A Nő, aki túl sokat tud

 Amikor megkértem Alma kezét, a hajókabin felső ágyán feküdt. A hajó kétségbeejtően hánykolódott, akárcsak Alma, aki tengeribeteg lett. (Németországból, egy forgatás befejeztével utaztunk London felé. Alma a beosztottam volt.) Nem fogalmazhattam virágnyelven, hiszen amilyen szánalmas állapotban volt, még azt hihette volna, hogy egy forgatókönyvről társalgok. Nyögött egyet, biccentett, végül böffentett. Ez volt az egyik legjobb jelenetem - a dialóguson talán még lett volna mit csiszolni, de gyönyörű volt a rendezés, és egyáltalán nem játszottuk túl a szerepünket.

  Alma beleegyezése volt sikerem záloga. Először is filmrendező akartam lenni, másodszor pedig Alma férje - nem fontossági sorrendben - úgy éreztem, ha az előbbit megvalósítottam, előnyösebb alkupozícióban vagyok az utóbbival kapcsolatban.
A londoni Paramount studióban ismerkedtünk meg évekkel korábban, amikor szerkesztőségi mindenesként óvakodnom kellett, nehogy bárkinek is az útjában legyek. Ő már vágóként és a producer asszisztenseként dolgozott, és elég beképzelt kis nőnek tűnt. Nem nézhettem rá neheztelés nélkül, viszont nem bírtam ki, hogy rá ne nézzek. A svájci St. Moritzban töltöttük mézesheteinket.

 Amikor David Selznick meghívott az Egyesült Államokba, hogy rendezzem meg A Manderley ház asszonyát (Rebecca), magunkkal vittük Patrícia lányunkat, továbbá egy szobalányt, egy szakácsot, egy cocker spánielt és egy sealyhamet. Nem volt túl nagy szerencsénk a truppal: a szobalánynak honvágya lett és hazautazott Angliába, a szakács felcsapott hátgerincmasszőrnek, és a kutyákat is csak válogatott fortélyokkal tudtuk maradásra bírni.

  A szakács kiválása a csapatból arra sarkallta Almát, hogy kipróbálja ezt a szerepet is. Mindössze néhány szakácskönyvet használva forgatókönyv gyanánt, olyan tökéletesen betanulta és kivitelezte a kedvenc ételeimet, hogy véglegesen övé lett a szerep; legfeljebb néha kellett valakinek beugrani a helyére. Mind a ketten rajongói vagyunk a francia konyhának, Alma teljességgel az én étkezési szokásaimat követi. Amikor diétázom - és ez gyakran előfordul -, Alma hűségesen fogy velem, noha csak százötven centi magas és negyvenöt kiló. A látszat ellenére nem vagyok nagyétkű. Azon szerencsétlenek közé tartozom, akik ha véletlenül lenyelnek egy kesudiót, máris tíz kilóval többet nyomnak.

  Alma felvenné a versenyt a legelegánsabb éttermek mesterszakácsaival. Az ételek minden egyes elemét tökéletesen készíti el, talán csak a szőlőtaposásban nem járatos, bár talán ez nem is akkora baj. Nem volna szerencsés elvenni a francia borkészítők kenyerét.

 Almában az a legszokatlanabb, hogy normális. Normálisnak lenni manapság nem normális. Magatartása következetes, személyisége vidám, arca sosem borús, a száját pedig csukva tartja, kivéve, ha önzetlennek és segítőkésznek kell mutatkoznia. Tisztában van vele, hogy egy rendőr látványától megbénít a félelem, de ahelyett, hogy elkezdene analizálni, amivel már nem egy feleségnek sikerült tönkretennie egyébként tiszteletre méltó férjét: derűsen felajánlja, hogy ő vezet.

  Alma sokat, túl sokat tud rólam. De Alma nem beszél. Tudja, hogy rémfilmkészítő, emberevő óriás voltomhoz képest reménytelenül egyszerű és békés vagyók. Tudja, hogy rémtörténetek olvasása helyett otthon beépített szekrények tervezésével ütöm el az időt; hogy régimódi ruhákat viselek és szolid nyakkendőt; hogy komor színek helyett jobban szeretem, ha egy szobát gondosan elrendezett virágok és szép festmények élénkítenek fel. Tudja azt is, hogy hozzá hasonlóan szeretek szerényen élni, bár az a mániám, hogy állandóan szójátékokat gyártok, gyötrelmessé teszi a velem való együttélést. Azt is tudja, mennyire megkönnyebbültünk, amikor lányunk, miután az Idegenek a vonatonnal (Strangers on a Train) megalapozta filmes karrierjét, végül mégis úgy döntött, hogy örökké maszatos gyermekei nevelésében éli ki kreativitását.

A rendőrökön kívül a magánytól félek a legjobban. Alma ezt is tudja. Akkor is szükségem van egy nő jelenlétére, ha olvasok.

 Sok mindent kell kiállnia mellettem. Bizton állíthatom, hogy egy olyan emberrel, aki - mint én - Phillip of Magnesiának hívja a kutyáját, nehéz együtt élni. Alma sosem mondana ilyet. Tényleg nem az én hibám, hogy Alma háttérbe szorult, noha gyanítom: engem okolnak ezért, mintha szándékosan homályosítanám el. Alma sokat olvas nekem és én adok a véleményére. Segített a Fogjunk tolvajt (To Catch a Thief) üldözési jelenetének kidolgozásában. Igyekszik már a forgatás első napjától kinn lenni a helyszínen, néha eljön megnézni, amikor levetítjük a musztert, és mindig ellát kritikus megjegyzésekkel. Ráadásul igaza van. Még mindig jól ismeri a szakmát, ami hasznosnak bizonyult akkor is, amikor belekezdtem a vasárnapi showműsoromba a CBS-nél.

  Alma szerint szégyen, hogy úgy tartanak számon, mint a suspense és a gyilkossági történetek szakértőjét. Félek másféle filmbe belevágni; az embereknek nem tetszene, mert én csináltam. "Láttam már jobb Hitchcockot" - mondanák a kritikusok.

Sok szempontból kellemetlen, hogy olyan feleségem van, aki mindenről tud, mégsem beszél. Ennek ugyanis az a kockázata, hogy a férj sosem lesz szóbeszéd tárgya. Es ez szinte előhívja benne azt az egoista kényszert, hogy önmagáról írjon. Bár nekem tulajdonképpen így a jó.
   És azt hiszem, Alma ezt is tudja.

eredeti megjelenés: The Woman Who Knows Too Much (Mac Call's, 1956.márc. (83.szám), 12, 14.oldal)
magyar fordítás:   Elekes Dóra és Pölöskei Petra; OSIRIS Kiadó, 2001.