7.1. Az amerikai horrorok,
Wes Craven, Tobe Hooper, John Carpenter, David Cronenberg

A hetvenes évekre a horrorfilm eldurvult, a filmesek ebben az évtizedben minden tabut ledöntöttek. Az amerikai horrorfilmesek új generációja ki is használta a splatterfilm nyújtotta lehetőségeket: durva, kemény, nehéz "földszagú" produkciókkal léptek fel. Ezek közül több filmben nem is az elfolyt vér mennyisége dominált; hanem az eddiginél erősebb, torokfojtogató atmoszféra, mely odaszegezte a nézőt a székekhez.

Az évtizedre egyrészt jellemzőek voltak az "erőszak és bosszú" (rape and revenge) filmek. Sam Packinpah Szalmakutyák [Straw dogs,1971.] és John Boorman Gyilkos túra [Deliverance,1972.] című filmjeikkel nyitották meg a sort, mely még több - és durvább - hasonló filmet eredményezett. A bosszúdráma műfaja nem volt újdonság az amerikai tömegfilmben, a westernek javarésze egészen a Piszkos Harry-ig [Dirty Harry,1971.] ilyen filmnek számított. Viszont a hetvenes évekbeli rape and revenge filmekben a véres boszzú mozgatórugója a - tabudöntően - a nemi erőszak volt. Vagy a nemi erőszak áldozata(i), vagypedig az áldozat(ok) szülei - általában az apa - bosszulták meg e sérelmet.

Wes Craven eredetileg egyetemi tanár volt, de producer barátjával Sean S.Cunningham-mal együtt elkészítették az Utolsó ház balra-t [Last house on the left,1972.]. Ez volt az egyik első durva folytatása ezen irányzatnak. (149) Craven a film alapját Ingmar Bergman Szűzforrás [Jungfrukällan / The virgin spring,1959.] című filmjéből vette át.

Craven nem klasszikus szörnyetegekkel akart sokkolni (150) , hanem egyszerű, bármelyikünkkel megtörténhető eseménnyel. Tabukat is döntött a csonkolás, a kasztráció bemutatásával. Következő filmjében, a Domboknak szeme van [Hills have eyes,1977.]; a kannibalizmust, mint tabut célozta meg. A hideg és nyers filmben nem esznek embert, de a sivatagos táj, az ördögszekereket kergető a széllel igen erőteljes hatású volt.

Hasonlóan kemény film Tobe Hooper alkotása, A texasi láncfűrészes mészárlás [The Texas chain saw massacre,1974.]..Igazi groteszk és brutális horror-mérföldkő. Szoros, félelmetes és hibátlan, nyomasztó atmoszférájú horrorfilm. A film Ed Gein, a wisconsini nekrofil gyilkos - aki Hitchcock Psycho-jának modellje is volt - rémtettein alapult. Ezt az alapanyagot még ugyanebben az évben Alan Ormsby Megőrülve [Deranged,1974.] címmel újra megfilmesítette. Hooper következő munkái - Élve elfogyasztva [Eaten alive,1976.]; Vidámpark [Funhouse,1981.] - már nem voltak olyen erőteljesek, mint első Texas filmje (151).

A hetvenes évek közepén készítette el első nagyfilmjét a kanadai David Cronenberg. A Borzongás [Shivers,1974.] története egy őrült tudós által kitenyésztett különös piócák körül forog, amik zombivá változtatják az embereket. Következő filmjei is hasonlóan vadak voltak. A Veszett [Rabid,1976.] egy különös vámpírtörténet; a Porontyokban [Brood,1979.] egy orvos arra veszi rá betegeit, hogy testi tünetekben jelenítsék meg lelki szorongásaikat.

Cronenberg meg nem alkuvó művész. Provokatív, egyéni filmjeit a cenzúra többször megvágta, a kritika értetlenül fogadta őket. A rendező hitvallása szerint "a művész nem polgára a társadalomnak, a művész dolga az, hogy feltárja az emberi tapasztalat legmélyebb bugyrait is. Nem bíbelődhet azzal, hogyan illik viselkedni és hogyan nem, mit illik feltárni és mit nem... ...A művészt arra kötelezi a felelősség, hogy tökéletes szabadságot engedélyezzen magának." (152) Ennek szellemében készíti napjainkig sokkoló filmjeit.

Az évtized második felétől válik jelentőssé John Carpenter. Első munkája egy beszélő bombákkal teli olcsó sci-fi paródia volt, a Sötét csillag [Dark star,1974.]. A 13.rendőrörs ostromában [Assault on precinct 13.,1976.] külvárosi csavargók támadnak meg egy magányos, városszéli rendőrállomást. Első horrorfilmje iskolapéldája lett a "kisvárosi" horrornak, a Rémület éjszakája [Halloween,1978.] máig élő klasszikusa a műfajnak. Szintén egy kisvárosban játszódott A köd [The fog,1979.] című kísértettörténete. Kevés szereplőkkel, zárt helyen készített filmjei nagyszerű atmoszférát sugároznak.

Larry Cohen rendező kannibál-bébi trilógiája - Kannibál bébi születik [It's Alive, 1974.]; Kannibál bébi születik 2. [It Lives Again, 1977.]; Kannibál bébi születik 3. [It's Alive III: Island of the Alive, 1987.]- mutáns, gyilkos csecsemőket mutat be, akik a modern társadalom gyógyszereitől lettek vérszomjasak. Cohen természetfeletti horrort - Démon [God told me To, 1976]; Q (1978) és vámpírfilmet is rendezett - Vámpírok városa [Return to Salem's lot, 1987.]

A kis, független stúdiókban készült filmek mellett Hollywood is elérkezettnek látta az időt, újból hogy horrorfilmeket készítsen. Az Ördögűző [The Exorcist, 1973.] volt az első mega-költségvetésű hollywoodi horrorfilm. A film hatása elsöprő erejű volt. William Peter Blatty regényének alapját egy megtörtént eset szolgáltatta: 1949-ben a Washington Post számolt be egy tizennégy éves, megszállt fiú esetéről. Stephen King, a híres horroríró szerint ez a film volt az, mely meggyőző erővel ábrázolta a hetvenes évekre megváltozott fiatalok helyzetét. Azt a félelmet fejezte ki, amit a szülők éreztek, amint gyermekeik kicsúsztak kezeik közül, és ez miért és hogyan történik? A film Angliában mind a mai napig be van tiltva. Dick Smith készítette el a film híres, sokszor gusztustalan jeleneteit. A hatalmas kasszasiker után a 20th Fox stúdió is elhatározta, hogy horrorfilmet készít. Gregory Peck-kel a főszerepben megszületett egy szintén a természetfölöttire koncentráló rémtörténet, az Omen [Omen,1976.]. Míg Polanski Rosemary filmje lassú, hitchcocki suspense-t (153) épített, végtelenségig késleltetve a csúcspontot; addig Richard Donner Omen-je dinamikus detektívtörténet volt. A filmnek még két folytatása is született. Az Ördögűzőnek is készült egy gyenge továbbgondolása. 1976-ban King-Kong is feltámadt. Rick Baker, Carlo Rambaldi trükkszakemberek keltették életre az évtizedek óta mellőzött szörnyeteget. Az évtized legvégén Stanley Kubrick újabb Stephen King regényt filmesített meg, a Ragyogást [The Shining,1979.]

Steven Spielberg Cápa [Jaws,1975.] című rettenete még az Ördögűzőnél is nagyobb bevételt aratott. Mindkét film a folytatások mellett olcsó, általában olasz utánzatok tömegét indította el. Brian de Palma a hitchcocki hatásokat építgette tovább filmjeiben, a Nővérekben [Sisters,1973.]; a Carrie-ben [Carrie,1976.]; és az Őrjöngésben [The fury,1978.]. A nyolcvanas évek elején folytatta a sort: Gyilkossághoz öltözve [Dressed to kill,1980.]; Alibi-test [Body double,1984.]. A Carrie-ben, mely Stephen King regényeinek végeérhetetlen feldolgozását kezdte meg, szintén egy kislányt szálltak meg a gonosz erői, különleges képességekkel ruházva fel. Filmjeinek aprólékos kidolgozása tisztelgés volt Hitchcock előtt.

Érdekességként megemlíthető, hogy a klasszikus szörnyalakokból egy egész csokorra való készült "fekete-feldolgozásban". William Marshall színesbőrű színész keltette életre eme lényeket. Megszületett a "kihasználós" filmek egyik alfaja, a blaxploitation. Legismertebbé a Drakula fekete feldolgozása, a "Blacula" (1972) vált. Az Ördögűző "fekete-változata" pedig az Abby (1974) lett.

7.2. Az olaszok (az olasz horrorfilmkészítés a hetvenes években)

 A hetvesnes években az olasz horrofilm az előző évtizedhez, az "aranykor"-hoz képest veszített színvonalából. Köszönhető ez annak, hogy a gótikus idők elmúltak, és a nyersebb, felszínesebb hatások vették át a vezető szerepet. Többszínűségében viszont, mint második aranykort köszönthetjük a hetvenes éveket.

Többféle irányzat alakult ki: a rendezők egy része a külföldi - főleg amerikai - sikereket igyekezett meglovagolni, honosítani. A Rosemary gyermeke [Rosemary's baby,1968.] és főleg az Ördögűző [The Exorcist,1973.] sikerén felbuzdulva készítették okkult horrorjaikat.

A másik jelentős irányzattá a giallo-k váltak. Fekete esőkabátos, bőrkesztyűs arctalan gyilkosok szedték (jó véresen) áldozataikat, a civil szemtanú(k) a rendőrséggel együttműködve nyomoztak a tettes után. Dario Argento első filmje után több, mint 100 ilyen film készült, főleg a hetvenes évek első felében. Az évtized közepére, 1976-77 körül mélypontjára zuhant az olasz horroripar. Megjelentek a brutális, öncélú kínzásokat felvonultató - semmilyen tabut nem ismerő - általában fasiszta koncentrációs táborokban játszódó szex-horrorok (nazi-exploitation). Az évtized végére a zombi és a kannibál témájú filmek felfutása volt jellemző.

Szerencsére nem az összes olasz horrorfilm volt a hetvenes években felcserélhető fogaskerék a szelíd mozigépezetben. Mario Bava és Dario Argento a legenergikusabb, és feltűnnek az új talentumok is: Lucio Fulci, Ruggero Deodato, Umberto Lenzi, Pupi Avati, Aristide Massaccesi. Filmjeik egyben tanuló órákat is jelentettek a következő nemzedék számára: Michele Soavi, és Mario Bava fia, Lamberto részére is.

7.2.1. A giallo, Dario Argento filmjei

 A giallo az olasz thriller elnevezése. Az elnevezés azokra a sárga fedelű könyvekre utal - Edgar Wallace, Cornell Woolrich, Frederic Brown és más krimi, ill. thriller írók műveire - amelyeket ilyen formában adtak ki Olaszországban.

A szakirodalom az első giallo-nak Mario Bava 1962-es "Gonosz szem" [La Ragazza che Sappeva Troppo / The Evil eye,1962.] című filmjét tekinti. Igazából azonban két évvel későbbi munkája, a 6 nő a gyilkos számára [Sei Donne per l'Assassino,1964.] adja meg a stílus jegyeit. A giallo brutális és stílusos. Főszereplőik általában váratlan helyzetbe került kisemberek, újságírók - akiknek létérdekük, hogy kinyomozzák a sorozatgyilkos kilétét. Sokszor Hitchcock-szerű suspense előzi meg a gyilkosságokat. A gyilkos általában sötét esőkabátban, széleskarimájú fekete kalapban, nagy zippzárú fekete bőrkesztyűben ténykedik. A gyilkos szerszám általában fetisizált, a mozivásznon hatalmas, egész képmezőt betöltő eszközként mutatva. A gyilkosságok sok esetben nem is szükségszerűek: általában a rendőrségi nyomozástól való félelem hajtja a tetteseket, nehogy kitudódjon egy szörnyű múltbéli cselekedetük. "The Killer must strike again" - ahogy az egyik Luigi Cozzi film angol címe sugallja. És valóban, a gyilkosnak újra le kell csapnia...

A hangulat megidézésében sokszor fontos szerepet kap a zene is: a film általában ezzel kezdődik, és ezzel fejeződik be, mintegy szendvicsként foglalja magába a filmet. Ennio Morricone, Bruno Nicolai, vagy a Goblin zenekar egyszerű, egydallamú témái szinte védjegyeivé váltak egy-egy alkotásnak. A zene a filmben nem önálló életet él, hanem egybeforr a képpel. A giallo-k nagy felfutása a hetvenes évek első évei voltak. Dario Argento első munkája után a rendező továbbiakat is készített - Négy légy a szürke bársonyon [4 flies on grey velvet,1970.], a Kilencfarkú macska [Cat o'nine tails,1971.], - illetve napjainkig több, mint száz ilyen film készült. Paolo Cavara A tarantula fekete hasa [The black belly of the Tarantula,1971]; Duccio Tessari A véres lepke [The bloody butterfly,1971.]; Sergio Martino A skorpió farka [The tail of the Scorpion,1971.]; Antonio Margheriti 7 halál a macska szemében [Seven dead in the cat's eye,1972.] vagy akár Giulio Questi A halál elhelyez egy tojást [Dead laid an egg,1968.] című alkotásaikat említhetem meg. Szándékosan használtam az eredeti címeknél az angol címeket, mert így jobban feltűnnek azok a rejtélyes állatnevek, melyek a filmek címeiben megbújnak. Sokszor csak áttételesen vannak jelen a filmben, máskor pedig nagyon is fontos szerepet kaphatnak pl. a 4 légy... esetében.

Sergio Martino filmjei, a Borotvás gyilkos [Lo Strano Vizio della Signora Wardh,1970.]; a Torso [I Corpi Presentano Tracce di Violenza Carnale,1973.]; és Lucio Fulci korai munkái, a Perverz történet [Una Sull'Altra,1969.]; az Egy gyík a nő bőrében [A Lizard in a woman's skin,1971.] és a Ne bántsd a kiskacsát! [Don't torture a duckling,1972.] jól jellemzik a műfajt. A műfajt Dario Argento teljesítette ki. Az ő filmjeinek köszönhető, hogy a giallo-k elérték csúcsformájukat, ügyesen ötvözve a vizualitást, a szereplők karakterét, és a zenét. "...Dario Argento, aki gyerekkori rémálmait és saját idegbajos félelmeit gyömöszöli be hatalmas filmgépeibe, s elhanyagolva a valóságelemek kidolgozását, inkább a formanyelv cizellálásán jeleskedik" - írja Carlo Lizzani, az olasz film történetét feldolgozó munkájában (155).

Az 1940-ben született rendező az olasz producer, Salvatore Argento első fia. Második fia Claudio Argento szintén producer lett. Dario a római "Paese Sera" című napilap filmkritikusaként kezdte a pályát. 1966-ban már feltűnt egy epizódszerepben, majd Bernardo Bertoluccival közösen segédkeztek Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat [Once upon a time in the west,1968.] című westernjének forgatókönyvének írásában. A lassú, kimért nyitójelenet, melyben a banditák a vonatot várják, teljes egészében az ifjú Argento ötlete volt. Utána is írt forgatókönyveket, de közben megrendezte első filmjét, a Kristálytollú madarat [L'Uccello dalle Piume di Cristallo,1969.]. A film sikere elindította a giallo-k áradatát. Az elsőt - apja cégének, a SEDA Spettacoli-nak köszönhetően - gyorsan követték további munkái. Mindhárom filmnek Ennio Morricone volt a zeneszerzője. Nemcsak a mozi számára vált jövedelmezővé a munkája, hanem a televízió számára is: 1972-ben La Porta sul Buio címmel Luigi Cozzi rendezővel közösen négy részes mini-thriller sorozatot készítettek. Egy megbukott kalandfilm kitérője után - Le Cinque Giornate (1973) - megrendezte az egyik legjobbnak tartott giallo-t, a David Hemmings főszereplésével készült Mélyvöröset [Profondo Rosso,1975.]. Luigi Kuveiller nagyszerű operatőri munkája, Carlo Rambaldi (156) sokkoló effektjei mellett itt mutatkozott be a Goblin zenekar. Zenéjük az alkotás védjegyévé vált. A történetben egy jósnő (Macha Meril) egyik nyilvános szeánszán látni vél egy régi gyilkosságot, a gyilkost pedig érzi az előadáson résztvevő emberek között.A tettesnek nincs választása: először a jósnőt éri utol a végzete, majd a gyilkossága szemtanúját üldözi, és megpróbálja eltakarítani a húsz éve elkövetett tettének nyomait...

A következő munkája az okkult irányzat felé tolódott el - Sóhajok [Suspiria,1976.], - majd produceri teendőket vállalt, George A. Romero zombifilmjének, a Holtak hajnalának [Dawn of the dead,1978.] felvételeit irányította. A Pokol-ban [Inferno,1980.], az előző filmjében megkezdett utat folytatta, majd egy évvel később a Tenebrében [Tenebrae,1981.] ismét visszatér a giallo-k hoz. Méghozzá a legbrutálisabb formában. Itt már literszámra folyik a vér, csap le a fejsze. A filmet sok országban betiltották, illetve csak súlyos csonkítások árán engedték bemutatni. A Phenomenában [Phenomena,1984.] a gyilkossági rejtély felderítésében a rovarok segítettek az ifjú főhősnek, amely film szerkezetében a Sóhajok-hoz hasonlít; az Operában [Opera,1988.] az operaház fantomjának egyfajta sajátságos változatát készítette el. Két gonosz szem [2 evil eyes,1989.] címmel régi barátjával, Romero-val közösen dolgozott fel két Poe novellát, majd amerikai közreműködéssel el a Traumát [Trauma,1992.] készítette el, mely ismét giallo. Lánya, Asia Argento a főszereplőnője Stendhal szindróma [La Sindrome di Stendhal,1996.] című legújabb rettenetének. Visszatért régi zeneszerzőjéhez, Ennio Morricone-hoz is. Újabban Az operaház fantomján dolgozik, melyhez Magyarországon is forgatott jeleneteket.

A leírt stílusjegyek a mai néző számára is ismerősek. Ugyanis tovább éltek az amerikai "hasogatós" az ún. slasher filmekben. John Carpenter Halloween-ja, vagy Sean Cunningham Péntek 13-ja [Friday the 13th,1980.] akármilyen nagyszerű is lett, gyakorlatilag csak vékony utánzatai pl. Mario Bava Reazione a catena című 1971-es munkájának. Freddy Krueger (157) rajongóinak pedig ismerős lehet a 6 nő... gyilkosa.

A hatásos amerikai filmeknek a készítése biztosítja a giallo továbbélését, és nem probléma, hogy elhanyagolják az eredetik jelentőségét és hatását ugyanis az eredeti giallo sem halott; ha kevesebb mennyiségben is, Olaszországban készülnek még ilyen filmek: Michele Soavi Lámpaláz-a [Stagefright,1987.], Lamberto Bava Delirium-ja [La Foto di Gioia,1987], vagy akár Argento legutóbbi munkái.

7.2.2. Az okkult horrorok

 Az embereket mindig is izgatta az ismeretlen, illetve az ezzel összefüggő rituálék, szokások. A főleg (a keresztény) vallási elemekből táplálkozó horrorfilmek alkotják az okkultista horrorok világát.

1968-ban Roman Polanski elkészítette az első sátánista filmet, a Rosemary gyermekét [Rosemary's baby,1968.] (158). A másik kulcsfilm az Ördögűző [The Exorcist,1973.] volt. Mindkét film utánzatok tucatjainak hullámát indította el, nemcsak Az Egyesült Állomokban, hanem Olaszországban is. Ezek a filmek általában kis költségvetésű munkák voltak, melyek legtöbbször hatásban is elmaradtak az eredeti alapfilmektől. Az utánzatok közül az egyik első film a Lisa és az Ördög [Lisa e il Diavolo,1972.], illetve ennek feltupírozott, újravágott változata az Ördögűzés háza [La Casa dell'Esorcismo,1975.] volt. A filmet Mario Bava rendezte, a szereplők között találjuk Alida Valli-t és Telly Savalas-t is. Bava legrosszabb munkájaként tartják számon, mint Sergio Martino ugyanebben az évben készített halvány Rosemary utánzatát, a Tutti I Colori del Buio (1972)-t.

Alberto DeMartino 1974-ben készítette el az Antikrisztust [L'Anticristo,1974.]. Egyike lett a legjobb Ördögűző klónoknak, amik Itáliában készültek. A műfaj ékkövévé vált Dario Argento Sóhajokja [Suspiria,1976.]. Egy több évszázados múltra visszatekintő német balettintézetet boszorkányok igazgatnak. Ide érkezik egy új növendék (Jessica Harper), és felfedezi a titkot... Ez a boszorkánytörténet az egyik legszebb álomszerű horrorfilm, és sokan Argento legjobb munkájának tartják. Az alaptörténet Thomas DeQuincey Suspiria de Profundiis című novelláján alapul.

Argento filmje a "Három Anya" - ősrégi és erőteljes boszorkányok, akik különböző helyeken élnek a világban - egyikét mutatta be. Mater Suspiriorum (a Sóhajok Anyja) Freiburgban él, rá fókuszált a film. Argento következő rendezése párdarabja a tervezett trilógiának. A Pokol [Inferno,1980.] Mater Tenebrarum (az Árnyak Anyját) kutatja fel és mutatja be, aki New Yorkban él. Egy kitérő erejéig megismerkedhetünk Mater Lachrymarum (a Könnyek anyjával) is, Rómában. Argento a Sóhajokban szinte mindent élénk vörös, kék és sárga színben mutat meg, a geometrikus formák, a fújó szél, a durva effektek és a nagyszerű Goblin zenével összemosódó "witch" kiáltások emlékezetessé teszik a filmet.

E két film csepp volt a tengerben, mert a többi filmje ennek az irányzatnak a legolcsóbb technikával és minimális rendezői tudással készültek, mint pl.: Luigi Batzella Nuda per Satana (1974); vagy Mario Gariazzo Megszállott [L'Ossessa,1974] című filmje. A legsikeresebb "Ördög-mozi" a Sátán anyja [Che Sei?,1974.] volt Ovidio Assonitis rendezésében. Még horror-vígjáték is készült: az Ördögűző - olasz stílusban [L'Esorciccio,1975.].

Az okkult horrorok sajátságos csoportját alkotják az apáca-filmek (nun-movies). Az apácáknak igazán sohasem volt vezető szerepük a katolikus egyház hierarchiájában. Tanítottak, gyógyítottak, élték mindennapi életüket, mely igen szigorú szabályokon alapult. A filmkészítőknek ideális terepnek mutatkozott a zárt, sokszor misztikus terepen játszódó filmjeikhez. Már Jerzy Kawalerowicz a Máter Johannájában [Mater Johanna od Aniolov,1961.] gonosz erők álltal megszállt apácákat mutatott be - és ördögűzési jeleneteket -, a rajtuk segíteni akaró papot pedig el is veszelytik.

Ken Russell Az Ördögökben [The Devils,1971.] már erőteljesebb hangot ütött meg. Az olasz apáca-filmek ennél sokkalta rosszabb színvonalon elkészített alkotások. Bruno Mattei A másik pokol [L'Altro Inferno,1980.] című filmjében a színészi játék igen gyenge, a dialógusok nevetségesek. Egyedül a film sötét képi világa, és a Goblin zenekar zenéje menti meg a filmet úgy-ahogy.

Még ugyanebben az évben készítette el másik apácás filmjét A monzai apáca igaz történetét [La Vera Storia della Monaca di Monza,1980.], Lucio Fulci pedig a Demoniában [Demonia,1990.] Szicília szigetén az 1400-as évek második felében a gonosztól megszállt és bűneikért keresztre feszített apácákat láthatunk. Egy szeánszon megjelenő apáca szelleme indítja el a jelenlévő fiatal hölgyet, hogy kinyomozza a múltat. Gianfranco Mingozzi Flavia-jában [Flavia la Monaca Musulmana,1974.], egy lázadó, szökött apácát mutat be. Anita Ekberg A gyilkos apácában [Suor Omicidi,1978.] a többi apácatársára féltékeny nőt alakít, akiket sorra eltesz láb alól, és közben feloldozást kér bűneire a helyi paptól. Mariano Baino Sötét hullámok [Dark waters,1993.] című filmjében egy fiatal lány egy öreg zárdát vizsgálgat, ahol az Ördögnek áldoznak.

E filmek nem keltettek különösebb visszhangot, köszönhetően a témák provokatív, nyers kidolgozásának és az ezzel összefüggő nem túl széleskörű forgalmazásnak.

7.2.3. A fasiszta szex-horrorok (nazi-exploitation)

 A horrorfilmek harsány, erőszakot és vért követelő forgatókönyvírói egy eddig parlagon heverő téma felé fordultak. A filmipar a maga "kihasználós" módján feldolgozta már az inkvizíció, a boszorkányüldözés történetét; most újabb "véres korszakot", illetve ennek megfelelő helyszínt kellett találnia, hogy "újdonságot" nyújtson nézőinek. A korszak a német fasziszta rezsim Harmadik Birodalma, a második világháború alatt. A helyszínek alapjait pedig a koncentrációs táborok halálgyárai adták. Liliana Cavani Az Éjszakai portásban [The Night porter,1974.] egy nő történetét meséli el, aki felfigyel egy ex-náci férfira, aki szexuálisan kínozta őt egy koncentrációs táborban. A film sikere indította el a fasiszta szex-horrorok áradatát.

Az első ilyen film, amiben a koncentrációs táborok kísérleteit és túlkapásait öncélúan megjelenítették, még Amerikában készült a hatvanas évek végén, R.L. Frost Love Camp 7-je [Love Camp 7,1968.] volt. Egy kanadai rendező, Don Edmonds elkészítette a komolynak látszó, ám gyerekes Ilsa, az SS farkasnőjét [Ilsa, she wolf of the SS,1974.]. A "Medical Camp 9"-ben Ilsa (Dyanne Thorne) teljhatalmú úr, a jelmondata: "a gondosan betanított nő jobban ellenáll a fájdalomnak, mint bármely férfi..". Ennek szellemében pereg le a film másfél órája. A kísérletek, amiket a deportáltaknak el kell viselniük, szörnyűségesek (kasztrálás-,és egyéb nemi kínzások, égetések,...stb.). A filmből még kettő folytatás készült, a nagymellű, szőke Dyanne főszereplésével (159) .

Bruno Mattei Az SS női tábora [La Casa Privata per le SS,1976.]; 119-es női tábor [Kz9 - Lager di Sterminio,1976.]; Sergio Garrone SS kísérleti tábor [Lager SS adis Kastrat Kommandantur,1976.], és a 5-ös SS tábor - a nők poklával [SS Lager 5 -l'Inferno delle Donne,1976.] jelentkezett (160) . E filmek még a rossz fokozaton belül is ingadozó színvonalúak. A cselekmény általában a foglyok táborba szállításával - teherautón, vonaton - indul, a további helyszín általában egy koncentrációs tábor zárt világa, a szereplők nagyrészt lányok. A filmek a táborokban uralkodó életet, és a lányok közötti leszbikus kapcsolatokat hivatottak ábrázolni. Ezt az "idillt" szakítják meg az időnkénti - általában semmilyen tabut nem ismerő - kínzási jelenetek. Gyakran ugyanazt a stábot használták azonos szereplőkkel (pl. Paola Corazzi, Macha Magall). Ezenkívül gyakran használtak fel valós, archív felvételeket is az ábrázolt korszakból.

Az egyik leghírhedtebb, máig is betiltott alkotás Luigi Batzella Tüzelő vadállat [La Bestia en Calor,1977.] címet viselő fércműve. A költségvetés oly alacsony volt, hogy a háborús partizánjeleneteket egy részét még megrendezték, de az ellenség invázióját már nem: egyszerűen átvették egy másik filmből (161) a jeleneteket. Rino di Silvestro az SS által deportált nők [Le Deportate della Sezione Speciale SS,1977.], vagy Fabio De Agostini A Gestapo vörös éjszakái [The red nights of the Gestapo,1977.] nem tudtak újat mondani a témában. Igényesebb film volt viszont Cesare Canevari A Gestapo utolsó orgiája [L'Ultima Orgia del III Reich,1976.] című munkája, habár Tinto Brass Salon Kitty-jének [Salon Kitty,1975.] és az Éjszakai portás hatása érződött rajta.

Az irányzat ezzel ki is fulladt, egyik film sem ért el anyagi sikert. A későbbiekben sem akadt rendező, aki e témát felmelegítette volna. Igaz, ázsiában T.F.MouS. álnév alatt elkészült egy fogolytáborban játszódó, két folytatást is megért film, az Emberek a Nap mögött [Men behind the Sun,1990.]. Azonban ez nem a német táborokban játszódik, hanem Kína Japán megszállása alatt (1937-45).

Manapság ezek a filmek jószerivel még videón is alig lelhetők fel; a televízióban pedig - érthető okokból - sohasem fogják bemutatni őket.

7.2.4. A kannibálfilmek

 Az emberiség egyik legnagyobb tabuja a saját fajtájának az elfogyasztása, a kannibalizmus. Filmekben is ritkán beszélnek róla, még ritkábban mutatják be. Az Életben maradtak-ban [Alive,1993.] megpróbálták ábrázolni a kényszerűségből adódó emberevést, de az "igazi", embert felboncoló és embert fogyasztó kannibálok az olasz horrorfilmekben tűntek fel legelőször. Az előzmények közé sorolhatjuk Fellini Satyriconját [Fellini-Satyricon,1969.], és Pasolini Disznóól [Il Porcile,1969.] című alkotását, melyekben erőteljes képi utalásokat találunk az emberevésről (162).

Az első film, melyben vérbő kannibalizmus volt látható, Umberto Lenzi rendezése, az Ember a mély folyótól [Il Paese del Sesso Selvaggio,1972]. Itt még csak pár jelenetben volt látható emberevés, a film témája a civilizációtól elzárt kőkorszaki szinten élő emberközösség bemutatása volt, romantikus idillbe helyezve.

Lenzi 1931-ben született, forgatókönyvíróként és rendezőasszisztensként dolgozott, majd 1961-ben rendezett először. Háborús és rendőrfilmek, thrillerek és fantasy-k fémjelzik nevét (163) . A kannibál irányzatban még két filmet rendezett - trilógiává egészítve ki az elsőt. E két munkája az Élve elfogyasztva [Mangiati Vivi!,1980.] - melyet Jim Jones és guineai szektájának öngyilkossága ihletett - és a hírhedt, öncélú erőszakot alkalmazó Cannibal Ferox 1981-ből. Első filmjének sikere után Lenzi-t kérték fel egy folytatás elkészítésére, de visszautasította a felkérést. Így Ruggero Deodato készítette el a második olasz kannibálfilmet. A rendező megtartotta az előző film két főszereplőjét Me Me Lay-t és Ivan Rassimov-ot, és az elkészült munkának az Utolsó kannibál világ [Ultimo Mondo Cannibale,1976.] címet adta. Az 1939-es születésű rendező az ötvenes évek közepén már színészként kereste a kenyerét, majd Roberto Rossellini, Riccardo Freda, Antonio Margheriti, Sergio Corbucci mellett asszisztenskedett. Első filmjét 1968-ban rendezte. Az Utolsó kannibál világban az Amazonas dzsungelében rekedt túlélők az ott élő primitív, kannibál törzs fogságába esnek. Hihetetlenül nyers, (ál)dokumentalista, (ál)etnografikus alkotás. Deodato is trilógiává egészítette ki filmjét. A trilógia középső darabja - egyben a rendező leghírhedtebb munkája - hazánkban is látható videón: ez pedig a Cannibal Holocaust [Cannibal Holocaust,1978.]. Egy forgatócsoport indul felkutatni a kannibálokat at Amazonas őserdejében, de nyomuk veszik. Kutatócsoport indul a keresésükre, megtalálják eltűnt társaik maradványait és a felvett filmszalagokat. Hazatérve az utazást finanszírozó tévéstársaság busás hasznot remél a felvételek forgalmazásából, hogy bemutathatja az utolsó fehér foltot a Földön, az utolsó élő kannibálokat. A producerekkel együtt nézhetjük végig az előhívott anyagokat. A hatás minden képzeletet felülmúló.

Az áldokumentalista stílus olyan nagyszerűre sikeredett, hogy a film magyar videoforgalmazója a kazetta borítójára a következőket írta: "hiteles film, eredeti felvételekkel". A film Angliában és Európa más országaiban is feketelistán van mindmáig. Hihetelenül nyers, de mégis szuggesztív alkotás. Az élethű, nyers effekteket nem művérrel, és nem műbelsőségekkel ábrázolták, hanem igazi állatbelsőségeket alkalmaztak a forgatás során.

Deodato kannibál-trilógiájának záró darabja a kevésbé harsány Üsd és vágd! (Inferno in Diretta / Cut and Run,1985.]. Itt a véres jelenetek közben a dzsungelben drogcsempészeket üldöznek.

Az irányzat többi filmje, mint pl. Aristide Massaccesi - angolosan Joe D'Amato - Emanuel és az utolsó kannibálok [Emanuelle e gli Ultimi Cannibali,1977.]; Sergio Martino A Kannibál isten hegye [La Montagna del Dio Cannibale,1978]; Antonio Margheriti Aszfaltkannibálok [Apocalypse Domani,1980.] című filmjei már korántsem olyan "magas" színvonalúak, mint Deodato munkái. A kannibál irányzat is csak néhány évig volt jelen a horrorfilmek palettáján, és később is csak néhány film jelentkezett ebből az irányzatból, mint pl. John McBride Cannibal campout-ja [Cannibal campout,1988.], vagy Siswaro Gautamo Promitif-je (1978).

A gyomorforgató, zsigereket, beleket, belsőségeket mutogató, az ún. "visceral-gore" effektek miatt ezeknek a filmeknek nem lehetett túl nagy közönségük, korlátozott volt a forgalmazásuk, és így a gyártásuk is. Nem véletlenül készültek szinte csak Olaszországban, ugyanis itt nem volt olyan cenzúrális hálózat, mint pl. Amerikában, Angliában vagy az NSZK-ban. Manapság csak egy-két filmben tűnik fel kannibalisztikus elem, pl. a Tűz háborújában [La Guerre de Feu, 1981.], Peter Grennaway munkájában, a Szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjében [The cook, the thief, the wife and his lover, 1989.] vagy pedig a hong-kongi Elmondhatatlan történetben [Untold Story/ Bun Man,1993.].

7.2.5. A zombifilmek

 1968-ban George A. Romero feltámasztotta sírjaikból a holtakat, és elkészítette az első modern zombifilmet. Kiszakította a zombikat a vudu szertartások hálója alól. Romero filmjét számtalan - főleg európai - utánzat követte. Először Spanyolországban tűntek fel az élőhalottak a vásznon, a Vak halottak sírjaiban [La Noche del terror Ciego,1970.] (164) . Olaszországban Jorge Grau készített négy évvel később zombifilmet, Az élőhalottak a manchesteri hulláházban [No profanar el Sueno de los Muertos / Living dead at the Manchester morgue,1974.] címmel spanyol kooprodukcióban. Az angol kormány az idillikus manchester környéki mezőkön próbál ki egy újfajta kártevőirtó gépet. A baj csak az, hogy a szerkezetnek van egy mellékhatása: feltámasztja a frissen eltemetett holtakat.

Az igazi zombiáradat azonban csak a hetvenes évek végén szabadult rá az olasz mozira. Dario Argento közreműködött Romero Holtak hajnala [Dawn of the dead,1978.] című filmjén, amit Olaszországban Zombie címen mutattak be. A Holtak hajnala újítás volt: Romero színesben és vérbően mutatta be a zombik húsevését. Ettől kezdve e film egyben mércét is jelentett a horrorfilmrendezők számára: csak ilyen vérbően és durván készített filmeket lehetett készíteni és forgalmazni.

Enzo G. Castellari, aki már jónéhány westernt és kalandfilmet rendezett, felkérést kapott a Zombie folytatásának elkészítésére, de nem vállalta. Ekkor a giallo-iról, és kalandfilmjeiről ismert Lucio Fulcira szállt át a megbízatás. Megszületett a Zombie 2. Fulci a film sikere után kezdte el gyártani további vérbő zombieposzait. Ekként készültek ela következő opuszok: az Élő holtak városa [Paura nella Citta dei Morti Viventi,1980.]; a "Túloldal" [L'Aldilá,1981.]; a Ház a temető mellett [Quella Villa Accanto al Cimitero,1981.]. A rendező sikerei további alkotókat is megihlettek ilyen témájú rémfilmek készítésére. Andrea Bianchi a Rettegés éjszakáit [La Notti del Terror / "Zombi 3",1980.]; Umberto Lenzi a Rémálom városát [Incubo sulla Citta Contaminata,1980.]; Frank Martin a Zombi Holocaust-ot [Zombi Holocaust, 1980.] és Bruno Mattei a Vírust (1980) forgatta le.

Meglepő hibrid filmek is születtek: a szexfilmmel keverte a zombi témát Aristide Massaccesi Az élőholtak erotikus éjszakájában [La Notti Erotiche dei Morti Viventi,1977.]; vagy a Porno Holocaust-ban [Porno Holocaust,1979.], ahol a hard-core pornó és a zombifilmek keverékét alakította ki.

Massaccesi pályája kezdetén Carlo Lizzani, Jean-Luc Godard filmjeiben asszisztenskedett, de dolgozott Franco Zeffirelli-vel is. 1973-ban, egy giallo-val kezdte meg rendezői pályafutását (165). Majd Laura Gemser-rel meglovagolta az Emmanuelle sikere utáni erotikus filmáradatot (166) . Majd három igen brutális horrort készített, a Túl a sötétségen-t [Buio Omega,1979.], az Emberevőt [Antropophagus,1980.], és a folyatásának tartott Absurd-ot [Rosso Sangue,1981.]. 1980-ban alapította meg saját filmkészítő cégét, a Filmirage-t. Ettől kezdve másodvonalbeli kalandfilmeket, erotikus filmeket, és pornófilmeket készít. A hetvenes években sok filmnek volt operatőre is.

Zombifilmek készültek még Olaszországban ezután is, - a világ többi táján pedig rengeteg - de már csak kisebb számban. Lucio Fulci Zombi 3-ja, Romero epizódja a Két gonosz szemben (167), vagypedig Michele Soavi stílusos rendezése, a Dellamorte Dellamore. [Dellamorte Dellamorte,1993.] érdemel említést.

7.2.6. A mondo film

 Végezetül szükséges megemlíteni egy sajátságos irányzatot az olasz filmkészítésen belül, amelyet gyakran hoznak összefüggésbe a horrorfilmmel. Ez pedig a sokkoló áldokumentumfilmek csoportja, a mondo-film. Igazából a hatvanas évek horrorfilmjeinél kellett volna tárgyalni, de a többi olasz filmirányzattal együtt itt mutatom be, ugyanis a világ többi - főleg amerikai - filmkészítőjére a hetvenes évektől gyakorolt hatást.

A hatvanas évek elején egy újságíró a stábjával körbeutazta a világot, és megdöbbentő filmet készített a világ furcsaságairól. A film címe Kutyavilág [Mondo Cane,1962.] lett. Részben valós felvételekben, részben megrendezett, beállított; de valódinak feltűntetett jelenetekben tárul fel a civilizált embernek vad világ. A furcsa szertartási rítusok, az intim testrészek tetoválása, politikai foglyok kivégzése, a hidegvérrel agyonütött védtelen állatok haláltusája, a kíváncsiskodó túristák balesetei. A film készítői, Gualtiero Jacopetti és Franco E. Prosperi ellen vizsgálat indult, miszerint "snuff-movie"-t készítettek. Azaz a valós emberi kegyetlenségeket ábrázoló dokumentumfilmet, amit haszonszerzés céljából mutatttak be. A rendező és társa további darabjait készítették el a Kutyavilág-nak: Mondo Cane 2 (1963); Africa Addio (1964); Addio Zio Tom (1971).

Nemcsak ők, hanem mások is tucatszám készítették, a sokszor rengeteg szexet is tartalmazó áldokumentumfilmeket, így - többek között -ilyen alkotások - a címek beszédesek - születtek: Luigi Scattini A vademberek szerelmi élete [L'Amore Primitivo,1963]; Roberto Bianchi Montero Afrika szex [Africa Sexy,1963.], Mario Gervasi Meztelen Afrika, Vad Afrika [Africa Nuda, Africa Violenta,1974.]; Antonio Climati és Mario Morra Vad szavanna [Savana Violenta,1976.]; Alfredo Castiglioni Az utolsó vad világ [Addio Ultimo Uomo,1978.]; Gabriele Crisanti A hihetetlen kutyavilág 2000 [Mondo Cane 2000: L'Incredibile,1988.] - csak a legfőbbeket említve.

Deodato, Lenzi naturalisztikus kannibálfilmjei is félig-meddig mondo-filmeknek tekinthetők, de az igazi mondo-film rábeszéli a nézőt, hogy amit lát, az a kendőzetlen valóság.

Erre a fajta (ál)valóságra szüksége van a szenzációra éhes közönségnek: nemhiába készítettek több száz mondo-filmet az elmúlt harminc év alatt. A műfaj másodvirágzása 1979-ben kezdődött Ekkor mutatták be "Conan Le Cilaire" filmjét, a Halál ezer arcát [Faces of death,1979.], ami szintén sorozattá nőtte ki magát a nyolcvanas években. Ugyancsak az Egyesült Államokban készült az Ez Amerika! [This is America,1981.]. Nemcsak Amerikában, hanem a világ többi táján is készítettek-készítenek mondo-stílusú munkákat. Például Ázsia területén - Hong-Kongban - készült a Shocking Asia című sorozat.

  A hetvenes években Olaszországban még olyan nagyszerű filmek készültek, mint Pupi Avati A ház a nevető ablakokkal [La Casa dalle Finestre che Ridono,1976.] című giallo-horrorja. Avati rendező asszisztensként kezdte Piero Vivarelli Sátáni szépség [Satanik,1968.] című, a Dr.Jekyll & Mr.Hyde témáját felhasználó filmben. Első önálló rendezése a groteszk Balsamus, a Sátán embere [Balsamus l'uomo di Satana, 1968]; következő filmje, a Thomas és a megszállottak [Thomas e gli indemoniati, 1969.]. Mindkét filmje egyéni látásmódú volt, azóta gyakorlatilag eltűntek a süllyesztőben, Avati még rendezett horrort: - az olasz televízió számára - egy zombifilmet, a Zeder-t [Zeder,1982.], mely Stephen King Kedvencek temetőjének [Pet sematery,1989.] elődje. A film cselekménye egy bizonyos hely - "K-zóna" - körül forog, ahol az eltemetett halottak feltámadnak. Ahol az éjszaka kezdődik címmel [Dove comincia la notte,1990] pedig eredeti kísértettörténetet vitt vászonra. A bűvös árkánumban [L'arcano incantatore / The Mysterious Enchanter,1996.] egy elhagyott várban idéződik meg a sátán - a film maga az egyik legszebb kilencvenes évekbeli horror lett.

Ugyancsak szép munka Francesco Barilli A fekete ruhás hölgy parfümje [Il profumo della Signora in Nero,1974.], melyben egy parfümgyár igazgatónőjét (Mimsy Farmer) gyermekkori rémálmok gyötrik. Szinte népmesei szépszégű vámpírfilm lett Giorgio Ferroni Ördögök éjszakája [La Notti dei Diavoli,1972.] című vámpírfilmje; igazi morbid, katartikus véggel.

Olaszországban a filmesek körében népszerű téma volt Poe Fekete macska (The Black cat) című novellája. Sok rendezőt megihletett az alapötlet, több feldolgozás is született: Sergio Martino a Fekete macska szeme [The eye of the black cat,1972.], Lucio Fulci Fekete macska [Gatto Nero,1982.], Dario Argento a Két gonosz szem második epizódja (168).

Steven Spielberg Cápája [Jaws,1975.] után nemcsak a film folytatódott, hanem Joe Dante Piranha [Piranha,1978.] című filmjével együtt több "vízi-szörnyeteges" film is készült Itáliában. Ovidio Assonitis Óriáspolip [Tentacoli,1976.] című filmjében óriáspolip támad a mit sem sejtő fürdőzőkre, Sergio Martino Óriáskrokodil [Il Fuime del Grande Caimano,1979] munkájában egy óriási alligátor szedi áldozatait. Enzo G.Castellari Utolsó cápája [L'Ultimo Squalo,1980.] vagy Lamberto Bava Szörnycápa [Shark: "Rosso nell'Oceano",1984.] utánzata Spielberg eredetijéből merít. Bruno Mattei Cruel Jaws címen 1995-ben készített filmet.

A rendezők mellett jelentősek a filmírók, forgyatókönyvírók is. Dardano Sacchetti, Bernardino Zapponi, Gianfranco Clerici írták a korszak legtöbb rémséges forgatókönyvét, az olasz horrorok nekik is köszönhetik témáikat. Sergio Salvati, Luigi Kuveiller, Romano Albani, Luciano Tovoli a vezető operatőrök; Franco Fraticelli, Vincenzo Tomassi a filmek többségének a vágói. A zenét - egyebek mellett - a Goblin zenekar, - és később külön is dolgozó tagjai: Claudio Simonetti, Massimo Morante, Fabio Pignatelli - valamint Ennio Morricone, Bruno Nicolai, Giorgio Gaslini, Pino Donaggio, Riz Ortolani, Carlo Maria Cordio szolgáltatták. A horrorfilmeknél oly fontos maszkokat Rosario Prestopino, Gianetto de Rossi készítette. Carlo Rambaldi, Sergio Stivaletti, Tom Savini pedig a "hasogatós" effekteket.

A filmek szereplői is sokszor visszatértek: a hölgyek között Caroline Munro, Daria Nicolodi, Edwige Fenech, Suzy Kendall, Zora Kerowa; a férfiaktól pedig George Hilton, David Warbeck, Ivan Rassimov, Howard Vernon, Luigi Montefiori (George Eastman), Ray Lovelock volt a legtöbb filmben foglalkoztatott "sztár".

A filmek egy része spanyol, német kooprodukciókban készült. A hetvenes évek olasz horrordömpingje a nyolcvanas évekre csillapodott, a kilencvenes évekre pedig - néhány kivételtől eltekintve - jelentéktelenné vált.

Ezek a filmek - a hatvanas-hetvenes évek spanyol, francia rémfilmjeivel egyetemben - újítottak a modern horrort megelőző korszakhoz képest, az erőszek nyersebb ábrázolása, a szex nyílt bemutatása mindennapossá vált. A filmkészítők sokszorta szabadabban készíthették filmjeiket, mint akár - manapság - Amerikában. Nemhiába készült Olaszországban a mindmáig legvéresebb Drakula és Frankenstein adaptáció - Andy Warhol's Dracula (1974) és Andy Warhol's Frankenstein (1973) (169), ez utóbbi ráadásul 3D-ben!.

A hetvenes években az olasz filmekben ledőltek az utolsó filmes tabuk is, a kilencvenes évek német amatőr horrorfilmjeig nem lesz még egyszer a film történetének egy ilyen véres és kegyetlen időszaka.