajnos aznapra ugrott a napidíja. Nekünk meg a vérnyomásunk a plafonra.

A Nap ismét lecsapózott, és két nappal később kellett felvennünk a záró dialógust, ami viszont nem sikerült rosszul. De aznapra már elég volt. Pakolás, addigra már úgy néztünk ki, mint a kubikosok, és semennyire nem éreztük, hogy épp művészi tevékenységet folytatunk. Mindenki mindent csinált: a forgatókönyvíró mikrofont tartott be, a színész ládát cipelt, a másik főszereplő sminkelt, jómagam pedig összeszedtem a szemetet a forgatás végén. Miként szokás ez olyankor, amikor nincs lehetőség ötven fős stábot fenntartani effajta célokra. Félre a nyavalygással, jött a harmadik nap. Este éjjelig beszélgetés valami éjjel-nappali bolt előtt, és töprengés: ha nem jön meg napokon belül az alapítványi pénzünk, akkor hiába a szervezés, a bérelt cuccok, a hitelbe jött szereplők, stb., nem tudjuk folytatni. Csak megnyugtatásul: megjött a lóvé.

A csúcsjelenet volt a csúcs, bár lényegesen könnyebbnek tűnt, mint az előző két nap. A filmforgatás a mi szintünkön kompromisszumokról szól. Elképzelünk valamit, egy képet, egy jelenetet, egy hangulatot, aztán a megvalósítás máshogy alakul. Olykor a helyszín nem alkalmas arra a célra, ami a könyvben írva vagyon, másszor az előre nem kiszámítható körülmények miatt nem megoldható a jelenet felvétele úgy, ahogy. De a dolog rugalmas.

Megesett, hogy egy fontosnak tartott kép teljesen jelentéktelenné degradálódott a rögzítés közben, viszont egy másik, véletlenül összejött beállítás új ötleteket adott. De egy idő után úgy tűnik, hogy a film önálló életet él. Mintha valamit életre keltenénk, erőt adnánk neki, aztán már bizonyos szintem kiszaladna kezünkből az irányítás. De ez elsülhet jól is, és velünk ez történt.

Félre a filózással, nézzük a Dunaparti két napot. Szabad ég alatt voltunk, és az időjárás kegyeskedett kiszolgálni érdekeinket. A Nap sütött, és nem összevissza, az eső elkerült. Mi pedig lebarnultunk, leégtünk a forgatás alatt. Megérkezett Bamba, vagyis Hirth Gábor Bátaszékről, kezet fogtunk, és újdonsült ismerősünk máris úgy vetette magát alá a stáb hóbortos igényeinek, mintha mindig is ezt csinálta volna.

Motoros, autós üldözés. Nem John Frankenheimer-módra ugyan, de kipróbálhattuk, hogy milyen utánfutóról filmezni az egyszemélyes robogón kuporgó két gengsztert. Csanálosi Gábor olyan arccal száguldott végig a városon, mint aki ölni készül, merthogy szerepe szerint valóban ez következett. Aki a forgalomban láthatta őt ezzel az arckifejezéssel, alighanem százszor is meggondolta, hogy megelőzze-e, zavarja-e a szemlátomást nem jókedvében lévő kopasz, bajuszos fickót.

Robogó eldobva, lövések következtek. E célból pirotechnikus érkezett, aki kizárólag a szakma szeretetétől vezérelve vállalta, hogy leutazik vidékre valami amatőrök forgatására segédkezni. Meglehetős látványosságnak ígérkezett, ahogy a vérzacskókat, tölteteket szerelte fel női főszereplőnk ruhája alá, de az alkalmi erotikus show-t hamar megszakította Gabi, aki ordítva követelte, hogy minden bámész arc menjen már a francba.

Drámai jelenet következett, az egyik srácnak sírnia kellett. Ennek ugye megvannak a maga fogásai, fix pontra nézés, erős érzelmek felidézése, stb., de azért nem árt, ha van kéznél egy fecskendő, ami szolgáltatja a könnyeket az arcra, és a szembe. Utána lehetett zokogni, minekutána jómagam is csatlakoztam az elérzékenyült társasághoz. De jól sikerült.

A legegyszerűbb az lett volna, ha lezárjuk az utcát, de nem tehettük meg, ezért az el-elhajtó autósok némileg hökkenten vették tudomásul, hogy egy pisztolyt szorongató, igénytelen külsejű fickó áll az úttest közepén szigorú arccal, mögötte pedig holtan, véres fejjel hever egy másik, hasonlóan súlyos kaliber.

A tv jött tudósítani, valamint egy általános iskolás médiaszakkör is befutott nézőnek, és látni az intő példát: jól gondolják meg, hogy filmes pályára adják a fejüket. Megkapták a jelenet forgatókönyvét, és némileg pironkodva olvasták az időközben már kivágott részt, miszerint az arra elhaladó autós vezetés közben intim viszonyt folytat a mellette ülő-heverő hölggyel, akinek feje történetesen nem látszik kívülről...

Délután háromkor befutott a tűzoltóautó, hogy a magasba emelje operatőrünket, Tomit. A jármű megszerzése nem volt könnyű, egy ismerősöm ismerőse véletlenül ismerte a tűzoltóparancsnok egyik ismerősét, akinek kérésére megvalósult a vágyunk: felülről filmezni. A kocsi hatalmas volt, negyven méter magasba nyúlt létrája, a szürkeruhások pedig az órabérben fizetett műszakosok ráérősségével álltak rendelkezésünkre, de a felvétel alatt ezúttal tényleg kiállítottunk két embert az útra, hogy hajtsák el az autósokat.

A vágyott kép megvalósult, majd szemrevételezhettük, hogy miképpen lehet úgy eljátszani valakinek a meghalását, hogy az felérjen egy Oscarral. Gábor szeme úgy üvegesedett meg, hogy egy pillanatra állóképnek véltem a monitoron látott kompozíciót.

Megint csak a naplementével versenyeztünk, de pont készen lettünk. Másnapra egy belső, étteremben játszódó jelenetet terveztünk, de a korábbi csúszások miatt kénytelenek voltunk ezt elhalasztani. Úgyhogy irány a grund, és a záró beszélgetés.

Aki még nem próbált párnatollakat fújatni a széllel, és rábírni a pihéket, hogy a rendező által megjelölt irányba szálldossanak, az nem tudja mi az a lehetetlen. Nyitott, erdős, garázsos helyen forgattunk, ahol a szél átlag másodpercenként változtatta irányát, és vagy a szemünkbe repültek a pihék, vagy valahová Kínába, amerre még véletlenül se nézett a kamera. Ez volt az, amit korábban kompromisszumnak hívtam: Matyi, látványtervezőnk dühöngött, Tomi a fogát szívta, a többiek meg érdeklődve bámultak, hogy mi a jó francot művelünk. Valami összejött azért, de másképp.

Aznap reggel még kitrógeroltuk a síneket az utcára, persze nyolc előtt, ami azt jelentette, hogy a sulisok elözönlötték a terepet. Nem is lett volna baj, ha egyébként természetesen viselkednek, de ahogy meglátták a kamerát, azonnal roppant érdekesnek találták a stáb munkáját, és onnantól fogva átlag tíz arc bámult szembe a képpel, amúgy spontán. Arról már nem is beszélve, hogy Gabi buszhoz rohant, így bő egy óránk volt, hogy felvegyük a jelenetet, ami "csak" utcai sétálás volt.

Az első öt napot végigkísérte a pánik: mi lesz, ha elfogy a pénzünk? Az esélye megvolt, hiszen a beígért alapítványi pénznek se híre se hamva nem volt, a tv adott valami előleget, ami arra volt elég, hogy vegyünk pár kazit, és elhozzuk a kameramozgató berendezéseket. A szereplők nagy része hitelbe jött, a technikai stáb, vagyis mi egy fillért sem kaphattunk, és imádkoztunk, hogy a fotósunkat, és a pirotechnikust lehetőleg utólag kelljen kifizetni. Bár jelentős összegek voltak várhatók, de nem sokat értünk volna azzal, hogy a premieren ránk szórnak egy zsák pénzt, nekünk a forgatáson voltak költségeink.

Utolsó nap aztán megjött az utalás, és villámgyorsan ki is derült, hogy amit mi eddig nettónak hittünk-véltünk-reméltünk, az bizony bruttó összeg, és az Adóhivatal meg a TB jócskán részesül a filmezésre nyert lóvéból. Magyarán: kapásból a kétharmadára zuhant a gázsink, ami tekintve, hogy többen fizetős melókat mondtunk le a filmezés miatt, nem töltött el lelkesedéssel. Persze megtehettük volna azt, hogy a szereplőknek, egyéb közreműködőknek ígért honoráriumból faragunk le, de akkor meg talán ők húznak el a véresbe, s joggal. Félre a panaszkodással, következett a postarablás jelenet.

Postát, bankot rabolni nem könnyű. Még filmben sem. Gyakorlatilag még kamerát sem szabad bevinni az effajta helyiségekbe, nemhogy forgatni, de mi azért felhívtuk a Postát, hogy mit szólnak a dologhoz: szeretnénk az egyik fiókban felvenni egy jelenetet. Fax, telefon, hivataloskodás, míg jött a válasz: szó sem lehet róla. A cég nagyfőnöke állítólag valami militarista exrendőr, aki akkoriban bőszen kommandíroztatta az alkalmazottakat országszerte (ez nem vicc), és még a legártalmatlanabb kinézetű postáskisasszony is profi kiképzésen sajátíthatta el, hogy miképpen élje túl egy viszkisrabló-féle fazon akcióját. Így aztán nemet mondtak. Maradt a lottózó, ami ügyében a Szerencsejáték Rt.-t zaklattuk, akik végül is megengedték a dolgot, főleg, hogy nem a pesti főnököknek kellett bemenni velünk vasárnap forgatásra, hogy aztán felfordítsuk a helységet.

Voltak túszok: Tomi anyukája, valamikori főnököm, aki könnyekig beleélte magát a szerepébe, világosítónk Viktor, hangosunk Karesz, és még más is, akik önkéntesen feküdtek órákon át a hideg linóleumon, hogy aztán Csanálék brutalizálják őket. Szegény alkalmazott kísérőnk, bár tudta, hogy mi következik, kissé meghökkent, mikor a négy gengszter harisnyával a fején berontott, főleg, hogy nagyon-nagyon bűnözőknek néztek ki. Reggel héttől délután kettőig zajlott a buli rohamtempóban, aztán eldördült egy-két lövés, vér fröccsent, és a ledöbbent arra járók bekukucskálva egy vérébe fagyott, földön fekvő embert láthattak más őrültek társaságában.

Itt szeretném bemutatni a gengsztereket alakító srácokat, illetve csak azokat, akik itt tűntek fel először CWT filmben. Hevi: emberi nevén Németh László, az Apeh munkatársa, és imádja a nyolcvanas éveket Kockás-képregényestől, Run DMC-stől. Márk első amatőrfilmjében egy sziámi ikerpár egyik tagját játszotta, a Glóriában pedig egy lepukkant gengsztert alakított, aki atlétatrikóban, napszemüvegre húzott harisnyában rabol lottózót. Bamba: ő Hirth Gábor, szintén a fent említett amatőrfilmben állt először kamera elé, festőként keresi a kenyerét, és hihetetlenül hideg, gonosz tekinteteket képes produkálni. Ruszki: a filmben is feltűnő, időközben megszűnt Csótányok zenekar front-rappere, egyébként tördelőszerkesztő, meg szitanyomó vállalkozó, sőt azóta Internet-café tulajdonos. Már a Hasfalmetszőkben is nyomult velünk, ő játszotta a harmadik bérgyilkost. Vissza a forgatásokhoz.

Délután víztorony ismét, és talán még soha nem voltam ennyire elégedett képekkel, mint e jelenetnél. Sárga szűrővel létrehozott gyönyörű naplementés színek, monumentális beállítások, egy arra repülő méltóságteljes fehér galamb, és fantasztikus felhők. Nagy Gabó és partnere Glória érzékenyen, nyugodtan játszottak, kifejező pillantásokat és mosolyokat rögzítettünk - ha már élő hangot nem lehetett a szél miatt. De megvolt, és mielőtt megfagytunk, végeztünk is.

Este még belepillantottunk az eddigi képekbe. Bár irtózom attól, hogy nyersanyagot nézzek társaságban, most mégis jó volt az a pár perc, ahogy szigorúan csak állóképen visszanéztünk egy-két beállítást, mert megbizonyosodhattam: már most sokszorosan túlszárnyaltuk eddigi összes filmünk látványvilágát. Ennek ellenére furcsa érzéseket fedeztünk fel magunkban, egymásban: mintha utolsó filmünket forgatnánk. Volt is ennek bőven valószínűsége.

Jómagam belekóstoltam pár éve a hivatalos filmes szakmába, elmenekültem onnan, függetlenként akkor már rendkívül leterhelt a filmek gyártása. Márk, írónk Németországba készült lakni, élni, Matyi, látványtervezőnk Pestre költözést tervezett, Tomi belefáradt a tévés projektekbe, és az én energiáim is erősen csökkenőben voltak. Úgy gondoltuk, hogy a befejezés előtt még leteszünk valami jót az asztalra. De előbb még szóljunk a többi forgatásról. Következik a hetedik és a nyolcadik nap.

Autós jelenetek. Úgymint azok a felvételek, amikhez szükség volt egy hatszemélyes, postarablás-stílusú járműre. A forgatás két napot vett igénybe, a kocsi pedig a dunaújvárosi Angyalfi Autókölcsönzőtől származott (ez itt a reklám helye). Angyalfi Zoli történetesen osztálytársam volt egy nyelviskolában, és némi reklámért cserébe szívesen ráállt arra, hogy két napra rendelkezésünkre bocsásson egy Toyotát, amit nehéz szívvel adtunk vissza, merthogy kiválóan megfelelt stábautónak.

A főleg dialógusokból álló jelenetek felvétele nem okozott különösebb gondot, Bamba és a többiek jól nyomták, az eső is csak akkor kezdett esni, amikor éppen véget ért a forgatás. Este egy kis sörözés, fényképnézegetés, másnap folytatás. Mindenki örömére megcsináltuk a klasszikus "Kutyaszorítóban-féle" beállítást: a négy gengszter komótosan ballag az utcán, nagyon szennyember-módra, és felháborítóan néznek ki. Természetesen megint kifogtuk a vezetni nem tudó színészt a sofőr szerepére, még jó, hogy nem volt különösebb szerepe az autó mozgásának.

Utólag belegondolva egy korábbi forgatási napba: kicsit megszívtuk volna, ha épp arra jár egy rendőr, amikor Csanálék bukósisak, jogosítvány nélkül, és ketten egy egyszemélyes robogón, éles fegyverrel száguldoztak a városban, de megúsztuk. Aki még nem forgatott autóban, az nem tudja, hogy milyen frankón NEM lehet elférni se a kamerával, se a mikrofonnal, és mennyire tuti, hogy ilyenkor ősz tájékán csonttá fagysz, mire kész a jelenet. Már a felén túl voltunk, kezdhettünk reménykedni: még a végén film lesz a dologból.

Márk ezeddig rendszeresen lejárt a forgatásokra, mostanra azonban vészesen agyon unta magát, és felismerte azt, amit én három évvel korábban: a filmforgatásnál unalmasabb dolog a világon nincsen. Következtek a nagyon várt belsők: Hevi lakása.

Nem akartunk klasszikus panelcsodába költöztetni a három balfék gengsztert, így körülnéztünk, hogy merrefelé vannak érdekesebb belsőjű lakások. Aki már járt Dunaújvárosban az tudja, hogy nem könnyű ilyet találni, de aztán szerencsénk volt. Egy idősebb hölgyet leltünk, aki hajlandó volt két napra átköltözni a szomszédba, így megkaptuk az átalakított, ám épp ezért impozáns lakást, amilyenből kb. hat van itt a városban. A dolog nem ment ingyen természetesen, de még így jól jártunk, merthogy szegény lakó nem sejtette, hogy szombat reggel közel tíz ember fog beözönleni a hajlékba, és rögtön áram alá helyezik a magukkal cipelt párezer wattnyi reflektort, lámpát, ilyesmit.

Két napot forgattunk, és kiderült: kevés. Alaposan elcsúsztunk, kimaradt egy komplett jelenet, ami a konyhában játszódott volna, de mivel ezt a helyiséget nem mutattuk korábban, így ezek után azt bárhol máshol felvehetjük, gondoltuk, aztán a jelenet elmaradt.

A gengszterek eszméletlenek voltak. Ekkortájt kezdett bennem kérdésessé válni, hogy vajon merrefelé billen majd a mérleg: ki lesz a szimpatikus a filmben? Az elgondolkodtató, ám egyszerű fiatalok, vagy pedig a bunkó, ám szórakoztató gengszterek? Tudni való: a film két szálon fut, és kétféle életformát mutat be, amely két szál a végén összeér. Mi ezt a jó és a rossz kontrasztjának szántuk eredetileg, de akkortájt már nem voltam benne biztos, hogy egyértelmű lesz a különbség, a két oldal itt-ott egymásba mosódik, és átfordul a másik irányba. Szóval: kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz a vége.

Szembe kerültünk a világítás problémájával, és miután egy közönséges reggeli fényben játszódó közeli arcot egy órán keresztül világítottunk, míg elértük a napsugaras hatást, feltettük a kérdést: hogy a fenében tudtunk eddig filmet csinálni világítás és lámpák nélkül (lásd: Kárhozat). Ám a dolognak vannak negatív, és a mi esetünkben és technikáinkkal komoly problémát okozó oldala is: egy lámpákkal, állványokkal telezsúfolt helységben már nem lehet megcsinálni azokat a hosszú, kameramozgásokkal tarkított snitteket, mivel egyszerűen belelógnak a cuccok a képbe. Viszont, hogy egy teljes szobát bevilágítsunk, úgy, hogy aztán körbe-körbe rohangáljunk a kamerával, ahhoz olyan mennyezetre rögzítendő világítási felszerelésre van szükség, nem beszélve a műteremről, ami nekünk nem áll rendelkezésre. Marad az újabb kompromisszum: nyugodtabb, fixebb beállításokban való gondolkodás.

Voltak aztán érdekes dolgok. Öt perc felvételi anyag után vettük észre, hogy egyáltalán nem vettünk hangot, noha a mikrofon végig be volt tartva, valamint másnap észleltünk pár részt, ahol ugyan volt hang, ámde a mikrofontartó illető kezének mozgása olyan frankón beledübörgött a hasznos hangba, hogy utóhangozni kellett később azt a részt (is). Rájöhettünk: a puskamikrofon olyan tutira érzékeny, hogy valóban minden pisszenést rögzít, ámde aki betartja, annak a felvétel idejére mozdulatlanná kell merevednie, mert minden rezdülését érzékeli a cucc. Ez a felvételen úgy jelenik meg, mintha dörögne az ég.

Új szereplő érkezett Pestről: Haraszti Lajos, az Állat nevű főmaffiózót alakító srác, aki civilben pizzafutár, meg ki tudja még mi. Lajos a kezdeti lámpaláz után úgy hozta a figurát, hogy pár improvizatív beszólása máris szállóigévé vált a csapatban, nem beszélve Hirth "Bamba" Gáborról, akinek már a beszédstílusát is átvette a stáb a hangsúlyaival együtt. Itt néhány szót kell szólnom a filmet jellemző szlengről, amely - főleg a budapesti közönségnek - teljesen szokatlan volt. Mint megtudtam, nem csak Márk haverjai körében, hanem Bátaszék és Szekszárd környékén terjedt el az a szokás, hogy egyes szavakat "amerikanizálták" a fiatalok. Így lett a kalauzból kaller, a pénzből manner, a milliomosból miller, a királyból killer, az okéból okker, majd okkersárga. Aki megszerette, értékelte sőt átvette, aki utálta, az életidegennek találta. Márk mindenesetre élvezettel emelte be dialógusaiba a haveri körben hallottakat, és jellemző, hogy miképpen tűntek el ezen szövegek későbbi könyveiből, amint ő is kikerült gyerekkori társaságából. A sors különös fintora, hogy pont ezeket a későbbi - és szerintem sokkal jobb - könyveket nem sikerült filmre vinnünk. Most térjünk vissza a néni lakásába.

Volt darts-tábla dobálás, sóletevés, Olimpia-nézés és esti bevilágítás, ami szintén érdekes volt, tekintve, hogy reggel csináltuk. A szoba három ablakán a redőnyök megcsinálták a sötétet, a többit már csak nekünk kellett kitalálni. Videón estét létrehozni... majdnem olyan lehetetlen, mint naplementét, de talán bejött. Kék fény, nem Szabó Lászlóval, meg még egy kis manipuláció, aztán jöhetett a három srác tv-t bámulni, meg vacsorázni. Szegény Bamba olyan rosszul lett a menütől (a filmben kiderült, hogy mit evett), hogy pár percre teljesen lelassult, és amúgy is "bamba" stílusa még flegmább lett.

Kb. a kétharmadánál járhattunk, és még hátravolt egy pár apróság, majd a vége, ahol négy egymás után követő napra terveztük a jelenetek felvételét. A pár apróság egyike volt ama bizonyos légifelvétel, aminek végeredményében egyikőnk sem lehetett biztos, tekintve, hogy nem volt tapasztalatunk ilyesmiben. Tomi, operatőrünk egy mezei sárkányrepülővel indult neki az útnak, ami annyit jelentett, hogy pár száz méter magasan lóg valami rongydarabon, előtte a pilóta háta, mögötte a légcsavar, mellette egyik oldalt a pilóta kabátja lengedezik, a másik oldalon, a vállán pedig tarthatja a majd tízkilós kamerát, mindezek mellett pedig persze iszonyatos szélvihar.

Bár ismerős intézte a repülést, mégse ment ingyen, úgyhogy elmondhatjuk, hogy a legdrágább snittet vettük fel - nyolc másodpercben. Ennyi bizonyult hasznosnak a felvételből, ugyanis. Kísérlet volt, megcsináltuk, tapasztaltabbak lettünk. Mindenesetre Tominak élmény volt, még ha a rémisztőbb fajtából is, mi meg növeltük az érdekes képek számát.

Még egyszer találkoztunk Fürivel, a graffitis-grafikus sráccal, tekintve, hogy a film legutolsó, és legelső képeit még nem vettük fel, és azokban véletlenül ő szerepel. Ugyebár nem mindegy, hogy mit lát a néző először és utoljára a vásznon, ez okból különleges figyelmet érdemelt ez a két jelenet, és véleményem szerint nem is sikerült rosszul. A fent említett szempontból (első nézői benyomások) nézve viszont mégsem változtattuk meg eléggé a jelenetek sorrendjét. Az előző héten felvett jelenet az Állat nevű maffiózóval a főszerepben lett a film első párbeszédes képe, ám úgy találtam, hogy Haraszti barátunk füzéres káromkodása nem igazán dobná fel a filmet rögtön az első percben, így az úriembert kissé hátrább akartam rakni. Végh Zoli vágónk viszont verte az asztalt, hogy a jelenet dögös, és ezzel kell kezdődnie a filmnek. Végül belementem a dologba, a közönség visszajelzéséből pedig egyértelművé vált később, hogy nem kellett volna. Most pedig a sokat csúszott étterem-jelenet következik.

Bowling Center Dunaújváros. Ez egy elég impozáns sportközpont, lehet bowlingozni, fallabdázni, de van casino is, meg elég jó konyha. Nagy, tágas étterem, jó fények, stb., úgyhogy kiválóan megfelel filmezési célokra. (Ez volt a reklám helye.) Tomi felesége dolgozott itt, így nem volt különösebben nehéz dolog megszerezni az engedélyt a forgatásra. Természetesen a kedvünkért nem zártak be, de megsúgták: vasárnap forgassunk, mert olyankor szinte alig vannak vendégek. Noémi reggel belepillantott az előjegyzési füzetbe, és közölte: délelőttre nincs lefoglalva a bowling pálya. Ez részünkről nem elhanyagolandó momentum volt, mert aki hallotta már, hogy mekkora zajjal jár, amikor a golyó elcsánkázza a bábukat, az körülbelül sejtheti, hogy mennyi esélyünk lett volna éles hang felvételére. Így majdnem csend kísérte munkánkat, leszámítva az atmoszférát, ami tányércsörgésből, járkálásból, kávéfőző gép hangjából, ajtócsapódásból, egyebekből állt... Vágáskor kiderült, hogy elég egységes ez a háttérzaj, nem kellett utószinkronozni a párbeszédeket.

Aztán történt némi infarktus-idéző dolog azon a héten. Tomi szerdán SMS-t küldött a következő szöveggel: "Nagy baj van, összetört a kis Beta, lehet, hogy nem tudunk forgatni a hétvégén." Berohantam a tévébe, ott találtam Tomit az ájuláshoz közel. Megmutatta a kamera maradványait, amivel eddig dolgoztunk. Némileg megviseltnek tűnt az eszköz: a fedőlap csavarjai beesve, az objektív bénán lóg, az objektívvédő darabokban.

- Eldőlt állványostul, és pont orra bukott egy reklámfilmforgatás közben - közölte Tomi. - Nem biztos, hogy meg lehet csináltatni az elkövetkezendő egy hónapon belül.

A pánik megértéséhez tudni kell a következőket: a helyi tv-ben mindösszesen három kamera van, két Beta és egy DV. Mi ugye, Betával forgattunk. Az tört most el. A másik két kamera eleve nem elégséges a napi műsorok felvételéhez, tehát nemigen volt arra esély, hogy mi azt megkapjuk filmezésre, főleg, hogy a használható Beta nagyobb, nehezebb, és némi problémák voltak a hangrögzítésével is.

Nohát, most mi a fenét csináljunk? Napokon belül aztán kiderült, hogy vasárnap még oké a forgatás, de nem garantált a következő (utolsó) négy nap. Ami azt jelentené, hogy bele kéne csúszni a novemberbe, amit nagyon nem szerettünk volna, főleg, hogy Szaksz Gabi előre közölte: novemberben zsúfolt lesz a programja.

Szóval, kameraproblémák merültek fel. Igaz, hogy mi elképzeltünk egyfolytában négy nap forgatást, ám ez gyorsan meghiúsult, tekintve, hogy a tv-nek kellett arra a hétvégére a kamera. Feltehetnénk a kérdést, hogy mi lehet fontosabb egy tévének, mint egy teljes egész estés játékfilm leforgatása, merthogy talán még sohasem történt meg, hogy egy ilyen kis vidéki televízió ekkora projektre vállalkozott volna. Logikus lenne, hogy a cég mindent megtesz annak érdekében, hogy a film elkészüljön. Ámde nem minden logikusan zajlik, és az imént emlegetett kérdést se tegyük fel inkább... Szóljunk a megoldásról.

Telefonálgattam pár napot, és sikerült feltérképezni, hogy honnan, és mennyiért lehetne Beta kamerát szerezni a közelből. Lehetőség lett volna, a bérleti díjak közel egyformák voltak, ám a mi anyagi helyzetünkhöz képest túl magasak. Az utolsó percben mégis találtam valakit, aki az általános ár harmadáért rendelkezésünkre bocsátotta a kamerát, amiért ugyan utazni kellett egy órát, de mégis: meglett a cucc. Most pár szó az éttermi buliról.

Nagy Gábor úgy érkezett, mintha valami sírból szállt volna ki, hullafehér volt, nagy kidülledt szemek, fekete karikák alatta és alkoholos lehelet mindehhez. Azonkívül nyafogás, aminek a lényege az volt, hogy nőtt a haja a legutóbbi forgatás óta, és valaki vágja le. Matyi levágta, és kezdhettük. Nem volt különösebb fennakadás, ebéd után végeztünk is a srácokkal, folytathattuk a gengszterekkel. Bamba a szokásos stílusban nyomta, elmondott valami viccet, természetesen jelenetben, de annyira belekavarodott, hogy már senki sem tudta, hogy hány dinnye, meg hány Károlyka... Csanál brutál volt, mint mindig, és nagyon gonoszul harapdálta a fogpiszkálót. Kis-Szabó Márk statisztaként tűnt fel, de jómagam is leültem egy asztalhoz "vágóképnek", bár folyton vigyorogtam a kamerának.

Kellett egy család. Statisztának. Nem könnyű ilyet szerezni, ingyen nem szívesen vállalják el gyerekestül, hogy egy álló nap egy étteremben ücsörögjenek, fizetni meg már nem tudtunk. Erre jött az ötlet, mi lenne, he beszerveznénk ős-klasszikus színészünket, Túri Lacit, feleségét és kisfiát a feladatra. Mindhárman játszottak már velünk, most pedig Laci ki is maradt buliból, aminek egy oka volt: egyszerűen nem volt számára megfelelő karakter a sztoriban. De így végül is feltűnt a filmben. Elfogyasztottak egy ebédet, nézelődtek, majd hazamentek.

Az idő természetesen megint csak szorított, helyi választások miatt este hétre vissza kellett vinni a kamerát a stúdióba, meg aztán megjöttek a vendégek bowlingozni is. Ez utóbbi momentum érdekessé tette a párbeszédek rögzítését: a szereplő felkészült, megvárta, míg gurítják a golyót a pályán, míg borít, aztán a pár másodpercnyi szünetben gyorsan elmondta a szövegét. Vagy nem... Szóval, közeledett az este, az étteremrész kezdett egy disznóólhoz hasonlítani à lá Cruel World Team, mindenfelé kábelek, cuccok, az asztalokon reggel óta a mocskos tányérok, ételmaradékok, mint kellék, és közben az érkező fiatalokat is meg-megkértük, hogy ezúttal mondjanak le a csocsózásról, videojátékozásról, és ha lehet, még a levegővételről is, merthogy szeretnénk éles hangot venni. De készen lettünk. Pakolás, és irány haza. Volt még négy napunk.

Az első nap: Buju lakása. Ez ügyben Tomi tesójának egyik kollégája sietett segítségünkre, akinek háromszobás-hallos otthona kiválóan megfelelt a helyszíni követelményeknek, olyannyira, hogy a film több jelenetét is itt forgattuk le. A lakás bár hatalmas, de elég lepukkant volt, felújítás előtt és szemlátomást közvetlenül költözés után állt. Ez azt jelentette, hogy óriási kupleráj mindenhol, és bármit eltolhattunk, odébb rakhattunk mindennemű következmények nélkül. Reggel hét óra, a tulajdonos felkeltése húsz perc csengőszóval másnaposságából, majd udvarias felkérése, hogy hagyja el a lakást. Tíz ember, technika beözönlése, lakás felfordítása, frissen festett falba rajzszögek és plakátok felhelyezése, ezres refik áram alá helyezése, ablak elé kívülről rögzítése napfényhatás elérése végett. Tettó, avagy Nagy Gábor mobilon hívogatása tízpercenként, telefonján harminc nem fogadott hívás jelzése, mire magához tért, és kétórai késéssel csatlakozott a stábhoz, hogy aztán elkezdhessük a forgatást.

Gábor kialvatlan volt, Dani ingerült, mert négykor kellett kelnie, Szaksz Gabi feszült, Tomi fáradt, jómagam szintén. Dolgoztunk. Éjfélig. Tomi valahol a közepén kifakadt, hogy operatőr létére kábeleket kell húzogatnia, meg lámpákat cipelni, és miért nincs erre külön ember, mire én megnyugtattam, hogy én is öt ember munkáját végzem. Nem nyugodott meg, joggal. Este romok eltakarítása zajlott, földszinti lakás lévén az ablakon adogattuk ki a cuccokat a megrökönyödötten érkező közös képviselő szeme láttára, aki végrehajtókat sejtett munkálkodni. Megnyugtattuk, hogy bár a tulaj nincs még itthon, mi csupán filmezünk. Éjjeli egy óra volt, mire ágyba kerültünk abban a biztos tudatban, hogy reggel hatkor irány a szomszéd város kameráért.

A Testimony zenekar próbahelyén zajlott másnap a buli, itt forgattuk annak idején a Hasfalmetszők záró jeleneteit. Kellemetlen emlékű hely volt, viszont az akkor bejött poén most is működött: még mindig ott csüngött a falon a Vörös Csillag MGTSZ alapító tagjait ábrázoló tabló. Ez közel 150 fényképet jelentett, rajtuk öreg emberek, asszonyok sebtiben lefényképezve 80 és 100 év között. Némelyiküket nézve felmerült a kérdés, hogy vajon éltek-e még a fotózáskor, az ízléstelennek látszó gondolat jogosnak bizonyulhat mindenkinek, aki megszemléli a tablót.

Szóval próbahely. Tipikus rocker-design: falon poszterek, koncertplakátok, relikviák, és ilyesmik. Hangszerek. Mindehhez Mísa alias Laci és Doki, akit Rudi játszott, mindketten az együttesből. Itt lépett színre Kájzer, akit vasárnapi náciként Tomi tesója, Tibi formált meg elfogadhatóan. Tibor még sohasem állt kamera előtt korábban, nem volt könnyű eset, de kihoztuk belőle az "állatot". Záróképként felvettük a két rocker egy számának utolsó fél percét, a mit sem sejtő stáb ledöbbent, amikor Bazsó Laci fennakadt szemekkel hörögni kezdett interpretálván dalukat. De hát ezt hívják death-metalnak.

Kisvártatva újabb nehézségekbe ütköztünk. Mivel a film pénzügyi felelőse, illetve a tévé magyarán szólva elcseszte a könyvelést, kiderült, hogy a pénzünk kb. egyötöde megy a levesbe, merthogy mindenféle járulékfizetés címén elveszítjük az egyébként normális esetben kivehető összeget. Ehhez még hozzátartozik, hogy mindez teljesen hidegen hagyta a "producert", aki úgy kezelte a problémát, mintha bizony nem ő lenne a produkcióért felelős személy. Valaki megsúgta nekünk, hogy azért teszi ezt, mert jól ismer minket, és fel sem tételezi, hogy pénzügyi problémák miatt nem fejezzük be a filmet. Ekkor merült fel először, hogy oké lelkesedés, meg tenniakarás, és bár valóban szívügyünk a film, de talán minden áron mégsem kéne magunkat alávetni mindenféle akaratnak. Az ügy az utolsó forgatáson (amihez természetesen megint csak mi szereztünk kamerát saját pénzen, merthogy a tévé nem tudta, nem akarta megoldani a problémát) még erősen függőben állt. Ez volt a házibuli jelenet, amitől legjobban féltünk, noha viszonylag könnyedén ment. A viszonylag úgy értendő, hogy reggel hattól éjfélig nyomtuk, közben összehánytunk egy komplett lakást, és végigcsináltunk egy (Márk szavaival élve) real bulit.

Páran a meghívottak közül azt vélték hinni, hogy igazi buliban vannak, és annak megfelelően viselkedtek, piáltak, füveztek, stb., nem akarom külön kiemelni, hogy melyik színészünk és cimborái mutatkoztak be ilyen állat módon, a figyelmes olvasó eddigre már sejtheti. Annyit segítek, hogy nem bátaszéki közreműködők, vagyis nem Márk haverjai hozták az igénytelen formát.

Itt illeti dicséret mindazokat a srácokat, és lányokat, akik folyamatosan, vagy alkalomszerűen leutaztak Dunaújvárosba, hogy valamit hozzáadjanak a filmhez. Szövegtudásuk, felkészültségük, lelkesedésük kifejezte, hogy mennyire fontosnak érzik a filmet, és képesek voltak miatta lemondani melókat, programokat, stb. Bár minden szereplő hasonló hozzáállással bírt volna, nagyban megkönnyítették volna munkánkat.

Merthogy most sem csalódtunk Bátaszék szülötteiben. A Waldo szerepében érkező Varjas Zoltán hitelesen hozta magát, a sokat emlegetett Márk féle Badi meller c. film két lányszereplője, Móki és Tita is nagyon jó volt. Persze most is maradtak ki képek, gegek, de így is örültünk, hogy a lakás tulajdonosa nem dobott ki minket abban a pillanatban, amikor délután megjelent, és szembesült azzal, amit a házibuli vendégei műveltek: üvölt valami zeneszerű a hangfalakból, villogó fények, a nagyszobában egy komplett rap-metal zenekar nyomja a hangulatot, a lépcsőház összegraffitizve, azon kívül kenderfelhő, dohányfelhő, bárányfelhő..., és pár ember éppen egy szatyor sörrel érkezik, merthogy fasza a buller.

Itt tűnt fel a Csótányok zenekar, és sajna pont frontemberük McFly nem szerepelhetett, merthogy ő egy másik karaktert formált a filmben. Így szerepét a csapat gitárosa vette át a felvétel idejére.

A tömegjelenetekre mindenki beállt, jómagam is egy fekete kapucnis pólóban álcázva, meg a stáb többi tagja is ott pogózott a parkettán. Este még irány vissza a kölcsönkamera, és amikor a végén összenéztünk Tomival (mint két zombi a sírból kiszállást követő másodpercekben), elégedetten bólinthattuk: készen vagyunk. Ugyan hiányzott még pár apróság, vágóképek, szereplő nélküli egy-két kocka, de mindezzel együtt kijelenthető: október végére befejeződött a Sohasevolt Glória forgatása.

Az utómunkálatokat már decemberben szerettük volna elkezdeni, ám ez csak januárra jött össze, de akkor kaptunk egy viszonylag nyugodt zugot a tévé stúdiójában, kiírtuk az ajtóra, hogy "Sohasevolt Glória projekt", és elkezdtük a munkát. Addig pedig utóhangoztunk, és szerveztük a Magyar Filmszemlét, merthogy neveztük az alkotást, mégpedig versenyprogramban a játékfilmek között.

Pár jelenetet szinkronizálnunk kellett, de még így is akad olyan, amely cserélt hanggal sem mondható teljesen jónak, mert az utószinkron hangjára rátelepedett valami elektromos zaj. Harminc darab Beta kazit töltöttünk meg a nyersanyaggal, de még így is arról folyt a szó, hogy vajon lesz-e a kész film 70 perc. Miután összevágtunk mindent kiderült, hogy 110 perc feletti játékidőnél tartunk, ami mindnyájunkat elképesztett, és életünkben először azon gondolkozhattunk, hogy mit érdemes kivágni. Így a végleges verzió 105 perc lett. a kimaradt jelenetek pedig belekerültek az "Így készült..."-be.

Ezúttal szeretném megkímélni az olvasót a vágás alatti problémáktól, mert még nyavalygással vádolnak. Elég az hozzá, hogy különösebb technikai probléma nem merült fel (leszámítva az olyan extrém eseteket, amikor a mobiltelefon bezavart a képbe), inkább személyes konfliktusok miatt mentünk egymás agyára Tomival, és Zozóval, merthogy hárman vágtuk a filmet. Talán még soha nem veszekedtünk ennyit, követeltük egymástól a munkát, majd erősen bíráltuk azt, és én olykor meghökkenten vettem tudomásul, hogy milyen indulatok feszülnek mindhármunkban. De félre a munka közbeni hisztivel, szóljunk inkább a kész filmről.

Úgy értékeltem, hogy a Glória jó lett. Elégedetten néztem végig első másoláskor a teljes művet, és ismerve a film hibáit, kijelenthetem: legjobb filmünket csináltuk meg. A dolog nem annyira egyértelmű, mint azt gondolnák, hiszen a Hasfalnál például nem voltam megelégedve a végtermékkel, szemben a Kárhozattal, mert akkor már többre voltunk képesek, mint az a filmen látszott. Viszont a Glória tökéletesen tükrözte azt a szakmai és technikai tudást, ahol 2001 elején ez a megfogyatkozott csapat tartott. A film hangulata, bár szélsőséges, képes volt elragadni a nézőt, mint az később kiderült.

Egy ironikus, két szálon futó történet fantasztikus fináléban kicsúcsosodva. Ez a "csúcsjelenet", amivel (ha emlékszik az olvasó) két napot töltöttünk a Duna-parton, és úgy tűnik, megérte. A zene, a rengeteg megkomponált kép, és a vágások összhatása még nekem is megdöbbentő volt, amikor először láttam készen, hát még Daninak, aki egyik nap leugrott a vágásra, és órákig nem tudta magát kivonni a látvány hatása alól. Még ehhez hasonlót sem csináltunk soha, és nagyon büszke vagyok rá. Amennyire csökkent a lelkesedés és a bizalom a film iránt a stáb egyes tagjai részéről a forgatások alatt, olyannyira fellángolt most, hogy dobozban volt a kész kópia. Viszont egyet biztosan kijelentettünk: ideje volt már, hogy kész legyen. Most pedig néhány szó a Millenniumi Magyar Filmszemléről.

Végre komolyan vettek minket. Naponta húsz telefon a fesztivált megelőző napokban, programegyeztetés, katalógus-információk, stb. miatt, sajtóanyag leadás és hasonlók. Aztán a nagy nap. Február 3 este 6 óra, premier. Mindenki felnyomult Pestre természetesen, és a pénztár előtt izgatottan bámultuk a fényreklámokat, ahogy csökkent az üres helyek száma a teremben. Aztán telt ház. Megelőzően még bosszankodtunk, mert bár mi leadtunk egy csomó plakátot, ezek egy fal felé fordított táblán virítottak, amelyet mi fordítottunk aztán szemmel láthatóbb irányba két alkalommal is.

Megtelt a terem, fények le, bejött a CWT logo - hang nélkül. Mielőtt frászt kaptunk volna, a gépész rájött, hogy nem némafilmet vetít, és ráadta a hangot is. Ami halk volt. A kép meg sötét. Oké, rendben van, hogy nem lehet minden film után beállítgatni a video-projektort, de felteszem a kérdést: előfordulhat vajon egy Tarr Béla film bemutatásakor is hasonló malőr? Ugye nem valószínű...

A közönség azonban jól érezte magát. Vettek minden poént, általunk már nem poénosnak tartott részeken is fel-felnyihogtak, és a végén vastaps köszönte meg a produkciót. A következő előadáson ugyanez, ott már jobb volt a kép. A vetítés után nyilvános vita következett, amitől kicsit paráztam, tekintve, hogy komoly kritikusokat (Bakács Tibor Settenkedő és Varró Attila) ültettek mellém egy asztalhoz, akik töviről-hegyire kivesézték a filmet. Azazhogy majdnem. Megesett, hogy szerintem teljesen jelentéktelennek ítélt dolgokon lovagoltak percekig (miképpen fogta a pisztolyt a szereplő a filmben), és elfelejtettek megemlíteni olyan momentumokat, amit én szóba hoztam volna. Összességében azonban intelligens és kulturált vita folyt, és egész jól éreztem magam az össztűzben. És hát nagy várakozással tekintettünk a díjkiosztó elé.

Igazából nem voltak illúzióink, és nem is csalódtunk. A zsűri meg sem említette a filmet, és az csak hab volt a tortán, hogy a biztonsági őrök nem akartak beengedni minket a gálára. Kisebb huzavona után végül én bemehettem, a többiek az utcán fagyoskodtak. Épületes volt látni az ünnepség végét, amikor műsorra tűzték Mészáros Márta új rövidfilmjét zárófilm gyanánt, és a tisztelt szakma egy emberként húzott kifelé az előcsarnokba. Mindez tíz perccel az után, hogy Enyedi Ildikó, a zsűri elnöke szinte könyörögve kérte kollégáit a színpadon, hogy legalább öt évre tartsanak fegyverszünetet, és fogjanak össze a filmszakma érdekében. Hát a szakma demonstrált. Mi pedig elindultunk hazafelé.

Hamar megjelent az első kritika a filmről Bori Erzsébet tollából, az Indexen. Íme:

A legutóbbi évek szemléin egyre markánsabb az új filmesek jelenléte. Nem volt ez mindig így. Több szemle is volt egymás után, amelyen nem volt elsőfilm, és nem egy rendező osztály hagyta el úgy a főiskolát, hogy nem készíthetett vizsgafilmet. Péntek-szombaton viszont három figyelemre méltó művet is láttam fiatal rendezőtől (Dyga Zsombor, Bernáth Zsolt, Török Ferenc), s jönnek még utánuk többen (Pajor Dóra, Sára Júlia, Balogh György, Hajdú Szabolcs). (...)

Bernáth Zsolt filmje több történetet is végigvezet, s sző egybe, rengeteg figurát mozgatva. És nem ám egyszerű történetekről van szó! Az egyik szálon angyallal találkozik, s tölt el három napot két rendes fiú. Ennek során döntő változások következnek be náluk és körülöttük: a néma falfestő megszólal; a neonáci elteszi a kését; Buju, az egyik főhős pedig úgy dönt, hogy lejön a fűről (az italról még nem). A másik szálon postarablás készül, Tarantino és Woody Allen nyomdokán haladva. Őrület, de van benne rendszer. Ennek ellenére a Glória súlyosan túlírt, túlbonyolított és agyonbeszélt film. Amit mutatnak benne, azt mind el is mondják, egyfelől. Másfelől a szereplők legfőbb, szinte egyedüli életfunkciója a beszéd. Különösen igaz ez a bűnözői csoportozatra, amely jóformán levegővétel nélkül és szó szerint felböfögi az utóbbi öt év szlengszótárát, minden jó és rossz dumáját, nyelvi közhelyét. Ha most tízen megpróbálnánk felsorolni, hány kifejezést ismerünk arra, hogy pisálni, egyet se mondhatnánk, ami ne volna benne a filmben - igaz, a filmben sem hangzik el egy sem, amit ne ismernénk. A jó fej szövegek egyik-másika annyira erőltetett, hogy az egyébként kitűnő (amatőr)színészek sem képesek őket természetesen lökni - ilyenkor áll elő az, mintha Gizike súgógépről olvasná az időjárásjelentést. Látszólag Tarantino-követéssel állunk szemben, és ezzel az a legkisebb gond, hogy a módszer nem a kelet-európai pályakezdő filmesek megsegítésére lett kitalálva. A Sohasevolt Glória dumájából semmit nem tudunk meg a nyelvről, nincs gengszterfilm klisé - szemantikai vita szembenállás, a nyelvhasználat nem ad ki kulturális képet. Ez itt csak rizsa, helyenként kétségtelenül szórakoztató. Ennél már csak az rosszabb, hogy a végén, miután mindent, de mindent megmutattak, elmondtak és megvilágítottak, még kapunk egy tartalmi összefoglalót, amelyben rendre elmagyarázzák azt, amit az első perctől tudtunk, hiszen kétséget sem hagytak felőle.

Riasztó jelenségnek tartom az új filmet eluraló verbalizmust - és megkövetem Bernáth Zsoltot, hogy éppen az ő filmjét használom szemléltető eszköznek, lúbetegségek ábrájának -, amikor a szöveg válik a történetmondás, jellemábrázolás, érzelemkifejezés, humor stb. legfőbb eszközévé. Kivált nem értem a dolgot Bernáth Zsolt esetében, aki határozottan tehetséges rendező, jó szeme van és tud bánni a képpel. Csak nem hisz benne. Se magában, se a képben. Hogy a nézőről már ne is beszéljünk, aki gyakorlatilag a rendező igyekezete ellenére képes és kénytelen megkeresni azt a jó és érdekes filmet, ami a Sohasevolt Glóriában benne van.

Februárt írtunk 2001-ben. Három plakát virított falamon: Kárhozat, Hasfalmetszők és Sohasevolt Glória. Három film, háromféle hangulat, életem három szakasza. Megnyugodtam kissé, és szerettem volna lezárni a CWT történetét. Pontosabban akkor még csak azt a célt tűztem ki, hogy amíg nem találok normális munkát, illetve nem rendezem lakhatási és társkapcsolati problémáimat, addig nem fektetek újabb energiát egy következő film munkálataiba. Szavamat tartottam is, 2001-ben nem forgattunk újabb filmet, noha egy új forgatókönyv már augusztusban az asztalomra került.

Elköltöztem egy nagyobb lakásba, és angolt kezdtem tanítani egy nyelviskolában. Anyagilag rendbejöttem, és mellékállást is vállaltam a helyi moziban, mint jegyszedő. Inkább "feeling" volt, mint kecsegtető munkalehetőség, esténként beengedtem a közönséget, szedtem a jegyeket, és ücsörögtem a vetítőteremben hosszú órákon át. Hol a filmeket néztem sokadszorra, hol a következő saját filmen agyaltam. Egy ilyen alkalommal kapott el az ár, előkaptam a telefonomat, és számos sms-t váltottam Márkkal, aki ekkor Németországban dolgozott. Ötletek záporoztak, és hamarosan egy vadiúj forgatókönyv érkezett címemre Amíg Gucci alszik címmel.

A könyv egyfajta összefoglalása volt Márk addigi munkásságának. Tartalmazta mindazt, ami pozitív, és kiemelendő volt írásaiban, kiküszöbölte a közönség és szakma által leginkább megjelölt negatívumokat, amik még bennragadtak a Glóriában, és sikerült egy olyan barátságos, humoros sztorit összehoznia, amire azt mondtam: Ez az! Ezzel a filmmel érdemes lezárni ezen fiatalos, gengszteres, mondhatjuk "Tarantinós" filmek vonalát, amelyek szélesebb közönség előtt is ismerté tették csapatunkat. Talán furán hangzik megint a szó: lezárni, de igen, újfent ott tartottam, hogy valami másba kezdek, más, komolyabb filmeket kezdek el csinálni.

Lelkesen fogtam bele a pályázat megírásába, decemberben beadtuk, és 2002 januárra eredményt vártunk. A döntés késett, az Alapítvány kevés pénzt kapott, így megvárták a tavaszi választásokat abban a reményben, hogy a remélhetőleg új kormány több pénzt folyósít. Így is történt, ámde mi ezúttal egy fillért sem kaptunk, mint az kiderült 2002 júliusában. Addig persze még rengeteg sikerélmény várt ránk, ami a Glóriának volt köszönhető.

Mi sem hittük el. Egyrészt a film nagyon sok helyre eljutott, és mi is részt vettünk számos klubvetítésen Ráckevétől Kapolcsig, Szarvastól Budapestig. Jók voltak ezek a közönségtalálkozók, lelkes fiatalok és idősebbek, akiket megkacagtatott, megérintett ez a történet, levelek, e-mailek olyanoktól, akik vagy már látták, és ezért szeretnének hozzájutni egy kazettához, vagy még csak olvastak a filmről, és ezért akarják megnézni. A sajtó is elkényeztetett minket. Ez nagyban volt köszönhető annak is, hogy a budapesti Hunnia mozi műsorára tűzte a filmet, és azon a nyáron műsoron is tudta tartani, így bárki megnézhette, aki rátalált. Persze pár újságíró is betévedt a moziba, és így jelent meg például az alábbi kritika Ágfalvi Attila tollából a Filmvilág magazinban, amelytől egyébként tartottam, ismerve a lap konzervatív nézeteit:

Gátlástalanul szubjektív látásmód, a filmes példaképek néha kockáról kockára történő, tiszteletteljes-tiszteletlen másolása, az alkotókat körülvevő szubkultúra lezser beemelése a műbe, szorongástól, művészi pózoktól és görcsöktől mentes, gördülékeny előadásmód: a filmművészet megannyi új hulláma, a franciától a csehen át Tarantinóig leírható ezekkel a jellemzőkkel. Márpedig a Sohasevolt Glóriát nézve ez a legkevesebb, ami majd' kiböki az ember szemét. Itt azonban meg is állnék a párhuzamok megvonásában, hiszen azt azért nem gondolom, hogy filmtörténeti esemény részese lehettem volna vagy harmincadmagammal a Hunnia mozi amúgy sem éppen patetikus gondolatokat ébresztő, bár szívünknek kedvesen kopott-koszos nézőterén ülve. Azt sem gondolom, hogy a félhalott magyar filmszakmát éppen az ilyen filmek fogják életre lehelni, de azért mégiscsak esemény ennek a filmnek a forgalmazása: egy baráti kör kitört a "kisvárosi kultuszfilmesek" kétes értékű skatulyájából, és Cruel World Teammé avanzsálva kemény munkával létrehozott egy nézhető, fogyasztható, megkockáztatom: élvezhető terméket.

Az "utolsó előtti" naptól az "utolsó utáni" napig tartó sztorira voltaképp nem érdemes sok szót vesztegetni: két történet fonódik egybe, melyek közül az elsőben megismerjük Bujut, Tettót és baráti társaságukat, akiknek szokásos vidéki kisvárosi mindennapjait a film expozícióját képező házibuli eredményeképpen a nyakukon maradt hölgy, Glória különös gondolatai, cselekedetei teszik változatosabbá: a lány megcsókolja a neonácit, pizzát ad a hajléktalannak, és néha a legegyszerűbb szavak jelentésével sincs tisztában. A másik történetszálon ezalatt postarablásra gyülekezik egy meglehetősen hitvány kis társaság, amolyan szakadt falusi maffiózók csapata. A szálak aztán természetesen összeérnek, és fény derül arra is, mi rejlett Glória különös, angyali természete mögött? A végső lövöldözést és az autós-motoros üldözést leszámítva igazából nem annyira akcióról akcióra, mint inkább dumálásról dumálásra halad a mozi: magyar filmen régen beszélgettek ennyit, tán még a Presszóban sem. Analógiaként persze véletlenül se a szintén csevegős-sétálgatós Eric Rohmer-filmekre gondoljunk, hanem mondjuk Samuel L. Jackson bőbeszédű, ámde kevés mondandójú "niggereire" a Pulp Fictionből vagy a Jackie Brownból. A magyar Jacksonok gondolatvilága azonban még talán az eredetinél is beszűkültebb, a vegetációs folyamatok, a szexualitás, azon belül is a fenekek és az azok által kibocsátott anyagok körül forog főleg. Ezzel együtt a gengszterek figurái rendben is vannak: realistának ugyan csak rémületemben merném gondolni az ábrázolásukat, de az igazi/valódi hányados értéke mégiscsak a jobbakat idézi, noha kétségkívül a végletekig redukált változatban. (Ráadásul az őket játszó amatőrök nemegyszer vérprofiknál is eredendőbben természetes viszonyban vannak a kamerával.)

A Glóriát körülvevő fiatalok története viszont igencsak nyögvenyelősen bontakozik ki, különösen ahhoz képest, hogy meglehetősen hamar tudatára ébredünk a lány filmbéli "jelentésének": sajnos, ez annyira közhelyes jelenetekben kerül kibontásra, hogy bár a puszta tényt ("leszállt közénk egy angyal") nyugtázzuk, ez azonban nemigen tud élményszerűvé válni, ami fokozottan vonatkozik az utólag mindent még egyszer megmagyarázó, flashbackek sorával kísért fináléra. Ami azonban a film anyagát alkotja: a srácok meglehetősen eseménytelen, de korántsem egyhangú-színtelen mindennapjai, az mindenképpen szórakoztató, kellően laza és ízléstől függően akár még humorosnak is nevezhető (ne feledjük, az alkotók meghatározása szerint filmjük: gengszter-vígjáték). A történetek összedolgozása, a térbeli és (módjával) időbeli váltások kidolgozottsága, jó ritmusa, a mértékkel és hatásosan alkalmazott, kötelező kortárs filmművészeti motívumok (gyorsítások-lassítások, zene előtérbe tolása) pedig mindenképpen ambiciózus, az amatőr státusznál komolyabb munkává avatják a Sohasevolt Glóriát. Különös keverék: a maró cinizmus és a totális nihil keveredik benne a sablonos voltában is valahogy hitelesnek ható érzelmességgel, sőt, tanulsággal. Az mindenesetre biztos, hogy olyan - ritka - filmmel van dolgunk, mely a saját (kétségkívül vitatható értékű) belbecsén kívül a puszta létével is erős üzenet a mozi halálán bánkódóknak.

Persze nem mindenki volt ilyen jószívű, Turcsányi Sándor, a Magyar Narancs újságírója keményebben fogalmazta meg nézeteit a filmmel kapcsolatban, bár - ezt csak én teszem hozzá - valamivel felületesebben és "pestiesebben" is:

Kezdjük a kályhánál! Milyen kályhánál? Anyád kályhájánál, amiben a használt falvédőkkel fűtött. Egyszer, mer' ideges volt a szomszéd meg a vízdíj miatt, véletlenül eltüzelte a fater fél könyvtárát is, valami szótárfélét, Hungárizsa A-K vagy mi, azóta folyton a maradékot (L-Zs) falod, ha bekrepál a videó.

Jól van, a kályhát elszúrtam, nem ment nem egyből a közepibe vágni. Próbáljuk meg még egyszer. Kezdjük a kályhánál, mint Lenin.

Mi a film?

Ja, a szokásos körök, nyersanyag, kivitelezés, előadás, ilyen-olyan kondíciók, kit ez, kit az szokott zavarni ezekből, biztos sokat számít mindegyik. Hogy celluloidra vagy kutyafülére, hogy tizenhat milliméter vagy harmincöt, nekem nyolc, de még mennyire.

A film az, amit meg tudok nézni este nyolckor egy körúti moziban.

Világos tehát, vizsgált dolgozatunk maradéktalanul felel meg ebbéli kívánalmaimnak. S mint ilyen, voltaképpen egy elsőfilmnek is tekinthető különösebb fenntartások nélkül. Nem volt ez mindig így, ezért még hátrébb kell lépnünk. Mi van a kályha mögött? Mi lenne, szemét, csak ott takarítunk, ahol a papok táncolnak, ami azon túl van, a legendák világa. A mi legendáink is azok. Pár éve, a frissességek iránt mindig is felette fogékony szakíró, Vágvölgyi B. András számolt be oldalakon át lapunkban egy dunaújvárosi illetőségű vad bandáról, akik háziipari módszerekkel eszkábálnak gyönyörűségeket, békebeli trash-movie-t, vériszamos horrort, a családjuk hentesszármazású tagjaitól kölcsönzött, zsigerelésre alkalmas eszközök mindgyakori felhasználásával. Még egy címre is emlékszem a repertoárjukból, majdnem elkértem a kazettát, mert annyira jól hangzott: Hasfalmetsző. Aztán teltek-múltak az évek, a kemény filmregények legendája Pesten is combosodott. Azon sem lepődnék meg, ha egykor volt dunaújvárosi kirendeltségünk dolgozói, Boda és Nyulasi is visszatértek volna néhány keresetlen mondat céljából a tettek helyszínére.

És most ez a vad brancs itt van minden este nyolckor egy körúti moziban, ezt nevezem. Különben is, az idei filmszemle termésében ha lehetett valaminek örülni, mondjuk Tarr Werckmeistere mellett, hát az az, hogy Dunát lehet rekeszteni titánokkal. Mondjuk ki: észrevétlenül ugyan, de úgy a szép, csinos kis generációváltás zajlik a felszín hivatali háborúi mögött. És ennek nem lehet eléggé örülni. Havonta kettesével jönnek az új fiúk a régi mozikba, és mi csak lesünk. Megint van miért beszélni a filmekről ott, ahol egy ideje csak a pénzről szokás.

Tehát ebből a szempontból elsőfilm a Sohasevolt Glória. Alkotóinak, meglehet, a sokadik, mér' ne, hisz ezt is alighanem VHS-re barkácsolták, de szemben az eddigiekkel, ez ott szalad a "nagyok" közt, mondtam, a körúton. Ezzel a tündérmesével csak az a gáz, hogy innentől kezdve a szegény ember legkisebb fiának járó kedvezményeket a befogadói szintről ejtjük. A romantikus készítési körülmények immár nem konvertibilisek, a nézhetőség csókoltatja a lelkesedést. Aki megveszi a mozijegyet, annak meglehet, nem sokat számít, hogy amit elé raknak, az épp annyiból készült, mint amennyit ő szurkolt le a pénztárosnak, de beszéljünk másról. Önök is utálják Quentin Tarantinót?

Mit kell csinálnia annak, aki írni akar? Sima ügy: olvasni. Aztán még olvasni.

Mit kell csinálnia annak, aki filmet akar csinálni? Tudja fene, én nem akarok filmet csinálni, de azt hiszem, pontosabban egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy feszt moziba járni nem elég. Talán ehhez is olvasni kellene. A mozimesterektől tanult, ellesett, levett fogások számos esetben jól jöhetnek, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az se szar, ha valaki gondol valamit.

A Sohasevolt Glória egy több szálon futó darab. A szálak többsége a vége felé összeér, és marad a stáblista, ami olyan, mintha Jackie Chan csinálta volna, megmutatja a bakikat, már azokat, amiket a megelőző másfél órában még nem láttunk. Arról van szó, hogy nagy buli volt a nagy Valdo Peppernél, minek következménye, az elmondottak szerint valami penetráns másnaposság lett. A továbbiak is a bevezetőnkben földobott kályha körüli motozás szisztémája szerint működnek. Agyon van dumálva ez a film. Az összes szereplőnek, márpedig annyian vannak, mint az oroszok, van nyolc szellemes története látható és láthatatlan szereplőtársairól, és egyikük sem kegyelmez, mindegyik elmeséli mind a nyolcat. Van köztük valóban szellemes is, ha ez neked dicséret, még olyan is, ami simán lenyomja Tarantino ez irányú törekvéseinek legjavát, de a film valami láthatatlan önerő hatására ezek ellenére szerveződik, alakul, s a saját sztoriját próbálná vinni, nem azt, pontosabban azok közül egyet sem, amelyekkel a lézengő lúzerek folyton előhozakodnak benne. Persze aztán rámegy az egész erre az állandó kontracsatára. Bernáth Zsolt és tettestársai úgy csináltak egy egész rossz filmet, hogy csináltak közben három egész jót, egy nézhetőt és néhány felejthetőt.

Fogadjuk el, hogy Dunaújvárosban vagyunk, de lehetnénk akárhol, ahol Tarantino eddig megfordult, vagy akár éppenséggel Berlin ege alatt. Mégis az nagyon jó a Sohasevolt Glóriában, amikor kibukik Dunaújváros. Mert van legalább három olyan szituáció ebben a moziban, amikor az überjófej duma valamiért elkezd harmonizálni a környezetével, és akkor az a sok kispályás Vincent Vega is, aki idezsúfolódott, hirtelen élni kezd. Magyarán, amikor az alkotó saját magával van elfoglalva, remek kis csodákat csinál. Mit gondolnak, miért van tele a magyar filmtörténet taxisofőrökkel? Mert az óvatos rendező azt hiszi, hogy, akit napjában legalább kétszer lát, azt ismeri is. De nem. És azt sem hiheti komolyan senki, hogy ha huszonhétszer látta a Ponyvaregényt (esetleg egy nap kétszer is), otthon van Tarantinóéknál, ha tálalják a vasárnapi pasztát, most persze a szellemére gondolok, ha van neki. Belátom, még Dunaújvárosból is lehet bírni a Ponyvaregényt, de a csodák ott vannak, amikor a fiúk nem néznek ki saját kutyaszorítójukból.

Amikor a helyszín olyan, mint ahol a felvételek készültek, akkor a kamera is máshogy, otthonosabban, ügyesebben mozog. Az biztosan nyilvánvalóság, hogy egy "igazi" filmes számára a sok kicsi film smafu az egy nagyhoz képest, de mégis. Ha Bernáth Zsolt azt a három jó rövidfilmet csinálta volna meg, ami a Sohasevolt Glóriában benne van, most itt, ezen a papíron csókolnám kezit, lábát. De az is jobb lett volna, ha az egyik kicsiből csinál nagyot. No, majd legközelebb. Gondolom, ilyen büdzsére minden hó elején futja.

Sajnos nem futotta minden hónap elején ilyen büdzsére, épp ezért nem készült el az Amíg Gucci alszik. Eredetileg úgy, és azokkal az emberekkel szerettük volna megcsinálni a filmet, mint a Glóriát, és talán lehetett is volna belőle egy hasonló színvonalú film. Imádtam egyes poénjait, fordulatait, és ma is sajnálkozom, ha arra gondolok, hogy ez a film nem készülhetett el. Később, amikor az MMA döntés megszületett, arra gondoltunk, hogy merjünk nagyot, nyerjünk meg egy producert a filmtervnek, és forgassunk celluloidra. Operatőrt találtunk is, céget is, de a pályázat ismét nem jött össze.

Ekkortájt keresett meg egy producer. Régóta figyelte működésünket, és megérdeklődte, hogy van-e valami komoly történetünk, merthogy szívesen pályázna velünk. Megörültem a lehetőségnek, merthogy véletlenül volt egy saját forgatókönyvem Gyökerektől az ágakig címmel. A Kárhozat óta ez volt ez első könyv, amit írtam, de teljesen más volt, mint az a 97-es komor horrorsztori. Egyfajta ezoterikus mesét képzeltem el, ami egy kis faluban játszódik, és két kiskamasz a főszereplője. A producer elolvasta a könyvet, és odavolt a gyönyörűségtől, mert úgy vélte, mivel a történet jellegénél fogva bármelyik országban játszódhat, így külföldi koprodukcióban is megvalósítható lenne.

Nosza, egyből összeugrasztott az egyik gyártásvezetővel, aki töviről-hegyire kifaggatott a történet paramétereit illetően, szereplők, helyszínek, forgatási napok száma, stb. Kiszámoltuk a költségvetést, majd abban maradtunk, hogy megírják a pályázatot, én pedig felmegyek majd aláírni. Ehhez képest másnap hívott egy ismeretlen fickó ugyanettől a cégtől, és közölte, hogy mégsem adják be a filmtervet a pályázatra, és habogott mindenféle légből kapott indokot. Volt még néhány kérdésem, amelyeket e-mailban tettem fel, de ezekre még választ sem kaptam. Egy ideig nem volt köztünk semmilyen kapcsolat, aztán megint megkeresett a producer, és mint arról később beszámolok, hasonló eset játszódott le megint csak.

Életünk közben csordogált. Márk hazajött Németországból, és Pesten telepedett le feleségével. Rögtön megkereste egy ismert rendezőnk, és forgatókönyvírói munkát ajánlott. Márk el is helyezkedett egy filmes Kft-nél, írt nekik három könyvet, majd a folytonos nemfizetések és inkorrektségek miatt búcsút mondott nekik. Tomi időközben közreműködött Koltai Róbert Csocsó c. alkotásában, pontosabban ő fényképezte és vágta a werkfilmet. Matyi szintén Pestre költözött, kezdetben színházakban dolgozott, majd kisfilmekben, illetve Szabó Ildikó soha be nem mutatott Chacho Drom c. filmjében próbálta kamatoztatni maszkmesteri tehetségét. Végh Zoli előbb az RTL-Klubnak, később a TV2-nek dolgozott be, aztán ez utóbbi cégnél ott is ragadt vágónak. Nekem maradt az angol tanítás, illetve az írást is folytattam.

Örömmel kezdtük látni egyébként, hogy az a tevékenység, amit 1994-ben elkezdtünk, és nevet sem adtunk neki, másokat is alkotásra inspirált. Később egy újságíró "underground közönségfilmnek" nevezte munkáinkat, mindenesetre az évek folyamán mások is rámerészkedtek erre az ösvényre. Készült magyar Nightrider, Terminátor, Star wars, és olyanok is akadtak, akik saját történeteiket akarták vászonra vinni a maguk eszközeivel, olyan műfajokban, mint a horror vagy a thriller.

Az egyik ilyen fiatalember volt a békésszentandrási Lóránt Demeter, aki kezdetben azzal keltett feltűnést, hogy első amatőrfilmjeinek meglepően látványos promóciót biztosított elsősorban az Interneten keresztül. Demeter készített két rövidfilmet, majd egy egész estéset a barátaival, fillérekből, és bemutatta őket először a helyi moziban, majd a Magyar Filmszemlén és más fesztiválokon is. Vagyis a történet ismerős volt, és természetesen azonnal felvettem a kapcsolatot Demeterrel. Nem tudtam még, hogy kapcsolatunk hosszabb és meglehetősen gyümölcsöző is lesz a későbbiekben, kezdetben leveleztünk, kicseréltük filmjeinket és segítettünk egymásnak amiben tudtunk. Lementünk együtt egy közös filmbemutatónkra a szegedi sci-fi táborba is, ahol miután a fanyalgó közönség kifogásolta a filmjeinkben megjelenő közönségességet, a sárga földig leitták magukat az este folyamán, példát mutatva a magas kultúrából.

Július volt, és ekkor tudtuk meg, hogy az MMA pályázatra beadott könyvünk nem nyert. Választhattunk: vagy eltelik még egy év úgy, hogy nem csinálunk filmet, vagy pedig nekifogunk, és megintcsak a semmiből alkotunk valamit, amúgy CWT módra. Az utóbbit választottuk.

2000-ben indult a történet. A Hasfalmetszőket már bemutattuk, a Sohasevolt Glória forgatókönyve már kész volt, ám semmi esély nem látszott a megvalósításra. Kis-Szabó Márk forgatókönyvíró ekkor Malajziában dolgozott, e-maileztünk, és egyszer csak megkértem, hogy írjon egy megaolcsó forgatókönyvet. Meglehetősen lekorlátoztam a lehetőségeit, miszerint a fő helyszín egy családi ház legyen, a szereplők száma ne haladja meg az ötöt, ne robbanjon helikopter, és a többi... Márk viszonylag hamar összedobta a könyvet, és hamarosan egy maláj gyártmányú kék írófüzet érkezett címemre kéziratként. Begépeltem a művet, úgy tűnt, hogy tényleg meg lehet csinálni viszonylag olcsón és hamar, valamint a sztori is tetszett, annak ellenére, hogy más volt, mint Márk korábbi sztorizós, laza dumákkal telezsúfolt könyvei.

A tartalom röviden: Két főhős. Einstein, az intellektüel "nagyokos", tejfölösszájú srác, akinek semmi gyakorlati érzéke nincs az élethez és Shotgun, a gátlástalan, közönséges, trágár, érzéketlen, és gyakorlatias bűnöző. Ő karolja fel Einsteint, és "terepre viszi", pontosabban bevonja egy betörésbe. Mindezek előtt még mindketten kitöltenek egy lottószelvényt, bízva szerencséjükben. A betörés azonban rosszul sül el. Az üresnek hitt házban, a nagyszobában ugyanis ott heverészik a tulajdonos Barbie nevű leánya és két narkós fiatal: Hippi és Blues. A két betörő rutinosan túszul ejti a három beszívott tinédzsert, ám egy óvatlan pillanatban az egyik hippi telefonál, és hamarosan televíziós riporterek hada özönlik a helyszínre közvetíteni a túszdrámát. Einsteinék tanácstalanok. Az estét váratlan esemény dobja fel: lottósorsolás a televízióban. Az eredmény: az Einstein által behúzott öt szám a nyertes, a nyeremény: egymilliárd-háromszázhatvanhétmillió-négyszázötvenhat forint. Ámde a nyereményt másnap délig át kell venniük...

Kicsit körbejártam a stábot, hogy ki mit szól a filmtervhez, különösebb sikert nem aratott az ötlet, és a tervezett költségvetés is hamar elérte az egymillió forintot, merthogy senki nem akart gázsi nélkül dolgozni. Befutott pár önkéntes reklámszervező, akik esküdtek, hogy előteremtik a szükséges összeget, aztán eltűntek, mint szürke szamár a ködben. Az alapvető előkészületek megtörténtek ugyan, a forgatókönyv sokszorosítva és kijegyzetelve lett, ám mikor a Sohasevolt Glória hirtelen nyert az MMA pályázatán, az egész köteg papír és a projekt is villámgyorsan eltűnt egy doboz mélyén. Úgy tűnt soha nem fog feltámadni, a Glória után nem tartottam érdemesnek, hogy egy kevésbé látványos, kevésbé monumentálisabb filmet csináljak. Sokáig tartotta magát ez az álláspont, úgy éreztem, hogy nagyon meg kell gondolnunk, mivel rukkolunk elő legközelebb.

2003-ban, amikor minden pályázatunk megbukott, előkotortam az Einstein forgatókönyvét. A dolgok változtak. Szentkúti Tomi operatőr közölte, hogy szívesen jön, merthogy filmezni szeretne, és augusztus 20-ig rá is ér, addig nincs munkája. Végh Zoli zeneszerző szintén ezen az állásponton volt. Miokovics Matyi sajnálkozott, merthogy pesti munkái lekötötték, egy-két nap részvételt tudott csak beígérni, és tanácsolta: ezúttal szánjam másnak a kellékes szerepét. Így ezt a feladatot Szabó Ricsi barátom kapta, aki még nem csinált ilyesmit, és ez idáig csak nézőként jelent meg bemutatóinkon. A kiszemelt és korábban már foglalkoztatott szereplők szintúgy belelkesedtek, annak ellenére, hogy nem titkoltam: ezúttal nincs gázsi, nincs napidíj, merthogy nincs miből. A stáb összeállt, egy reklámszervező elindult némi készpénzt felhajtani, merthogy azért nem adják ingyen a kamerát, és még egy-két dolgot.

Napok múltak, nem úgy tűnt, hogy lesz pénz, ám én mégis elkezdtem szervezni a forgatást, sőt ki is tűztük az első forgatási ciklust, ami öt napból állt. Valahogy éreztem, hogy meglesz minden, ami minimálisan szükséges. Tudtuk, hogy ez a film nem lesz egy Glória, ám túl voltunk már azon, hogy bárkinek és bárminek meg akarjunk felelni a közönségen kívül. Nem érdekelt már, hogy mit szól majd a szakma egy kevésbé látványos filmhez, hogy mit írnak majd esetlegesen a kritikusok, akik további határozott előrelépéseket várnak tőlünk, egyszerűen újra együtt akartunk dolgozni, újra el akartunk tölteni együtt pár napot a rég nem látott arcokkal, és átérezni a forgatás, az utómunka és a bemutatók borzongató izgalmát. Mit veszíthetünk? - tettem fel a kérdést, és a korábbi véleményemmel ellentétben azt mondtam, hogy semmit. Újra vállalni kezdtem, hogy ez egy amatőrfilmes csapat, és igenis hajlandók vagyunk akár visszatérni a gyökerekhez, és fillérekből, elégtelen feltételek és körülmények között is filmet csinálni, mert képesek vagyunk rá.

Mindezek tudatában attól sem riadtunk vissza, hogy egy korábban már felhasznált helyszínt szemeljünk ki a forgatásra. Szedrespusztán, egy lerobbant, lakatlan kúriában forgattuk négy évvel korábban Hasfalmetszők c. filmünket, aki olvasta az ott töltött napok történetét, az képet kaphat róla, hogy mennyire vágytam oda vissza... Ám a házat azóta megvette valaki, felújította, és egy gyönyörű vadászlakot csinált belőle. Az illető történetesen Tomi ismerőse volt, felkerestük, és megkértük, adja kölcsön négy napra a kúriát. Két perc múlva kezünkben volt a kulcs... Kísérteties volt a déja vu, ugyanott forgatunk, szinte napra pontosan négy évvel később, és a körülmények szinte ugyanazok, mint akkor. Hogy ez még fokozódni fog, még nem sejtettük... De a helyszín megvolt.

Szereplő ügyileg is szívtuk a fogunkat. Eredetileg Csanálosi Gábor játszotta volna Shotgunt, a nehézfiút, és Nagy Gábor Einsteint, a zöldfülűt, vagyis újra színre lépett volna a Hasfalmetszők párosa. Ám Csanál közölte, hogy ezúttal nem tud részt venni a buliban, Nagy Gabót pedig anyagiak hiányában, és egyéb okok miatt nem akaródzott foglalkoztatni, így Shotgunt ráosztottuk Hirth Gáborra, Einstein szerepére pedig beindult a keresés. Több kiszemeltünk is volt.

Először Vadon János a Z+ tv egykori műsorvezetője, aki négy éve lemondta a Hasfalmetszőket, ám azóta sűrűn megbánta már döntését, és lelkünkre kötötte, hogy ha van valami, azonnal szóljunk. Azonnal szóltam, ám közölte, hogy neki most azonnal kislánya születik, így érthetően azonnal nemet kell mondania. Beleznay "Konkrét csávó" Endre került be a képbe, aki el is vállalta volna, ha nem éppen más dolga lett volna. Neki maradt azért egy epizódszerep, ám még mindig nem volt Einsteinünk.

Már-már Csanálosi Gábor kapta meg a szerepet (aki közben mégis csatlakozott a stábhoz azzal a feltétellel, hogy megoldjuk kutyájának felügyeletét a forgatás idejére), ám nem hittem benne, hogy ő jó lenne erre a szerepre. Telefonok, tanácsok, és mindenki egy irányba mutatott: keressük meg Jankovics Petit, aki helyi színjátszó, és talán megcsinálja. Peti megpillantására Kapolcson, a Művészetek Völgyében került sor, merthogy ő ott játszott, mi pedig egy közönségtalálkozón vettünk részt.

A szemüveges, vékony, szerény srácot látva azt gondoltam, hogy sokat veszítenénk, ha nem ő játszaná a karaktert. Peti pár nap gondolkodási időt kért, merthogy más dolga is akadt volna, végül igent mondott. Nagy volt az öröm, Csanálosi Gábor megkapta az egyik hippi szerepét, külön örült, hogy ezúttal nem fenegyereket, hanem idiótát kell alakítania, a másik hippi pedig hirdetésünkre futott be Hargitai Tamás személyében. A Glória bogársütögető leánya, a bátaszéki Fiáth Mariann magától értetődően adódott Barbie szerepére, így minden megvolt, leszámítva azt a minimum összeget, ami nélkül nem tudtuk volna elhozni a kamerát.

Ekkor csoda történt. Egy ismerősöm véletlenül fültanúja volt egy telefonbeszélgetésemnek, aminek lényege az volt, hogy "segítsetek Vuknak a kis rókának", és megjegyezte, hogy szívesen hozzánk vág százezer forintot, ha feltesszük cége logóját a stáblistára. Nem akartam hinni a fülemnek, de a pénz megérkezett, szintúgy a stáb 11-én este, másnap reggel kimentünk a házhoz, és megkezdődött a négy naposra tervezett őrület. Röhögtem és hitetlenkedtem: megint itt vagyunk! Százezer forinttal, tíz emberrel, iszonyú kevés idővel, és egy egész estés filmtervvel. Annak ellenére, hogy többször megfogadtam: így nem lehet, nem érdemes, és soha többé. Ám a buli beindult, a kamerabérlet naponta ketyegett, Markó Viktor világosítónk harmadszorra is kicuccolta világosító berendezéseit a kedvünkért, és benne voltunk a közepében. Hétfőn reggel ötkor kelés, és hajrá!

Négy napot terveztünk a házban, az ötödiket már más jelenetekkel, más helyszíneken szándékoztuk eltölteni. Hétfő reggel volt, a stáb előző nap összejött, megbeszéltük a legfontosabbakat, amik lényegesek voltak az elkövetkezendő napokra, ismerkedtünk, jelmezpróbát tartottunk. Nagy sikert aratott Einstein (Jankovics Péter) saját maga által választott jelmeze az SZTK szemüveggel, úgy tűnt, Péter pontosan tudja, hogy milyen karaktert kell megszemélyesítenie, és a többiek is ügyesen tippelték meg ruházatukat, merthogy ez (jelmeztervező hiányában) mindenkinek a maga dolga volt. Hirth Gábor (Shotgun) így bőrjakóban, Blues (Hargitai Tamás) Tankcsapda pólóban, Csanál (Hippi) pedig régebben hordott láncaiban, gyűrűiben, és egy általam szerzett Exodus pólóban, piros fejkendőben pompázott. Tudtuk, rengeteg röhögés, és kemény munka vár ránk.

Első nap hatkor kelés, cuccolás, kellékbegyűjtés, és a világosító berendezések egy részének kiszállítása volt a feladat, aztán meg is kezdhettük a jelenetek felvételét. Ahogy szoktuk, egy könnyűnek vélt jelenettel kezdtük: Barbie befűzi Shotgunt egy bizonyos dologra egy bizonyos eszközzel... Szóval a lényeg az volt, hogy Mókinak (Mariann) le kellett volna vetnie pólóját, és melltartóban elcsábítani Shotgunt, és hasonlók. Mókinak semmi kifogása nem volt a jelenet ellen, fel is vettük a dialógusokkal fűszerezett erotikus képeket a kisszobában, és máris szembekerültünk a szokásos problémákkal, miszerint dübörög a mikrofon, villámgyorsan lemerül a kölcsönkapott kamera valószínűleg agyonhasznált aksija, és hasonlók. De elkészült a jelenet Különösebben nem örvendeztünk a látottakon, ez a visszafogottság később odáig fajult, hogy a szereplők és mi is egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy megismételjük az egészet... később.

A nap folyamán rájöttem, hogy a színészválasztás mégsem sikerült annyira jól. A megjelent szereplőkkel nem volt baj, sokkal inkább a választott szereppel. Hiába volt Hirth Gábor fantasztikus a Glóriában mint Bamba, itt most egy sokkal keményebb figurát kellett volna alakítania, és nagyon nem ment a dolog. Nem játszott ő rosszul, pontosabban nem hozta ő rosszul saját magát, ám kiderült, hogy képtelen kilépni saját karakteréből, és szelídsége, nyugodt beszédstílusa itt most hátrány Shotgun karakterének.

Rájöttem, hogy az eredetileg kiszemelt Csanálosi Gábor talán mégis jobb választás lett volna, fel is merült a csere gondolata, de hamar el is süllyedt, merthogy Hirth Gábor nem lett volna jó narkós hippinek, Csanál pedig szakáll és bajusz nélkül olyannyira ártalmatlan lett külsőileg, hogy nem volt alkalmas keményfiút játszani. E felismerést másnap reggel közöltem a stábbal, és az egyetlen dolog amit ki tudtunk találni, hogy egy picit megváltoztatjuk Shotgun karakterét, mondhatni "lebalfékesítjük" a figurát, amire egyébként bőven ad lehetőséget a forgatókönyv. Jankovics Peti nem értett egyet az ötlettel, ő jobban szerette volna Gáborban az idegbeteg nehézfiút, de belátta, hogy hozott anyagból dolgozunk.

Zajlott a forgatás. Ijedten szembesültem azzal, hogy nagyon nehéz egy szobában forgatni, főleg, hogy közben nem igazán alkalmazhatunk látványos kameramozgásokat az éles hang felvétele miatt, mert a mikrofon és rúdja nem mondhatni, hogy alkalmas a túlzott rángatásra. Az utóhangozás lehetősége természetesen felmerült, ámde nem túl bársonyos emlékeink voltak erről a procedúráról, ami a Dunaújvárosi Televízió lehetőségeit illeti, így igyekeztünk hasznos hangot venni, és ezzel együtt fix képeket alkalmazni. Múlt az idő, a tervezett jelenetek, képek száma viszont nem igazán csökkent. Erősen csúszás íze volt a dolognak, és a felvett anyag sem töltött el lelkesedéssel, valahogy nem úgy dolgoztunk, ahogyan kellett volna. A szereplők nem tudták a szöveget (ez volt a legkevesebb), Tomi és jómagam indiszponáltak voltunk, Peti csalódott és feszült, és a forgatás erősen kezdett emlékeztetni a Hasfalmetszők forgatására, leszámítva, hogy annak sikerében jobban bíztam, mint az Einsteinében akkor hétfőn délután.

A ház gondnoknője váratlan hírrel futott be ekkortájt. Közölte, hogy olasz vadászok teszik látogatásukat az este folyamán, hétre vacsora van rendelve, természetesen abban a helyiségben, ahol mi is tartózkodtunk, így felkért minket, hogy távozzunk. A bejelentés nem okozott ovációt, tekintve, hogy minimum este tízig terveztük a munkát, a felvett anyag minőségének tudatában pedig inkább tovább. De alkalmazkodnunk kellett, így elhúztunk. Végszónak még hozzátette a gondnoknő, hogy az említett vadászok négy napig tervezik tartózkodásukat a házban. Elég is volt ennyi, irány haza, az otthoni érdeklődő kérdésre, hogy milyen volt, közöltem, hogy minden szar, és éreztem, hogy kezd elhatalmasodni rajtam a pánik. Ez mi? - tettem fel a kérdést. Az előkészületeket semmi sem akadályozta meg, sőt minden összejött, akkor most miért nem akarják az égiek, hogy ez a film elkészüljön? A kamerabérlet naponta ketyegett, a pénz fogyott, és már-már azt tervezgettem, hogy miképpen mentem ki magam a reklámozónk elől, hogy a pénze ugyan némileg fogyott, de film nem lesz.

Még egy telefont megengedtem magamnak, felhívtam Janisch Attila filmrendező barátomat, húsz percet beszéltünk, majd miután számítógépén átnézte a ma leforgatásra szánt jelenet forgatókönyvét, ő hívott vissza még ugyanannyi időre. A beszélgetés lényege az volt, hogy ne pánikoljak, minden kezdet nehéz, meg az első nap sohasem sikerül. A rengeteg technikai tanács és jó szó mellett a búcsúmondat volt a legtanulságosabb, amely így szólt: "Nem olyan nehéz jelenet ez, max. harminc beállítás, egy nap alatt simán fel lehet venni." Hm. Így is volt.

Azt már nem mondtam Attilának, hogy nekünk ezen kívül még kb. hat jelenetet fel kell vennünk ahhoz, hogy végezzünk, vagyis nem napi 2-3 perc hasznosat kell forgatnunk, ami optimális lenne, hanem kb. 10 percet. És mélyen elgondolkodtam a dolgon, hogy van-e még egy olyan elmeháborodott filmrendező, aki vállalja egy kb. hetven perces film legyártását öt fős stábbal 8 nap alatt. Meghánytam-vetettem a dolgot, és úgy döntöttem, hogy a második nap eredményétől teszem függővé az egészet, aztán ha nem megy a dolog, este visszavisszük a kamerát, kifizetünk két napot, a maradék pénzzel pedig elszámolok valahogy támogatónknak.

Kedd reggel komoly stábgyűlés, ahol mindezeket elmondtam, biztattam a résztvevőket, hogy szedjék össze magukat, és letörlésre ítéltem a hétfői anyagot. Kezdtük újra az egészet, az ötödik napra szánt jeleneteket eltoltuk későbbre, és egy nappal meghosszabbítottuk a házban tartózkodásunkat. A hétfői agyonkínlódott jelenetet újraterveztük, megnyitottuk a teret, és dolgoztunk... egész addig, míg a gondnoknő közölte, hogy az olasz vendégek az eső miatt aznap már délután ötkor hazakotródnak vacsorázni, vagyis addigra nekünk be kell fejezni...

Amúgy a forgatás zajlott. Az olasz vadászok másnap a rossz idő miatt elhúztak a vérbe, és mi dolgozhattunk. Jankovics Peti korábbi aggódó vélekedése, miszerint a ház és a szoba nagyon "steril" mostanra alaptalanná vált. A szobában szertedobált cetlik, az asztalon üres, vagy félig tele poharak, csurig telt hamutartó, vagyis pár nap alatt sikerült tökéletesen "belakni" a házat. Már nem pakoltunk el esténként, úgyis érkeztünk vissza másnap reggel. A gondnokot olykor a konyhában leltük, amint az asztalra borulva aludt, merthogy alkalmasint éjfélkor, vagy utána hagytuk el a házat, hogy pár óra alvás után reggel hétkor betoppanjuk zombiként. A stáb a harmadik napra erősen hurutos tüneteket mutatott, ennek oka nem szükségszerűen a megfázás, sokkal inkább a nem alvás, nem evés, és egész napi munka volt. Vagyis a szervezetünk viszonylag hamar közölte, hogy elég volt. Mi azért folytattuk.

Maradtak ki jelenetek. A film eleve nem tűnt hosszúnak, max. 90 percet számoltam, de így örülhetünk, ha túllépi a 70 percet, amit azért szükséges, hogy egész estésnek minősüljön, noha kerültek már be a Magyar Filmszemlére 66 perces filmek is az említett kategóriában... Az idő fogyott, így azok a jelenetek kerültek előtérbe, amelyek a cselekmény érthetősége szempontjából fontosak, és azok, amelyek csak újra meg újra körüljárnak egy-egy témát, azokat elhalasztottuk... a forgatás végére kiderült, hogy végleg. Volt, amivel nem voltunk maradéktalanul elégedettek, de ott és akkor nem tudtunk többet kihozni belőle, és volt, amit alig vártam, hogy viszontlássak a vágóasztalon, annyira jól sült el. Némi értékelés színész, karakter ügyben:

Hirth "Shotgun" Gábor hozta szokott, és előző filmünkben sokak által nagyon megkedvelt figuráját. Voltak nagyon felszabadult, és nagyon egykedvűre sikerült percei is. Jankovics "Einstein" Péter sokszor beleőrült a Kis-Szabó Márk által írt intellektuális szövegekbe, amelyekre joggal reagált Hippi így módon: "Mi a problémája?" De fantasztikus volt az arcjátéka, a mozgása és az a zavart, lökött figura, amit hozott.

Csanálosi "Hippi" Gábor meglepően jó volt, mint idétlen narkós. Ő örült, hogy levethette keményfiú image-ét, amelyen eddig ismerték Mosztaként és Muszpedként, és most bedobhatta idióta mosolyát, és még meghatottan sírhatott is... majd kiderült, hogy mikor, és miért. Hargitai "Blues" Tamás kellőképpen hozta végtelenül lelassult, bamba karakterét, és semmi nem zökkenthette ki. Fiáth "Barbie" Mariann ha kellett pimasz volt, ha a szerep úgy kívánta, elbűvölő, és örültem, hogy őt választottuk. Egyszóval érdekes, és szórakoztató csapat gyűlt össze, és szerintem szeretnivaló figurákat sikerült teremteni.

Akadt pár érdekes feladat. Például be kellett fóliáznunk az ablakokat, mert a sztori szerint mindazon cselekmény, amit megjeleníteni szándékoztunk, éjszaka zajlott le. Így fekete mezőgazdasági fólia borította az összes ablakot négy napig. Lehet, hogy nincs összefüggés, de annyi legyet kaptunk látogatóba, és ezek valamiért úgy megszerették a mikrofont, hogy a felvett hasznos hang körülbelül így festett: "szöveg... zzzzzzzzz... szöveg........ zz.... szöveg..... zzzzz!" Merthogy a roppant érzékeny mikrofon az egyes ízeltlábúak landolásait egyfajta repülőgép leszállásaként közvetítette Tomi fejhallgatójába. Eme állatok azonban legtöbbször megvárták a szavak, mondatok közti szüneteket, és csak azután vették birtokba a mikrofont, így tapintatuk miatt nem kellett majd minden hangot kidobni az utómunka során...

A leghidegebb jelenetnek ígérkezett az egyik hippi jeges fürdőben való elhelyezése, amelyre azért volt szükség, merthogy bizonyos okokból bekómált a szerencsétlen... Ez ügyből kifolyólag szereztünk egy zsák jeget, és ezt borítottuk Hargitai Tamás fejére, mellére, miközben Peti megpróbálta elmondani újfent körülményesre sikeredett szövegét. Közben ötpercenként más és más tartotta a mikrofont, mert vagy az illető nem tudta elviselni Peti tudományos arckifejezését, vagy Peti vigyorogta el magát partnere feje láttán. Elolvadt jégkockáinkat aztán viszontláttuk még aznap, noha kevésbé vidám körülmények között.

Este, pontosabban éjjel került sor a ház előtt játszódó jelenetek felvételére, amelyek egyúttal a finálé képsorai is voltak. Csak megjegyzésként: ezek sikerültek a legjobban, ám először úgy tűnt, hogy nem lesz az egészből semmi. Este tíz, Markó Viktor éppen kipakolta reflektorait, lámpáit a ház elé, mikor akkora jégeső, zápor zúdult ránk, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Viktor ordítani kezdett, hogy "Jég! Pakolás befelé!", mindenki megragadott valamit, és gyakorlatilag fél perc alatt mindent visszavittünk a házba.

Bent akadt dolgunk, úgyhogy csak pár másodperces szünetek adódtak aggódni a buli vége miatt, de az ég kegyes volt. Alig egy óra múltán tökéletesen elállt az eső, kimehettünk, és felvehettük a végét, aminek része volt Csanálosi Gábor főalakítása is. Aztán még egy hosszabb dialógus következett, ámde ekkor már átlendültünk a holtponton. Mindenki elfelejtette fáradtságát, több napos nem alvását, és még arra is maradt idő, hogy a hajnali három órai záráskor egy kicsit összejöjjünk, és pezsgővel koccintsunk az együtt töltött öt nap örömére és sikerére. És talán épp ez volt az a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy a film már akár mellékes is lehet.

Ez az öt nap, és most már nyugodtan merem kijelenteni, életem legjobb öt forgatási napja volt, noha nem a legolajozottabb. Ám e tábor-szerű öt nap, a csapat, a közös élmények mégis felejthetetlenné tették ezt a hetet, és azt hiszem nem csak számomra. Ahogy elnéztem az arcokat, talán más is hasonlóan értékelte a bulit, az is, aki korábban már dolgozott velünk, és az is, aki most először vett részt abban az őrületben, amit a Cruel World Team nagyképűen filmforgatásnak hív...

Két nap következett, szombat-vasárnap, és viszonylag könnyűnek ígérkezett. Mindössze egy kétszereplős dialógus, amely egy lerobbant fürdőszobában, majd lakásban zajlik. Itt keresi fel Shotgunt a Főnök, hogy megbízza egy feladattal. A Főnök szerepére hosszas könyörgés után (mármint a szereplő részéről) befutott Boda András újságíró, társasjáték-gyűjtő, ex-színjátszó és életművész. András 96-ban még felhemperedett a röhögéstől a Legyen világosság premierjén (joggal), majd miután két év múltán még mindig ragaszkodtunk ahhoz, hogy filmet csinálunk, írt egy remek cikket a Hasfalmetszőkről.

A Glória szemlés vetítésén már az első sorban ült, és kisvártatva izent, hogy ki ne hagyjuk a következőkből, mert életműve és filmográfiája nem lenne teljes egy CWT-film nélkül. S lőn a debüt, András megjelent "szilvás gombóc" feliratú pólójában, amerikai bölény (ő mondta!) bőrjakójában, majd szerényen közölte, hogy kidolgozott egy sajátos beszédstílust megformálandó karakterének. Megköszörülte a torkát, majd erőből hozta Joe Pesci hangját a Casinoból, minekutána a stáb egyenként és kollektíve képedt el, hogy mekkora király ez az ember. Mondanom se kell, András full szövegtudással érkezett, noha néhol változtatást javasolt, amelyekből effajta mondatok kerekedtek ki: "Jöttem, hogy dumázzunk, érted?", meg "Csak te pörgetheted ezt a projektot".

Némi nehézséget okozott bejutni a kiszemelt lakásba. Ugyanott voltunk, ahol a Glória házibuli jelenetét forgattuk, s bár Tomi, a tulaj előzőleg felhívta a figyelmünket, hogy egy lakásfelújítás közepén tart, azért nem számítottunk letakart, széthúzgált bútorokra, bontott falakra, és meszes padlóra. A jelenetnek nem tett rosszat egyébként. Szóval, reggel fél nyolckor gyülekező, csengő, sehol senki, ajtó nem nyílik, azonban odabent égő előszobavillany... A rejtély csak fokozódott, amikor rácsörögtünk a srácra, és a telefon odabent csöngött. Újabb tenyerek a csengőre, majd motoszkálás a zár körül, aztán ismét csend.

Eddigre már kiderült, hogy Tomi valamikor reggeltájt ért haza egy kiadós este után, úgyhogy sejtettük, hogy mi zajlik a lelkében. Még kb. kétszer feküdt vissza, majd arra is rájött, hogy nincs meg a kulcsa, így az ablakon át az utcára kijutva álmos szemekkel közölte, hogy fogalma sincs, hogy miképpen ért haza. De aztán megkerült a kulcs, bejutottunk a hajlékba, ott szembesültünk a fent említett miliővel, majd azzal is, hogy nincs áram, egyébként az egész városrészben. Boda András szerződésmódosítást, kötbért, mi rádiójáték készítést emlegettünk, amikor pár óra múltán újra fényt láttunk a hűtőben, és megkezdődhettek a felvételek. Ez alkalommal ismét kádas rész következett, vagyis Shotgun ruhástul, pálinkásüvegestül befeküdt a langyos vízbe adni a megfáradt bűnelkövetőt. A dialógust lezavartuk.

Apróbb jelenetek maradtak a délutánra. Túri Laci örökös CWT-tag visszatért egy apró szerep erejéig, mint rendőrnyomozó, Szentkúti Tomi tesójával debütált, mint boncolóorvos, és a helyi mozi gépészét is sikerült halhatatlanná tenni egy hajléktalan szerepében. Este még volt idő egy sörre is a Kiscsillagban, és mondhatni sikeres napot zártunk.

Szükség is volt a sikerélményre, mert másnap közel sem voltunk ennyire jók, holott nem tűnt nehezebbnek a dolog, egy autós beszélgetés, majd vissza a lakásba, ahol Einstein először találkozik Shotgunnal. Itt már problémák merültek fel. Zavart a forgalom, zavart az áradás miatt jelenlévő egymillió szúnyog, és az is, hogy kifogytak az aksik, no meg az is csúsztatta az időt, hogy Jankovics Peti nem bírta mosoly nélkül hallgatni Shotgun idióta szövegelését, amiért egyedül Kis-Szabó Márkot terheli a felelősség, hogy ilyesfajta mondatokat kreált, miszerint "Rúglak csőrrel segglyukon".

A lakás végleg elvette a kedvünket aznapra. Gond volt a szöveggel, a világítással, a képpel, a hanggal, így este nyolcra bár végeztünk, ám nem tudtuk megismételni a még aznap estére tervezett Móki + Gábor-féle erotikus jelenetet, amelyhez mindketten ragaszkodtak. így az ismét tolódott. Pakolás, majd Paks, ugye kamera-visszavitel. Ekkortájt sikerült rádöbbenni, hogy a produkció rendelkezésére bocsátott összegből már csak annyi van, hogy még egy napra el tudjuk hozni a kamerát, plusz benzin, de a szereplők már hitelezik az útiköltségüket, és semmi más egyébre sincs pénz. Hátravolt még a mennyország-jelenet Janisch Attilával, és a tv-tudósítások felvétele Beleznay Endrével. Huh!

Most nem Glória ugyan, de ebből a filmből sem maradhatott ki az angyal. Erről azonban később, először a szombat. Nem volt könnyű Beleznay Endrét megszerezni, pontosabban rábeszélni még hagyján, de lehozni Dunaújvárosba! 70 kilométer az 70 kilométer... Szóval több telefon, egyeztetés majd lemondás után egy szombaton megjelent Endre és beállt a kék háttér elé, hogy tudósítást adjon a túszdrámáról, ami egy zöldövezetben játszódott le.

A jelenet nem maradhatott önreklám nélkül, Endre mint Cirmos Walter jelentkezett be saját Tv-sójában, ami így együtt véletlenül a CWT három betűjét adja ki, ami megint csak az események különös összejátszása folytán passzolnak a Cruel World Team három betűjével. De nem ez volt a lényeg (illetve dehogyisnem), Endre beállt, mögötte méltóságteljesen forgott egy szépen megrajzolt földgömb, és aztán villámgyorsan felvettük a snitteket.

Benne voltunk a tévézésben, ugyanis épp az előző napokban tettük tiszteletünket a Big Brother elnevezésű műsorban, mint "szakértő" vendégek horrorfilm ügyben. Szakértettünk is volna bőszen, ha Till Attila hagyott volna... de ez egy másik történet. Szóval, Beleznay el, másnap újabb sztár érkezett, karján nejlonba csomagolt öltöny angyalszárnyakkal, hátizsákjában laptoppal. Ő volt Janisch Attila filmrendező, ki annak idején elsőként pártfogolta a CWT tevékenységét legalábbis szakmai berkekben. Attila külsejéhez méltó szerepet kapott, egy cinikus angyalt alakított. Jelenléte jót tett a filmnek, vele dolgoztunk ki egy olyan váratlan befejezést, ami még minket is meglepett mikor kiötöltük. A laptopon megtekintettük új filmjének pár snittjét, és sárgultunk az irigységtől, merthogy azok a képek! Persze ő nem százezerből csinál filmet, ami csak józan eszét dicséri.

Szóval sikeres volt az utolsó nap. Hirth Gábor és Jankovics Peti is rendben voltak, ám hátravolt még a nap fénypontja, Végh Zoltán zeneszerzőnk alakítása, mint "szaki", vagyis munkaruhás, SZTK-szemüveges hullaruha-pakoló. Balla Tibor, a valamikor kiszemelt Hippi is beugrott az epizódszerepre, így ketten pakolták a hullák ruháját, miközben Tibi elmesélt egy tanulságos sztorit, ahol is valaki foggal harapta ki... de ez benne van a filmben. Végh Zoli roppant megfontoltan és felkészülten hümmögött, alakítását látva komoly megfigyelőink már akkor tanácsolták, hogy február közepétől ne szervezzen nem lemondható programot. Ekkor van ugyanis az éves Oscar kiosztás, ahol mint köztudott a legjobb mellékszereplő díja sem szokott gazda nélkül maradni...

Szóval vége volt a forgatásoknak. Visszanézve megerősítettem korábbi vélekedéseimet, miszerint súlyos hiba volt ilyen körülmények között belefogni egy újabb filmbe, ám egyúttal örültem, hogy ismét letehettünk az asztalra egy szórakoztató produkciót. A nyersanyagot nézegetve találtam pirulásra okot adó képeket, és remek megoldásokat egyaránt. Összességében azonban kijelenthető: az Einstein Mega Shotgun tökéletesen beleillik a CWT életműbe.

Neveztünk persze a Magyar Filmszemlére. Ezúttal, mivel a film korábban nem kapott állami támogatást, meglehetősen félvállról kezeltek bennünket, nem is engedték be a filmet versenyprogramba, információs vetítésen mutathattuk csak be a művet. Ez azt jelentette, hogy sem a szakma, sem az újságírók többsége nem láthatta. Azért persze betévedt egy pár firkász, és az egyik le is közölt velem egy interjút a magyar film honlapján. A srác arról akart cikkezni, hogy ez a film a szemle legalacsonyabb költségvetésű filmje, de lebeszéltem róla mondván, ez már lerágott csont, írjon inkább a filmről. Így a következő szavakkal illette a produkciót:

(...) Mivel a film főként egy helyszínen játszódik, a cselekményt a dialógusok viszik előre. A párbeszédek remekül vannak megírva, néhol azonban érezhető rajtuk az erőltetettség. Túl sok a keményfiús szöveg, ami a szereplők szájából néhol mesterkéltnek hangzik. Van viszont egy-két igen frappáns beszólás a filmben (nézze meg mindenki!), amik bizonyára beépülnek majd a köztudatba. A filmen sajnos nagyon látszik a technikai szegénység, néhol csúszik a hang, néhány jelenetre ráfért volna még a csiszolás. A színészek hozzák a figurákat, amik remekül ki vannak találva, emellett azonban szembeötlő a jellemek árnyalásának teljes hiánya. Ez persze nem mindig felróható egy közönségfilmnek, márpedig az Einstein... az akar lenni. Az alkotók biztos kézzel használják a krimi zsáner kellékeit, a humoros elemekkel dúsított történet végig leköti a nézők figyelmét. Az underground közönségfilm kategóriáját kitaláló és divatba hozó CWT ismét korrekt dolgozatot hozott össze. Az Einstein mega Shotgun nézhető és szerethető film, várjuk a következőt.

Ami meglepett, hogy sokaknak jobban tetszett ez a film, mint a Glória. Indokolták persze véleményüket, és egy részről meg is értettem, hogy filmszerűbb volt a sok a sztori nélkül, meg cselekményesebb is. Nyulasi Zsolt, a Dunaújváros Online újságírója már nem így látta a dolgot, mint az kritikájából kiderült:

Dumavonalon - már megint - jeles, tempóját tekintve viszont a vártnál/reméltnél öregemberesebb a Cruel World Team (CWT) új dolgozata, az Einstein Mega Shotgun. Ezzel együtt kötelező tánc, ahogy mondani szokás. Az ember - még a magamfajta megfeketedett lelkű is - örülni szok a barátok sikerének, előre megír mindent, figyelmet hív fölfele, meg díszbemutatón drukkol, hogy a közönség is meg(v)egye a cuccot. Aztán bejön, mit bejön, beúszik a körsvenkbe a "mi fiaink" szindróma, és persze a CWT hírhedetten híres pénztelensége is alapból szimpatikus, tudniillik az, hogy itt - felkiáltójellel: Dunaújvárosban! - újra és újra bizonyíttatik: pénz nélkül is teremtődhet valami, készülhet akár film is. És ha készülhet, akkor nincs mese, illetve van, de erről tényleg később, tehát akkor: készül is. Erről szól a CWT egész története, az egyre bővülő baráti/támogatói kör, a kitüntetett figyelem (ideértve, hadd legyek már szerénytelen, mint állat, a DO idevágó ténykedését), továbbá az öntevékenység igézetétől (és a kellékvodkától, gondolom) részeg csapat összes megmozdulása. Lehet játszani, szerepelni és rendezni, lehet megnyerni embereket (barátokat) az Ügynek, legyen szó akár egy boncmesteri szerepről (hogy ne rögvest a főhősök említtessenek), akár a mostani dolgozatban elő-előforduló, szintén puszira készült vizuális effektekről. Eddig: OK.

Azzal sincs baj, ahogy Kis-Szabó Márk teleküldi nyelvi leleménnyel, tréfával a forgatókönyvet, erős szövegtest, poénról poénra ugrálhatunk, mint a szózergék, vannak szépen visszatérő motívok is - különösen Shotgun alakjára/karakterére van e módon különösen figyelve. A részünkről jó előre belengetett szépségdíjas mondás - "Rúglak csőrrel segglyukon!" - akár a világállapotról is szólhat (megkockáztatom: szól is). A történet - a már villantott mese - nem éppen bonyolult, pont erre volt/van szükség most, mert mondjuk ha ezt a túszdrámát egy csillagközi portyával fejelik meg, akkor a no-budget szépséges elve sérül, vagy újraforgatják a Pirxet, de azt meg már minek. Tehát: a tudományok terén jártas, de a valóság útvesztőiben csak tébláboló balfaszbéla (Einstein: Jankovics Péter) és a magát nagymenőnek álcázó balfaszbéla (Shotgun: Hirth Gábor) közös bulira készül, előtte szolid főnöki nyomás szem- és fültanúi lehetünk (Főnök: Boda András & The Goldwing & The Bőrdzseki & The Hajpamacs & The Foytottbeszéd), aztán egy röpke ebéd, lottókitöltés és beavató szöveg után a helyszín: hőseink szimplán csak betörni vágynak, de gyors ütemben egy túszejtő akció főszereplői lesznek - és az egészet élőben tolja a CWT, vagyis Cirmos Walter (Beleznay Endre) showja (meg a DO, titokban, csak önöknek). A lottóötös is kipipálva, valamit kavarni kéne, hogy kikeveredjenek a kakaóból, az ötlet szép és tetszetős, naná, a helyszínen lelt Barbie (Fiáth Marianna) nevéhez fűződik, keresd a nőt, mielőtt a nő talál meg téged, mint tudjuk: a két búvárbalázs szerepet cserél a szintén a helyszínen talált két betépett politoxikomán fiatalemberrel (Blues: Hargitai Tamás; Hippi: Csanálosi Gábor). Utóbbiakat a kommandósok lövik szitává, főhőseinket meg Barbie küldi jégre - szó szerint. A keretjáték helyszíne a menny kapuja, útbaigazítással és helyszínrajzzal a jóságos, de kicsit pikírt Angyal szolgál (Janisch Attila). A mennyben nincs tévé, legyen egy tanulság a sok közül.

A másik, hogy immár fénycsóva essék a bevezetőben említett szabódásra is, hogy bár a poénok terén nincs hiba - a bakiparádé meg nevéhez pászentosan parádés -, a film kicsit lassabban ballag a boldogtalan/érdemtelen, ámde logikus vég felé. Hiányzik az a feszkó, az a pörgés és átütőerő - illetve sokszor hiányzik -, ami megvan például a Csótányok főcímdalában. Ahol megvan - például a betépett politoxikománok terroristává alakulásánál vagy a kommandósakciónál -, ott nagyon jó, ahol nincs, ott nagyon hiányzik: ezzel együtt nagyon sokat röhögtem a vasárnapi díszbemutatón, ami feltétlenül dicséretes momentum, ha az ember egy vígjátékra ül a moziba be, nemcsak a gyöngyvásznon feszítő barátok kedvéért.

Mindezzel együtt hamar túl voltunk az Einstenen, holott sokkal jobban szoktuk nyomni a filmjeinket, hogy így mondjam. Ez a mű gyorsan megjelent videón, aztán tisztán látszott, hogy olyan kevés fogy el belőle, hogy nem igazán jut el sehová. Változtak az idők. Rengeteg téka bezárt, a fennmaradók pedig nagyon meggondolták, hogy milyen filmeket vásárolnak. Meg ugye aztán ekkor már tombolt a DVD-láz, ám a DVD-forgalmazásban részt venni nem olyan egyszerű, mint a videokazetta-terjesztésben. A Hunnia mozi ismét műsorára tűzte a filmet, ám megfelelő reklám híján csak pár hétig tudta műsoron tartani. Vagyis maradt a szokásos módszer, a filmet eljuttatni a lehetséges fesztiválokra, nyári bulikra, egyes televíziókhoz. Mindez meg is történt, de csak félgőzzel. Valahogy nem éreztem különösebb hajlamot, hogy ezt a filmet népszerűsítsem, annak ellenére, hogy az emberek szerették a két balfácán betörő és társainak idétlenkedését.

Inkább az újabb pályázatokra koncentráltam, hiszen az egyszer megfogalmazódott szándék, miszerint komolyabb filmeket szeretnék csinálni, még erősen élt bennem.

Ekkoriban újra írtam egy rakás horror-thriller novellát, és szerettem volna ismét egy lassú, borzongató filmet csinálni. Egyik írásomat felhasználva Márk írt egy thrillert Valaki van odakint címmel, saját hirtelen jött ötletéből pedig papírra vetett egy "kamara-sci-fit" Fagypont alatt címmel. Mindkét sztorinak meg volt az a nem elhanyagolandó előnye, hogy alig 3-4 szereplőt, és ugyanennyi helyszínt tartalmazott. Be is adtuk mind a két könyvet pályázatra, aztán egyik sem nyert. Itt nőtt ötre a visszautasított filmtervek száma.

Ekkor dühöngtem egy kicsit, mert nem értettem. Miért kaptunk pénzt a Glóriára annak idején, mindössze a Hasfalmetszőkkel, meg pár további amatőrfilmmel a hátunk mögött? Miért nem támogatnak most, hogy a sajtó és a közönség is elismerte alkotásainkat és erőfeszítéseinket? A széria még folytatódott. Kiírtak egy televíziófilmes pályázatot is ugyanis. Megörültem, hiszen ismét elővehettem novelláimat, és Márkkal közösen írhattam belőle egy hatrészes thrillersorozat-tervet. Meglehetősen nagy meló volt, de elkészült, és hat különleges, nem erőszakos történetet tartalmazott. Beadtuk, ám szinte azonnal kivágták... egy apró adminisztrációs hiba miatt, amit persze azonnal orvosolni lehetett volna, ha a problémát nem levélben közlik, hanem esetleg ideszólnak telefonon. Így későn kaptuk meg a levelet, a döntéshozók már a második fordulónál tartottak, így lemaradtunk a dologról.

Ha már a meg nem valósult filmeknél tartunk, egy kis ízelítő következik, lehetne akár szimpla felsorolás is. Régóta szerettem volna vászonra vinni egy eredeti Stephen King történetet, persze csak kisjátékfilmben gondolkodtam. Forgalmazni úgysem lehetett volna a jogok miatt, de legalább emígyen leróttam volna tiszteletemet az előtt az író előtt, aki valamikor borzongató sztorik írására inspirált.

Szóval, az évek folyamán három terv született a fejemben. Az első A fiú, aki szerette a virágokat című novella volt. Meg is írtam a forgatókönyvet még 1995-ben, egy dialógusok nélküli filmet képzeltem el, amely a King Crimson zenekar egyes dalaival lett volna teljes. Aztán mégis inkább a Legyen világosságot csináltuk meg, a lányokat öldöklő virágos gyilkos motívuma pedig észrevétlenül beépült a Kárhozatba. Puff neki, most már nyugodtan vádolhatnak plagizálással...

2003-ban a nagy punnyadás közben vettem elő megintcsak egy King-mesét, a kisregényként megjelent Titkos ablak, titkos kert c. remek rémtörténetet, melyet kicsit lecsupaszítva szintén rövidfilmként szerettem volna viszont látni. Márk el is kezdte írni a forgatókönyvet, aztán egy szép napon megtudtam, hogy ebből a regényből már készül film Johnny Deppel a főszerepben. Nagyon sajnáltam, de nem csüggedtem.

Következett a Bilincsben címen megjelent regény. Engem csak az ágyhoz kötözött nő kiszabadulása érdekelt (tisztán művészi szempontból természetesen...), így a történet megszabadítva a sallangoktól megintcsak egy kisjátékfilm lett volna... ha barátaim le nem beszélnek a filmtervről. Így esett, hogy Stephen King történetek a mai napig nem gazdagítják a CWT filmográfiáját.

Egy őszi napon keresett meg újfent az a producer, aki korábban egyik napról a másikra visszacsinálta az általa elindított filmprojektet. A régi nóta szólt. Vállveregetés, hogy még mindig milyen jó a forgatókönyvem, és hogy ismét van egy pályázati lehetőség. Történt ugyanis, hogy kiírtak egy forgatókönyvírói műhely pályázatot, amelynek lényege az volt, hogy minimum öt fős műhelyek pályázhatnak némi készpénzre, amennyiben vállalják egy év alatt legalább öt forgatókönyv kidolgozását.

A pályázathoz nem kellett se pénz, se semmi, csak a szinopszisokat kellett beadni. Nosza hirtelenjében alakult több, mint hetven műhely Magyarországon, érdekes volt látni, hogy egyből mindenki számított, aki valaha is tollat fogott a kezébe. Felhívták például Márkot is olyanok, akik korábban a fülük botját se mozgatták a tevékenységére, és most felajánlották, csatlakozzon ehhez meg ahhoz a műhelyhez. Világos, meg kellett lennie az öt fős minimum létszámnak, meg az sem ártott, ha van egy pár épkézláb szinopszis a tarsolyában. Márk végül is az általunk létrehozott műhelyhez csatlakozott, amely műhely azért nem is volt olyan alkalmi formáció.

Nem volt meglepő, hogy a fent említett producer is hasonló ügyben hívatott magához. Ők is alapítottak egy műhelyt persze, és kellettem a tagok közé. Az alapító ülés nagyszerűen sikerült. Rajtam kívül jelen volt még egy jeles filmrendezőnk, aki korábban ifjúsági filmeket tett le az asztalra még a múlt rendszerben, egy operatőr srác, aki első forgatókönyvét dédelgette, egy idősebb író, aki még nem írt filmet, és maga a producer. Az ötödik tagjelölt nem tudott megjelenni.

Első napirendi pont: miért is gyűltünk össze? Mint kiderült, egyedül én voltam képben az ügyben, hogy körülbelül miről szól a pályázat. Második pont: milyen könyvterveket adjunk be? Előkerültek a szinopszisok. Volt minden, mint a búcsúban. Vígjáték, thriller-mese (utóbbi tőlem természetesen), zsidó-történet, Billy Elliot-szerű kamasztörténet, meg ki tudja, még mi. Megállapodtunk, hogy öt-hat ötletet vállalunk kidolgozásra, vagyis mindenki írhat egyet, persze a sajátját.

Körülbelül eddig jutottunk, aztán az elkövetkezendő napokban praktikus tennivalók következtek, úgymint a sztorik levédése, önéletrajzok megírása, stb. A legközelebbi találkozóra nem tudtam elmenni, de addigra mindent megcsináltam, amit kellett, így - gondoltam én - nyugodtan távol maradhattam az ülésről. Rosszul gondoltam.

Este ugyanis hívott a producer, hogy a többi négy tag hirtelen úgy gondolta, hogy az én sztorim nem elég jó, sőt annyira nem, hogy szerintük veszélyeztetné a pályázat sikerét. Ezért tudok-e vajon vinni egy másikat? Tudtam. Másnap reggel kilenckor ott voltam a következő szinopszissal. A producer hümmögött, majd abban maradtunk, hogy a kettő közül az egyik biztosan bekerül az anyagba. Aláírtam a szükséges papírokat, hiszen azért persze még tag maradtam a műhelyben, majd távoztam. A pályázat beadása után felhívtam őket, hogy végül is melyik történet került kiválasztásra. Nem igazán lepődtem meg, amikor kiderült, hogy egyik se, akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy csak azért kellettem, hogy meglegyen az öt fő a műhelyben.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mindezek alatt a titkárnő kérésére segítettem megírni a pályázati anyag egy részét, ami azt jelenti, hogy én fogalmaztam meg az opciós szerződéseket és a szükséges nyilatkozatokat. Az erre a munkára nem kevés pénzért szerződtetett srác ugyanis nem volt képes ezeket megcsinálni. Azt már nem is érdemes mondanom, hogy mennyit kaptam a segítségért. Illetve dehogynem: kihagytak a pályázatból...

Némi kárörömmel vettem hát tudomásul később, hogy a műhely nem kapott támogatást. És némi csalódottsággal azt, hogy mi sem. Egy idősebb filmes ismerősöm szerint az egész műhelyesdi csak azért lett kitalálva egyébként, hogy egyes már nem aktív íróknak, rendezőknek legyen miből kifizetni a villanyszámlájukat. A nyertesek névsorát megnézve nem biztos, hogy osztom e nézetet, de arra kíváncsi vagyok, hogy a temérdek támogatott forgatókönyvből mikor lesz film. Merthogy elméletileg azért találták ki az egész pénzosztogatósdit, hogy szülessenek végre jó sztorik, és természetesen ily módon jó filmek.

A tanulságos történetek sora még nem ért véget. Felkeresett egy másik producer (úgy látszik, valaki híremet vitte a szakma felé), hogy egy thriller-sorozatot tervez, és nem talált magyar történeteket e műfajban. Szállítottam neki az addig elkészült pár kiló novellámat, amelyből ő kimazsolázott egy tucatot, mint kidolgozandó történetet. Természetesen pénz nem származott a dologból, mondván, ha majd lesz támogatás a filmre, akkor szerződünk, aztán a dolog abban is maradt.

Hívott viszont egy nap, hogy új terve van, egy humoros sorozat, úgynevezett sitcom, amely - mint sejtettem - szituációs komédiát takar, hogy jó magyar kifejezéssel éljünk. Az ötlet valóban nem volt rossz, és mint kiderült, a szereplőválasztás sem. Viszont későbbi támogatók megnyerése végett szükség volt egy bemutatófilmre, egy pilotra (imádom a szakzsargont), amelyet baráti körben, olcsón kívánt elkészíteni a producer. Én, mint operatőr kerültem bele a képbe, azóta is tűnődöm, ki terjesztette el, hogy vállalok ilyesmit.

Mindenesetre magam mellé vettem Matyit világosítónak, és két teljes napra elköteleztük magunkat az idegen produkció mellett. Mint kiderült jócskán szükség volt ránk. A rendező ugyanis - mint hamar bebizonyosodott - még nem csinált filmet, és bár röpködtek a szakkifejezések (bőszekond, anschnitt, vágókép, stb.) nem úgy tűnt, hogy tudja, mit csinál. A forgatás sikeres volt, ám a kisfilm sohasem készült el. Később a producer elmondta, hogy az alkotás zavarba ejtően szörnyű lett. Ha itt véget érne a mese, azt mondanám, volt két nap felesleges munka. De nem. Fél évvel később ugyanez a rendező, még mindig referenciák nélkül több, mint hetven millió forintot kapott első mozifilmjére.

Savanyú a szőlő, mondhatnák most sokan, és alá is írom, hogy részben igazuk van. De ha elgondolkodunk az olyan produkciók körüli botrányokról, mint a Hídember vagy a Sorstalanság, vagy emlékezetünkbe idézünk pár több száz milliós költségvetésű, dobozban maradt filmet, mint a Magyar szépség vagy a Chacho Drom, és ezzel szemben megnézzük az állami támogatást nem kapott Kontroll minőségét és utóéletét, akkor feltehetjük a kérdést, hogy minden rendben van-e a magyar filmgyártással?

Jómagam e rövidke bekezdéssel kívántam csak belefolyni a témába, nem szándékomban elárasztani az olvasót a magyar filmes szakma körüli történetekkel, még ha némelyik roppant szórakoztató is. Vissza a 2003-as évhez.

Ekkor már év végét írtuk, és én javában filmeztem, noha ezúttal nem a CWT-vel. Fent megemlítettem korábban egy Lóránt Demeter nevű fiatalembert, aki hozzánk hasonló módon, noha korszerűbb technikai feltételek mellett kezdte amatőrfilmes pályafutását, és ami érdekes volt, thrillereket csinált. Barátságunk odáig fajult, hogy elkezdtem operatőrként közreműködni videoklipjeiben, illetve egy szép őszi napon felkért, hogy vegyek részt egy kisjátékfilm munkálataiban.

Örömmel mondtam igent, részint tartoztam egy szívességgel a srácnak, másrészt nagyon megszerettem időközben az operatőri munkát, és azt is, hogy második emberként dolgozzak egy produkcióban. Két nap alatt leforgattuk az azóta már bemutatásra került Royal Flush c. filmecskét, amely elég véresre sikeredett. Szívesen közölném emitt az általam megírt forgatási naplót, ám mivel ez az alkotás nem CWT produkció, ettől most eltekintek.

El kell viszont mondanom egy szomorú dolgot. A helyi újság halálozási rovatában olvastam egy nevet egyik nap, és próbáltam nem hinni a szememnek: Benke Zsolt. Ha az olvasó emlékszik, ő volt a Legyen világosság kertésze, a Kárhozat kiadófőnöke, a Hasfalmetszők Lebowskyja, sőt még a Glória első jelenetében is feltűnt, mint Bébi, a gengszter. Ezen kívül ő volt a város legnagyobb sci-fi rajongója. Ő is elment. A Legyen világosságban láthatjuk, ahogy Makovics Csabával együtt közösen a kamerába hajol és mosolyog.

Nyugodjanak békében.

És hát eljött a 2004-es év is. Tíz év telt el azóta, hogy találkoztam Juhász Palival, írni kezdtünk, majd álmodozásaink tetőpontján alapítottunk egy filmes társulatot, amelyet Cruel World Team néven ismert meg az ország. Azóta számos fiatal filmes követte példánkat. A tájékozottabb filmbarát olvasó már bizonyosan ellátogatott a www.halivud.hu internetes oldalra, ahol hozzánk hasonló független/amatőr filmkészítők cserélnek eszmét filmjeikről, és az egész "csináljunk filmet, miért ne?" című jelenség szemmel követhető eme portálon.

Persze az idők változtak, és a filmkészítők szempontjából előnyösen. Mi még egy VHS videokamerával kezdtük, és első két rövidfilmünket két magnóval vágtam össze úgy, hogy egy közéjük iktatott magnódeck volt a hangkeverő. Manapság a legkisebb költségvetéssel dolgozó amatőrfilmesek is minimum egy alsóbb kategóriás digitális kamerával dolgoznak, és nem különösebben jelent problémát, hogy otthon, számítógépen vágják össze a kész anyagot.

A filmezés feeling lett, olyasfajta tevékenység, mint valaha a zenélés volt. Régebben gitár, dob, mikrofon, és irány a garázs, nyomjuk a rockot, ma pedig szerezzünk be egy kamerát, hívjuk a haverokat, és már kész is az első rövidfilm, netán egész estés játékfilm. Mostanság a Magyar Filmszemle információs programjában is gyakran tűnnek fel különböző független filmek, amelyeknek ugyan nincs jelentős utóélete, és a sajtó is ritkán emlékezik meg róluk, de mégis elkészülnek, és ott vannak a magyar film legnagyobb ünnepségén.

Néha ezen alkotók elképesztő teljesítményeket produkálnak. Amikor először láttam a magyar Star wars filmet, a szám is tátva maradt a trükkök láttán, főleg, amikor a stáblista elárulta, hogy tulajdonképpen két ember munkája az egész film, amelynek költsége természetesen említésre sem méltó. Ám a produkció olyan ötletgazdagságot, ösztönös technikai tudást, és nem utolsósorban szervezőkészséget sejtetett, ami a hivatalos filmgyártásban dolgozóknak is példát mutathat. Szükségtelen persze pajzsra emelni az alkotókat, hiszen A sötét oldalt "csupán" a klasszikus sci-fi trilógia ihlette, és a film lelkes rajongók önmegvalósítása volt, ám ha megnézünk sok jóval nagyobb költségvetésű magyar filmet, bizony némelyikük jóval silányabb produkció.

Történtek igazi robbantások, vagy annak szánt vállalkozások is. Dyga Zsombor, aki korábban a Magyar Független Film és Video Szövetségnél dolgozott, mint polgári szolgálatos, és innen származó kapcsolatait később ügyesen kamatoztatta, 2003-ban mutatta be Tesó c. romantikus komédiáját. Dyga korábban készített már pár filmet, amelyeket egyes kritikusai "epigonkodásnak" neveztek, joggal. A komor és visszhangtalan thrillerek után jött a Tesó és remek reklámkampánya, amely főleg abból állt, hogy Dyga teleharsogta az összes újságot azzal, hogy "ez egy kurva jó film", noha ezt inkább a közönségnek, vagy a nézőknek kellett volna megfogalmazni.

A bemutató után a közönség két táborra szakadt, egyesek utálták a filmet, mások szerették. Az ellentábor arra hivatkozott, hogy koppintás az egész, és egyébként is unalmas, a rajongók pedig főleg a rendező korábbi filmjei színvonalától való hatalmas ugrásnak titulálták a művet, nem is alaptalanul. A koppintás igaz volt, merthogy Dyga ügyesen lemásolta a Pop, csajok, satöbbi c. amerikai filmet, megfejelve egy pár percnyi Guy Ritchie-féle videoklipezéssel, amely főleg a svenkek felgyorsításából állt. Ettől függetlenül nekem pont azok a képek, jelenetek tetszettek, amit oly hangosan fújoltak a kritikusok. Ezek voltak a valóban eredeti, szemlátomást szívből jövő hangulatok, itt jelent meg Dyga Zsombor személyisége.

A film utóélete tanulságosra sikeredett, a bő reklámnak köszönhetően viszonylag sok kópiával indult a film, pár multiplex mozi is bemutatta, aztán két hét után rohamosan tűnt el a süllyesztőben. Valószínűleg az lehetett a bukás oka, hogy a reklám hatására beült első közönség nem vitte tovább a film jó hírét, mint tette azt például a jóval kisebb hírverést kapott Moszkva tér c. film esetében. Mindettől függetlenül tiszteletre méltó és óriási teljesítmény Dyga Zsombor filmje és tevékenysége egyaránt.

Meg kell említenünk egy budapesti székhelyű triót is, akiket az Inforg Stúdió vett a szárnyai alá. A kilencvenes évek végén tűntek fel Oz, a Csodák csodája c. alkotásukkal, majd a későbbi kultusszá vált Uristen@menny.hu illetve A legkisebb film a legnagyobb magyarról c. produkciókkal. Remek csapat, remek poénok és eredeti filmek. 2003-ban készíthették el első egész estés játékfilmjüket Libiomfi címmel, amelyben ott volt minden, ami jó és értékelhető a korábbi filmekben, és ott volt az a plusz réteg, amely viszont elveszni látszott a forgatagban. A Libiomfi esetében az alkotók úgy tűnik beleestek a szokásos "ez az első nagyfilm, tegyünk bele mindent" című betegségbe, és valóban beleírtak mindent, ami eszükbe jutott. Így a film egyszerre volt dráma és komédia, musical és szatíra egyben, mindez azonban szétszórttá és egyenetlenné tette a filmet. Egyszer volt alkalmam együtt kávézni a film egyik alkotójával, aki kifejezte azon aggodalmát, hogy tart attól, nem mindenki érti a filmet, és legszívesebben megválogatná a közönséget. Én személy szerint drukkolok, hogy a csapat következő filmje ne szüljön ilyesféle szorongásokat.

Lóth Balázs vezérli és tartja fent a Celluloid Műhely nevű társulatot. Sokan vannak, különböző ambíciókkal, és Balázs nélkül valószínűleg már ezerfelé szaladtak volna. A közösség jelszava a celluloid, vagyis dicséretes módon igyekeznek filmszalagra forgatni. Számtalan etűdöt, kisfilmet, videoklipet gyártottak már, és szintén az ezredforduló után nyílt lehetőségük az egész estés játékfilm elkészítésére. Páratlan szervezési munka, rengeteg energia és két év ment rá a produkció gyártására, az eredmény a Nincs mese c. mű lett. A film e sorok írásakor a süllyesztőben hever, Magyar Filmszemlés bemutatásakor nem ért el sem szakmai, sem közönségsikert, és nincs moziforgalmazó az alkotásra. Sajnálom mindezt, de az alkotók bizonyára levonták a megfelelő következtetéseket.

És most nézzünk körül egy kicsit a szakmában, milyen magyar filmek készülnek ezidőtájt Magyarországon? Ha egy kívülálló megnézi a nemrégiben támogatást kapott gyártás alatt lévő filmeket, elképedhet a sokszínűség láttán. Merthogy a paletta széles. Készül magyar vámpírfilm, gettókomédia, "magyar Mátrix", ez utóbbit Enyedi Ildikó rendezi. De lesz itt sci-fi, romantikus vígjáték, akció-komédia, és még sorolhatnám. Jól hangzanak, ám ha megnézzük a rendezőket, valószínűleg lelkesedésünk csökkeni fog, és ha jóslatokba bocsátkozhatok, a filmek látványa még inkább lehangol majd. És csak álmodozhatunk arról, hogy egyszer talán elérjük majd azt a színvonalat, ahol például a franciák vagy az olaszok tartanak. Úgyhogy inkább evezzünk is tovább, és nézzük meg, mi van azokkal az alkotókkal, akik közvetve részesek voltak abban, hogy a CWT létrejött, illetve akik személy szerint engem valamikor alkotásra inspiráltak.

Steven Spielberg volt ugye az a filmrendező, akinek E.T. c. filmjéről kijövet elhatároztam, hogy filmrendező leszek, és ezt még ugye fokozta az Indiana Jones sorozat is. Nos, ez a trilógia nemrégiben megjelent DVD-n, és örömmel vettem kézbe. Nem úgy a rendező újabb filmjeit. Pár mellényúlás után (pl. Amistad) Spielberg megint ráállt a sci-fi vonalra. Így született meg a Mesterséges értelem, amit én ugyan szerettem, de a film ettől még megbukott, illetve a Különvélemény, amiben csak Tom Cruise-t fájlaltam. Az ezt követő Kapj el, ha tudsz sem volt rossz film, csak éppen bárki megcsinálhatta volna. Mindent összevetve nem fog már el körömrágó izgalom, ha egy új Spielberg filmről hallok, és bár bizonyára óriási az úriember hollywoodi befolyása, nem tartozik már az újító rendezők közé. Ezzel együtt érthetetlen volt, hogy miért nem került fel arra a jelentős filmrendezőket tartalmazó ötvenes listára, amelyet nemrégiben a szakma állított össze, és amelyen egyetlen magyar rendező szerepelt: Tarr Béla. Ez utóbbi jelölés még érthetetlenebb számomra...

Írás és horror ügyileg Stephen King fertőzött meg tizennégy éves koromban. Gyakorlatilag folyamatosan figyelemmel kísérem a működését, és bár minden Magyarországon megjelent könyve megtalálható a polcomon, a korábban jelentős King-filmgyűjteményem mára már erősen megcsappant. Ahogyan már nem tapsolnak bele a nézők a filmbe a moziban, ha megjelenik az író neve a stáblistán, úgy e sorok írásakor bemutatott filmje, a Titkos ablak plakátján már nincs is kiemelve a neve. Változtak az idők. King mester félgőzzel nyomta végig a kilencvenes éveket, volt könyv, amelyet végig sem bírtam olvasni. Így némi megkönnyebbülést éreztem, amikor kezembe került a Tóparti kísértetek, amelyet szerettem, vagy a nem túl eredeti, de szerintem nagyon jól megírt, és futurisztikus horrornak is felfogható Álomcsapda. Úgyhogy ha nosztalgiázni támad kedvem, inkább a Ragyogást veszem kézbe, már csak azért is, mert ez egy igazi, nevemre dedikált King könyv..., hogy ezzel a szerénytelen megjegyzéssel zárjam e bekezdést.

Mi történt a többi horroristával? Hol van John Carpenter, Clive Barker, Dario Argento? Azt hiszem, sehol. Mindegyikőjük dolgozik egyébként, de filmjeik kívül maradnak azon a körön, ahová olyan alkotások kerülnek be mostanság, mint a Hatodik érzék, A kör, vagy akár a Texasi láncfűrészes mészárlás újabb feldolgozása. Nem is követem talán már olyan intenzíven a műfajt, mint korábban, tombol a tini-horror láz, és én inkább olyan filmeket értékelek, mint Cronenberg Pók c. drámája, vagy Amenabar Nyisd ki a szemed c. alkotása. A hagyományos, általam is kedvelt vizualitás miatt kedveltem meg a Jelek c. filmet, illetve ugyanezért tetszett Brian DePalma szokásosan hosszúra nyújtott Femme fatale-ja. Egyszóval csend honol, és olyan harsány filmek uralják a nézettségi listákat, mint a Gyűrűk ura, a Mátrix, vagy a Terminátor aktuális epizódja. És akkor még meg sem említettem, hogy Lucas jövőre a világra zúdítja a hatodik Star wars filmet, amelyet az első két epizód ismeretében nem is várok annyira...

Magyar horror ügyben nem rózsásabb a helyzet. Janisch Attila idén mutatta be Másnap c. filmjét, amely zsúfolva volt horror és thriller elemekkel, csak éppen nem volt se horror, se thriller. Persze nem is akart az lenni. Misztikus elemeket tartalmazott a Kontroll, de inkább komédia volt, aztán véget is ért a felsorolás. Vagyis továbbra is csak a független/amatőr mezőnyben találkozhatunk ezen írásban sokszor tárgyalt kedvenc műfajunkkal. Itt viszont dögivel.

Mi a helyzet írás ügyben? Az elmúlt tíz évben elkövettem pár kötetnyi firkálmányt. Vannak közöttük novellák, versek, mesék, rockzenei témájú könyvek is. Néha elküldök egy kéziratot könyvkiadóknak, vagy pályázati felhívásokra. Továbbra sem szeretnek. Így idén magánkiadásban tervezem megjelentetni első novelláskötetemet Jó nap ez a halálra címmel. Mit is mondhatnék? Természetesen a nyomdaköltséghez szükséges pénz összeszedése a legnehezebb feladat...

Elkalandoztam kissé a CWT-től. Pedig értékelnem illene az elmúlt tíz évet, és meg is teszem. Sokféle szempontot figyelembe vehetnék, most egyszerűen csak két korszakra osztom a társulat éveit. Volt a Kis-Szabó Márk előtti, és Márk utáni korszak. Az elsőben nevetségesen amatőr körülmények között és technikával, főleg a saját szájízünk szerint munkálkodva horrorfilmeket készítettünk saját írásainkból. Ez az időszak Juhász Palival való szoros együttműködésem korszaka volt. Egyes kritikusok szerint őszinte, eredeti és kompromisszummentes alkotói munka jellemezte ezt a pár évet. Én nem gondolom, hogy a későbbi filmjeink kevésbé voltak őszinték, egyszerűen csak alkalmazkodni próbáltunk a megváltozott körülményekhez, a közönség ízléséhez, és a saját magunkkal szemben támasztott követelményekhez.

Első hosszabb filmünk, a Legyen világosság tekinthető legnaivabb és a legnagyobb csapatmunkát magában hordozó alkotásunknak. Füstje nagyobb volt, mint a lángja, hiszen nem is lehetett esztétikai szempontból megközelíteni. Jelentősége egyedül a létrejöttében volt, hiszen ez volt az első, közönségnek szánt, amatőr készítésű horrorfilm Magyarországon.

Legszemélyesebb filmem volt a Kárhozat, hiszen én írtam, nagy részét fényképeztem és rendeztem is. Előtte a Betörés volt hasonló, éppúgy, ahogy a Fenyő Normandiából a Legyen világosság közvetlen előzményének tekinthető. A Kárhozatban minden benne volt, amit én alkotóként fel tudtam mutatni 1997-ben, sajnálatos, hogy pont ez a film tűnt el leginkább a süllyesztőben. Az is sajnálatos, hogy témája nem évekkel később jött elő, amikor már többet tudtunk, és jobb technikai eszközök álltak rendelkezésünkre. De valószínű, hogy később már nem csináltam volna meg. És le is zárult vele az első korszak.

A Hasfalmetszők már a második korszak terméke, hiszen itt bővült ki a CWT újabb alkotókkal (még ha kisvártatva le is fogyott), a műfaj még mindig horror, ám már Kis-Szabó Márk szállította a forgatókönyvet. Itt történt az első hatalmas ugrás. Váltottunk hordozót, végre nem VHS-re készült a film, tapasztaltabb színészek játszották a főszerepeket, és hangsúlyt fektettünk a világításra is. A humoros történet pedig kiemelte a CWT-t az bulvársajtó érdeklődési köréből, és szélesebb közönség előtt is ismertté tette.

A csúcsot valószínűleg a Sohasevolt Glória jelentette. A Hasfalmetszők megfelelő alapot teremtett, a Magyar Mozgókép Közalapítvány anyagi hátteret, a Márk-féle baráti kör pedig kellő mennyiségű szereplőt ahhoz, hogy a Glória népszerű filmmé válhatott. A Filmszemlés vetítés utáni tömeg, ami követett minket a nyilvános vitára, a vetítéseken tapasztalható tetszés, a kritikák és az azóta is érkező levelek igazolták, hogy ha nem is teljesen tudatosan, de sikerült valami igazán érdekeset alkotnunk. Tomi itt érett be, mint operatőr, és ezzel együtt ez volt az első film, amelyet már önmagáért vizsgáltak, elemeztek, és elmaradt az elismerő, ám mégis lekezelő vállveregetés, ami korábban a vidéki amatőrfilmeseknek szólt. A sors különös szeszélye, hogy a Glória mégsem tette lehetővé a továbbfejlődést. Hiába születtek újabb és jobb könyvek, ezek nem kaptak lehetőséget, hogy vászonra kerüljenek.

Túlélő, úgynevezett jelenlét-filmnek tekinthető az Einstein mega Shotgun. Rutinból, a munka, a kihívás kedvéért megcsinált film volt, és az is maradt. A közönség, bár szerette a két betörő történetét, talán érezte, hogy ezt már nem az a csapat készítette, amelyik még habozás nélkül vállalta a korai horrorokat, és a lelkét kitette a Hasfalért meg a Glóriáért. Mert hiszen elemezhetnénk a filmeket aszerint is ugye, hogy melyik CWT-tag munkája érződik leginkább benne, nem elfelejtve, hogy természetesen mindegyik film összmunka volt. Lássunk is neki.

A Legyen világosság volt az abszolút közös. A Kárhozat jómagam és Végh Zoli művének mondható. A Hasfalmetszőkben Matyi és Csabi munkája volt a legmeghatározóbb. A Glória minősége Márknak és Tominak köszönhető leginkább, az Einsteint pedig Tomi és én hoztuk fedél alá. És itt inkább a lelkesedést és a munka őszinteségét értékeltem.

Ha elemezni akarom az elmúlt tíz évben elkövetett legsúlyosabb hibákat, akkor a következőket emelném ki. Nem szabadott volna angol neveket használni a Legyen világosságban, ez kizökkentette a nézőt az egyébként ordítóan magyar, és valamiért mégsem zavaró közegből. Nem volt jó ötlet a Kárhozatot VHS-re forgatni, pláne világosítás nélkül. Mentségemre szolgáljon, hogy akkor és ott nem volt más. A Hasfalnál hiba volt, hogy nem komponáltam meg alaposabban a képeket, hiszen a vizualitás visszalépés volt a Kárhozathoz képest. Rossz ötlet volt, hogy a Glóriát a káromkodós jelenettel kezdtük, ez sokakat visszataszított. Az Einstein meg alighanem elég lassan indult be, és a végén is leült.

Mindezeken kívül jobban kellett volna nyomulnunk külföldön. Meg kell vallanom, nem fektettünk elég energiát abba, hogy filmjeinket az országhatáron kívül is népszerűsítsük. Nem szerepeltünk egyetlen európai fesztiválon sem például. Dacára annak, hogy a Hasfalmetszőket beneveztem egy londoni independent fesztiválra, végül is nem küldtem el a filmet. Az ok egyszerű volt: akkor nem tudtam kifizetni azt a pár fontnyi nevezési díjat sem.

Két filmünknek készült egyébként angol nyelvű változata: a Hasfalnak és a Legyen világosságnak. Utóbbiról a németek írtak egy pozitív kritikát, ám nem nagyon akadt forgalmazási lehetőség. A Hasfallal viszont eljutottunk odáig, hogy egy amerikai forgalmazó már a szerződést is elküldte, vissza kellett volna csak postázni. Meg egy kicsit módosítani a filmen, átírni NTSC formátumba, ám ekkorra már senkinek sem volt fontos a CWT-filmek sorsa annyira, hogy újabb pénzt fektessen a külföldi forgalmazásba vagy a fesztiválokba. Halvány elképzelésünk lehet csak arról, hogyan fogadták volna a magyar trashfilmeket nyugaton. A műveket látott külföldi újságírók mindenesetre odavoltak ezért a fura világért.

Aztán persze lehet, hogy mindent meg kellett volna tennünk azért is, hogy benyaljuk magunkat a húsosfazékhoz. Hiszen vannak azért itt is lehetőségek. Vannak független műhelyek és producerek is. Más kérdés, hogy milyen szemlélettel. Az egyik ilyen független producer, aki látta a Glóriát, és szemtanúja volt a megtelő moziteremnek is egy fesztiválon, fitymálva közölte, hogy ő nem ért egyet a mi tevékenységünkkel, és betiltaná azt. És talán valóban nem kerestünk meg elég producert, és nem ostromoltuk kitartóan a kapukat. Mindössze pályázgatni próbáltunk újabb és újabb filmtervekkel, és sajna nem volt összeköttetésünk, akihez odaszólhattunk volna, hogy kísérje figyelemmel filmterveink sorsát. Így 2004-re elértük, hogy úgy tűnt, nem tudunk újabb filmet csinálni.

Persze ennek voltak személyi okai is. Mindannyiunk átlépte már a bűvös harmincas életkort. Van, akinek gyereke van, felesége, családja, vagy éppen önmagát kell eltartania. Nem tehetjük már meg, hogy az erdőben rohangáljunk filmforgatás ürügyén, elvéve az időt a családtól, vagy éppen a munkától. Az sem elhanyagolandó, hogy a 2004-es CWT öt tagja közül kettő már Budapesten lakott, másik kettő ott dolgozott, és mindössze én maradtam Dunaújvárosban. Ritkán találkoztunk és akkor sem elsősorban filmes dolgokról beszélgettünk. Ilyen körülmények között már nem fűtött minket az a lelkesedés, amely a semmiből létrehozott egy filmes csapatot és nyolc filmet. És bizony sokszor sajnáltuk ezt.

Mert hiszen csak előre mehettünk. Tudtuk, hogy itt az ideje, hogy újabb filmjeinket már celluloidon mutassuk be, és betörjünk a DVD forgalmazásba. De erre már nem volt se pénz, se ember, se energia. Így a CWT maradt kultusz, és egyfajta iskola, amelyből azért egész jó szakemberek kerültek ki, akik ma már megállják a helyüket a kereskedelmi televíziózásban vagy a filmszakmában. Ezért is megérte persze, de sokszor eszembe jut Juhász Pali álma, aki itt Dunaújvárosban képzelte el a kelet-európai Hollywoodot.

Valahol azt olvastam, hogy a sci-fi lehet életforma is, nem csupán rajongás a műfaj iránt. Kiegészíteném ezt azzal, hogy a film is lehet életforma, és számunkra az is volt az első öt évben. Gyakorlatilag semmi mással nem foglalkoztunk, csak az aktuális moziban futó, vagy videotékás filmekkel. Filmcímekkel, rendezők neveivel keltünk, feküdtünk, és halálosan komolyan vettük irodalmi és filmes tevékenységünket egyaránt. Fő gondjainkat a nekünk tetsző filmek vagy könyvek beszerzése jelentette, faltunk és megosztottunk egymás közt minden információt, ami kedvenc műfajunkkal - a horrorral - kapcsolatban csak eljutott hozzánk. Persze ezt nem lehet hosszú távon csinálni, de mindez szükséges volt ahhoz, hogy a semmiből létrejöjjön egy fanatikus filmes csapat, és jó pár kultusszá vált amatőrfilm.

Most vissza 2004-re. Ekkor a csapat már nagyon szerteszét szaladt. Tomi a TV2-nek dolgozott, mint operatőr, és ez ügyben sűrűn Pesten tartózkodott, Zozó szintén e cégnél helyezkedett el, mint vágó, Márk ekkortájt az egyik mobilszolgáltatónál volt alkalmazásban, Matyi gondnoki állást kapott egy iskolában, közben pedig bedolgozott ilyen-olyan produkciókba, mint effektes. Én maradtam egyedül Dunaújvárosban, és angol tanításból próbáltam megélni. Közben el-elküldtem filmjeinket az ország különböző pontjaira fesztiválokra, illetve azon dolgoztam, hogy meg tudjam jelentetni első novelláskötetemet magánkiadásban.

Tavasszal kiírtak egy új kisjátékfilmes pályázatot, és úgy döntöttem, még egyszer utoljára bepróbálkozom. Volt egy novellám, amiből Márk írt egy forgatókönyvet Kijárat címmel, kedves, nem erőszakos, szép történet volt, amit nagyon szerettem volna megcsinálni. Júliusban tudtuk meg az eredményt, hogy a filmterv nem kapott támogatást. Ekkor határoztam el, hogy nem pályázok többet. Tisztán látszott, hogy nincs értelme. Másrészről, a sikertelen próbálkozások pályázati díjaiból már nyugodtan forgathattunk volna egy egész estés játékfilmet, ha szépen összegyűjtjük. Úgyhogy 2004 nyár közepén beköszöntött a szokásos szituáció, hogy pénz nem volt, viszont volt egy filmtervem. Ahogy az már lenni szokott, belefogtam a munkába.

A könyvet megírtam, Kísértetek lett a címe, és egy olyan mű született, amely szerintem minden alacsony költségvetéssel dolgozó filmes álma. Vagyis: egyetlen családi ház, mint helyszín és három szereplő. A különlegességet még megfejelte az, hogy a sztoriban nincs dialógus, csupán néhány monológ hangzik el. Szóval, mi ez nekünk, ugyebár? Le is szerveztem az egészet, mondhatni kisujjból. Megszereztem a három szereplőt, megtaláltam a helyszínt, stáb is akadt, noha szegényes, mindössze Markó Viktor világosítónk volt olyan helyzetben szabadidőileg, hogy részt tudjon vállalni a produkcióban. Tomi jelezte, hogy vágóként majd számíthatok rá, illetve Zozó is célzott arra, hogy talán nekiül zenét írni, ha leforgott a produkció. Így rám maradtak az operatőri feladatok is a rendezés mellett.

Lecuccoltunk a házba, hogy birtokba vegyük egy hétre. Érkezett az első szereplő, Lóránt Demeter Royal Flush c. kisfilmjének egyik női szereplője: Milka Juli. Próbáltunk kicsit, ruhákat nézegettünk, ilyesmi, úgy tűnt, semmi gond. Másnap reggel első jelenet: Juli beront a szobájába, felkapja a bőszen csengő mobiltelefont, majd férjével vált pár szót.

Ugye, milyen egyszerű? Mindössze három beállítás az egész. Azonban nem ment. Nem találtam megfelelő szöget az általam elképzelt képhez. Nem tetszett a világítás, és nem tudtam kihozni azt, amit szerettem volna látni. Iszonyúan zavart, hogy fülemen a fejhallgatóval, egyik kezemben a mikrofonnal, a másikban a kamerával, plusz a lámpákkal, illetve a monitorral egyszemélyben kellett törődnöm, nem beszélve a rendezésről. És éreztem, hogy valami hiányzik. Mégpedig belőlem. Volt egy elképzelésem saját sztorimat illetően, hogy mit akarok, és nem úgy tűnt, hogy ez megvalósul. És végül lefújtam az egészet.

Ezúttal nem voltak különösebb technikai akadályok, ott volt minden, amivel megfelelő minőségben el lehetett volna készíteni a filmet, amely egy új, friss alkotás lehetett volna a sokak által fanyalogva emlegetett Einstein után, és mégsem ment. Ezúttal én nem működtem, és persze a CWT sem. Nem volt meg az a csapatmunka, amely korábbi filmjeinket fedél alá hozta. És ezt nagyon sajnáltam, sajnálom.

Mindez most történt, a napokban. Eredetileg úgy terveztem, hogy ezen iromány befejezésével megvárom az új film visszhangját. Vagyis a Magyar Filmszemlét februárban. Most nincs mire várni, így hamarosan zárom ezt a talán kicsit hosszúra sikeredett beszámolót. Még csak jóslatokba sem merek bocsátkozni, hogy mi lesz velünk. Mindenki dolgozik persze tovább, és a figyelmes olvasó/néző majd bizonyára találkozhat a csapat egy-egy tagjának nevével egyes tévéműsorokban, vagy máshol, például a reklámszakmában. De hogy a pörgő CWT-logo mikor fog legközelebb feltűnni a mozivásznon, azt nem tudom. Korábbi filmjeink is bejártak már minden általunk felkutatott fórumot, így aki még ezek után lesz kíváncsi alkotásainkra, az jól teszi, ha az Interneten kutakodik, vagy felveszi velünk a kapcsolatot.

Tervek, pontosabban kész könyvek persze vannak. A magam részéről még szívesen látnám viszont film alakban utolsó három sztorimat (Gyökerektől az ágakig, Kijárat, Kísértetek), illetve Márk két korábban nem nyert könyve is hálás alapja lehetne egy-egy érdekes alkotásnak (Amíg Gucci alszik, Fagypont alatt). De ezek most távolibbnak tűnnek, mint bármikor korábban. Most kéne jönnie a Best of albumnak, a búcsúkoncertnek, aztán pár év múlva a Nagy Visszatérésnek.

De ez nem egy rockzenekar története volt.