Ray 
          Bradbury: 
          
        
            Csak egy óra a nyár
            
            
            
        
        
 - Kész?
          - 
            Kész. 
     - Most?
    - 
      Hamarosan.
A gyerekek egymáshoz préselődtek, mint megannyi rózsa,  mint megannyi bogáncs összekeveredtek; kifelé bámultak a rejtőzködő Napra.
      
  Esett. 
  
  Hét éve esett egyfolytában; ezer meg ezer nap halmozódott fel, egyik 
  végétől a másikig megtöltve esővel, az ömlő és 
    doboló vízzel, záporok édes kristályával, viharok haragjával,  
    melyek úgy felkorbácsolták a tengert, hogy a hullámok elöntötték 
      a szigeteket a bolygón. Ezer meg ezer erdő porladt szét az eső alatt, és ezerszer 
      kinőtt, hogy újra szétporladjon.  
    Az 
      élet örökre ez volt a Venuson - ez pedig a gyerekek osztályterme volt, az űrhajós 
      férfiak és nők gyerekeié, azoké, akik idejöttek ebbe az esős világba, hogy megteremtsék 
      a civilizációt, és leéljék életüket. 
    
      - Csitul, csitul!
  - Igen, igen.
  
   
  Margot külön állt 
    tőlük, a gyerekektől, akik nem emlékezhettek olyan időre, amikor nincs eső, 
    eső és eső. Mindannyian kilencévesek voltak, és ha hét évvel ezelőtt előfordult 
    is olyan nap, amikor felbukkant a sugárzó csillag, hogy egy órára megmutassa 
    az arcát a kábult világnak - nem tudták felidézni. 
    
    Néha éjszaka hallotta őket forgolódni, és tudta, hogy aranyló vagy sárga töltőtollakról 
    álmodnak, azokra emlékeznek, vagy egy hatalmas érméről, mellyel meg lehet vásárolni 
    a világot. Tudta, azt hiszik, hogy valami melegségre emlékeznek, mint pír az 
    arcon, melegre a testben, a 
    karokban, a lábakban és a reszkető kezekben. De aztán mindig felébredtek a kitartó 
    dobolásra, a végeérhetetlen rózsafüzérpergésre a tetőn, a sétányokon, a kertekben, 
    az erdőkben; és az álmaik szertefoszlottak.
    
    Tegnap, egész 
    tanítási idő alatt a Napról olvastak az iskolában. Hogy mennyire hasonlít a 
    citromra, és hogy milyen forró. És kis történetet, esszét vágy verset kellett 
    írni róla.
 Úgy érzem, a Nap 
  egy virág, 
  Mely egy órát mosolyog miránk. Ez volt Margot 
  verse, amelyet halkan olvasott fel a csendes osztályteremben, míg odakint esett 
  az eső.
  
 
  - Á, ezt nem te 
  írtad - tiltakozik az egyik fiú. 
  - De én írtam - mondta Margot. - Én írtam. 
  - William! - szólt rá á tanárnő a fiúra. De ez tegnap történt. 
  Most az eső csendesedett, és a tanulók a nagy, vastag ablakoknál tolongtak. 
  
  - Hol a tanárnő? 
  
  - Visszajön.
  
  - Igazán siethetne, 
  még elszalasztjuk. Megvadult kerekekként 
  forogtak erre-arra, a mondataik összegabalyodtak. Margot egyedül 
  állt. Nagyon törékeny kislány volt, és úgy nézett ki, mint aki évekre elveszett 
  az esőben, és az kimosta volna a kéket a szeméből, lemosta volna a pirosat az 
  ajkáról, a sárgát a hajáról. Mint egy régi, megfakult fénykép egy poros albumból. 
  Hangja akár egy szellemé - ha egyáltalán szólt valamit. 
  
  Most ott állt elkülönülve, az esőt bámulvá; a hangos, vizes világot a hatalmas 
  üvegtáblák mögött.
  
 
  - Te mit 
    nézel? - kérdezte William. Margot nem válaszolt. 
    - Válaszolj, ha 
    beszélnek hozzád! - taszította oldalba a fiú. 
    
    De a lány meg sem 
    mozdult; csak hagyta, hogy arrébb tolják; semmi más nem történt. A többiek elhúzódtak 
    tőle, nem néztek rá. És ez azért volt, mert nem játszott velük a föld alatti 
    város visszhangzó alagútjaiban. Ha fogócskázás közben elkapták, csak pislogott, 
    és nem futott utánuk. 
    
    Mikor az osztály dalokat énekelt a boldogságról, az életről és a játékról, az 
    ő ajka alig mozgott. Csak ha a Napról és a nyárról szólt ének, akkor nyitotta 
    ki a száját, az ázott ablakokat figyelve. A legnagyobb bűne 
    persze az volt, hogy csak öt éwel ezelőtt jött ide a Földről, és emlékezett, 
    milyen volt a Nap, és milyen volt az ég Ohio fölött négyéves korában. A többiek 
    a Venuson születtek, és csak kétévesek voltak, mikor legutoljára előbújt a fénylő 
    égitest, és már régóta elfelejtették a színét és a melegét - a valóságát. De Margot emlékezett. 
    
    - Olyan, mint egy 
    ragyogó pénzdarab - mondta egyszer csukott szemmel. 
    
    - Nem, nem olyan! 
    - kiáltották a gyerekek. - 
    
    Olyan, mint a tűz a kandallóban. - Hazudsz, nem 
    emlékszel!- kiáltották a gyerekek. De emlékezett, 
    és most tőlük külön állva figyelte az ablakok négyszögeit. Nemrég, egy hónappal 
    ezelőtt nem akart lezuhanyozni az iskolai mosdóban, a kezét a füléhez szorította, 
    beletemetkezett, és azt sikoltozta, hogy nem érheti víz a fejét. Ezután halványan, 
    halványan kezdte érezni, hogy különbözik 
    a többiektől, akik szintén felismerték ezt, és távol tartották magukat tőle. Azt beszélték, 
    hogy a szülei a következő évben visszaviszik őt a Földre; élet-halál kérdés 
    volt ez számára, bár ezer meg ezer dollár veszteséget jelentett volna a családjának. 
    Így hát a gyerekek gyűlölték őt mindezért, gyűlölték komoly okokból és apró 
    semmiségekért. Gyűlölték a sápadt, hószínű arcát, 
    a várakozásteljes hallgatását, a vékonyságát és a lehetséges jövőjét. 
    
    - Menj innen! - 
    lökte meg még egyszer a fiú. 
    
    - Mire vársz? Margot ekkor először 
    megfordult, és a társára nézett. És a szemében látszott, mire vár. 
    
    - Ne várj itt! 
    - kiáltotta a fiú vadul. 
    
    - Nem fogsz látni semmit!
 A kislány 
  ajká megmozdult. 
  
  - Semmit!- ismételte meg a másik. 
  - Az egész csak tréfa volt, tudod? 
  - A többiek felé fordult. 
  - Semmi sem fog történni ma. 
  
  Igaz?
 Mindannyian értetlenül 
  pislogtak felé, aztán felfogták, nevetni kezdtek, és megrázták a fejecskéjüket. 
  - Semmi, semmi! - De hát - suttogta 
  Margot esdeklő szemekkel - mára jelezték a tudósok, azt mondják, és ők tudják, 
  hogy a Nap... 
  
  - Tréfa az egész 
  - mondta a fiú, és durván megragadta. 
  
  - Hé, srácok, zárjuk be a vécébe, mielőtt 
  visszajön a tanárnő! 
  - Nem - rebegte 
  Margot, és hátrahanyatlott. 
  
  Körülfogták, megragadták, szorosan lefogták, s miközben 
  ő tiltakozott, majd könyörgött, majd sírt, keresztülvitték egy alagúton, egy 
  termen, be a vécébe, ahol rácsapták, majd rázárták az ajtót. Ott álltak, figyelve 
  az ajtó rázkódását, ahogy a kis ökleivel veri, 
  a testével nekiveti magát. Hallották a fojtott zokogását. Aztán mosolyogva visszaindultak 
  az alagúton át, és épp akkor érkeztek vissza az osztályba, amikor a tanárnő 
  belépett. 
  
  - Készen vagytok, 
  gyerekek? - kérdezte, az órájára pillantva. 
  
  - Igen! - felelték. 
  
  - Mindenki itt van? 
  
  - Igen! Az eső tovább csitult. 
  
  Összezsúfolódtak a hatalmas ajtó előtt. 
  
  
  
  Az eső elállt. Mintha valami baj 
  történt volna a hanggal.egy film középén, amely lavinákról, tornádóról, hurrikánról, 
  vulkáni kitörésről szól - kezdett elhalkulni, míg végül a zaj elült, minden 
  robaj, minden rezgés és dörgés, és aztán mintha kihúzták volna a filmet a vetítőből, 
  és a helyébe egy békés, tropikus táj diaképét tették volna, amelyik nem mozgott, 
  nem remegett. A nyugvópontra jutótt világ. Oly átható és hihetetlen csend támadt, 
  hogy mindenki úgy érezte, betömték a fülét, vagy elvesztette a hallását. 
  
  A gyerekek 
  a fülükhöz emelték a kezüket. Félreálltak. Az ajtó kinyílt, 
  és beáramlott a csendes, várakozó világ illata. 
  
  Megjelent a Nap. 
  
  
  Bronzvörösen lángolt, 
  és hatalmas volt. És körülötte az ég kristálytiszta, kék cseréptető. És a dzsungelt 
  szinte meggyújtotta 
  a fény, ahogy a gyerekek, kiszabadulva a varázslat alól, kiáltozva rohantak 
  bele a nyárba. 
  
  - Ne menjetek túl 
  messzire! - figyelmeztette őket a tanárnő. 
  
  - Tudjátok, hogy 
  csak egy órátok van. Nem lenne jó, ha az eső rajtatok ütne. De ők csak futottak, 
  az arcukat az égre emelték, és a fűtőtestek melegségével érezték rajta szétfolyni 
  a napsugarakat; levetették a kabátkáikat, és hagyták a karjukat süttetni a fénytől. 
  
  - Ó, ez jobb, mint 
  a naplámpák, igaz? 
  
  - Sokkal, sokkal jobb. Abbahagyták a rohanást, 
  és megálltak a Venus dzsungeltakarójában, amely mindig nőtt, sosem szűnt meg 
  nőni, és ha figyelted, a szemed láttára burjánzott, gabalyodott össze egyre 
  jobban és jobban. Mint egy polipfészekből, óriási, hússzerű növénykarok nyúltak 
  ki remegve, virágot bontva ebben a rövid tavaszban. Gumiszínű és hamuszínű volt 
  ez a dzsungel 
  a sok nap nélküli évtől. Kőszínű, fehér sajtszínű és tintaszínű 
  volt: A gyerekek nevettek, és hanyatt feküdtek ezen a természetes matracon; 
  hallották sóhajtani és nyögni maguk alatt, ruganyosan és elevenen. 
  
  Befutottak 
  a fák közé, megcsúsztak, elestek, fellökték egymást, bújócskát és fogócskát 
  játszottak, de leginkább a Napba hunyorítottak, míg könnyek nem kezdtek el csurogni 
  az arcukon, felnyújtották a karjukat a lenyűgöző sárga és kék felé, és beszívták 
  a friss, friss levegőt, és hallgatták, hallgatták a csendet, mely a hangtalanság 
  és mozdulatlanság áldott tengereként lebegett körülöttük. Mindent megnéztek, 
  mindent megízleltek. Aztán vadul, mint odúikból kiszabadult állatok, csak üvöltöztek, 
  és rohantak körbe-körbe. Rohantak egy óra hosszat megállás nélkül. 
  
  És akkor . . 
  
  A kavargás 
    közepén egy lány feljajdult. Mindenki megállt. 
    A lány a szabadban állva kitárta a kezét.
- Ó, nézzétek, nézzétek! - mondta reszketve.
Lassan 
  odamentek hozzá, hogy belenézzenek a nyitott tenyerébe. A közepén egyetlen nagy 
  esőcsepp csillogott. 
  A lány csak bámulta, és sírni kezdett.
 Gyorsan az égre pillantottak. 
    
    -  Ó, ó...
 Néhány hideg csepp 
  hullott az orrukra, az orcájukra és a szájukra. A Nap elhalványodott, homályba 
  borult. Hűvös szél kerítette be őket. Megfordultak, és elindultak vissza a föld 
  alatti házba, a mosolyuk eltűnt, a kezük erőtlenül lógott áz oldaluk mellett. 
  Mennydörgés robaja 
  ijesztette meg őket, és miként a levelek a hurrikán előtt, összekuszálódtak, 
  és futásnak eredtek. 
  Villámok cikáztak át az égen, tíz mérföldnyire, öt mérföldnyire, 
  egyre, félre. 
  
  Az égre egy szemhunyás alatt éjféli sötétség borult. Egy pillanatra 
  megálltak még a föld alatti ház bejáratánál, amíg zuhogni nem kezdett. Aztán 
  becsukták az ajtót, és hallották az eső dübörgését, amint tonnaszám, lavinaszerűen 
  zúdul alá mindenhol és mindörökre. 
  
  - Most újra hét 
  év? . . . 
  
  - Igen, hét. Egyikük felkiáltott. 
  
  - Margot!
  
  - Még mindig a vécéban 
    van, ahová bezártuk! Mintha csak megbabonázták 
      volna őket, úgy dermedtek meg, földbe gyökerezett lábbal. Egymásra pillantottak, 
      majd elkapták a tekintetüket. Látták a kinti világot, ahol megint esett, esett 
      kitartóan. 
      Nem mertek egymás szemébe nézni. Az arcuk sápadt és ünnepélyes volt. A fejüket 
      lehajtották, a kezüket bámulták, a lábukat. 
      
      - Margot.
    
    - Nos? - mondta az 
      egyik lány. Senki sem mozdult.
    - Gyerünk! 
      - súgta a lány. 
      
      A hideg eső dobolása 
      közepette lassan keresztülmentek az előcsarnokon. A terembe vihar és mennydörgés 
      hangjai kísérték őket, 
      az arcukról villámfény tükröződött vissza kéken, borzalmasan. 
      
      A vécéajtóhoz már szinte úgy vonszolták magukat. Megálltak. Belülről nem hallatszott 
      semmi.
Egész lassan kinyitották az ajtót, és kiengedték Margotot.
  M. Nagy Péter fordítása 
    Vass Mihály rajzai