FILMES EMLÉKEIM
(részlet)

RÉMÁLOM

 Visszatekinteni néha mulatságos, néha pedig nyomasztó. Általában nem is szívesen teszem. Jobban szeretek előre nézni. Inkább érdekel a következő pillanat, mint a múlt, mégis úgy vélem, van némi előnye elmerengeni azon, ami megtörtént, szemben azzal, ami bekövetkezhet. Segít felismerni tévedéseinket, s valamiféle mértéket ad.

Ha már úgy döntöttem, belevágok, rendesen akarom csinálni, ezért most visszakanyarodom a filmhez való kapcsolatom hajnalához.

  Első filmes munkámat rövid kitérő után készítettem - előbb egy mérnöki iroda műszaki rajzolója, majd egy biztosítási cég alkalmazottja voltam -, akkor, amikor a régi islingtoni Famous Players Company feliratírója lettem.

Még Islingtonban voltam, amikor Michael Balcon - akinek kimondhatatlanul sokkal tartozom - létrehozta a Gainsborough Companyt, és átvette a stúdiók irányítását. Szerteágazó munkaköreimben a filmkészítés minden területén alapos és átfogó tudásra tettem szert. Voltam író, díszletes, rendezőasszisztens, gyártásvezető, néha pedig mindez egy személyben.

AZ ELSŐ PRÓBÁLKOZÁS

Már korábban is játszottam a gondolattal, hogy saját filmet csináljak, s ezzel kapcsolatban elárulok egy titkot. Egészen fiatal koromban rendeztem egy filmet, amelyről szinte biztos, hogy sohasem hallottak. Nem megbízásra készítettem; néhány rokonomat magával ragadta a lelkesedésem, és anyagi támogatásuk lehetővé tette, hogy egy saját filmet forgassak. Rájuk való tekintettel nem említem a szereplők nevét, akik részt vettek benne. Attól tartok, ezt a filmet sosem vetítették moziban.

  Talán akkor kezdődött minden. Nem hittem volna, hogy első valódi rendezésem sokkal nagyobb megpróbáltatásokat tartogat a számomra. Azt hiszem, egész életem legszörnyűbb élménye volt. Bár azóta több mint tíz év telt el, a sok kín ésgyötrelem a mai napig élénken él az emlékezetemben. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor borzalmasan éreztem magam.

A film, A gyönyörök kertje egy német cég támogatásával készült. Michael Balcon, aki mindenkit megelőzve "importált" amerikai sztárokat Európába, ezúttal Virginia Valiit szerződtette a főszerepre. Valli akkor érte el karrierje csúcsát - káprázatos volt, hihetetlenül népszerű, igazi sztár. Már az is óriási eseménynek számított, hogy Európába készül filmet forgatni. Sajnos a forgatást végig balszerencse kísérte; csupa nehézség és kellemetlenség, részben azért, mert külföldön kellett rendeznem, ráadásul németül. Bár a vállalat stúdiói Münchenben voltak, a legtöbb jelenetet a Comói-tónál vettük fel.

ZŰR A VÁMNÁL

  Münchenből Genovába tartottam, ezalatt Alma Reville - aki ma a feleségem, akkoriban azonban a rendezőasszisztensem volt ­ Cherbourg-ba utazott, hogy az óceánjárónál fogadja Virginia Vallit. A Comói-tóhoz kellett kísérnie, ahol vártam őket. Már az utazás előtt balul ütött ki minden. A müncheni állomásra taxi­val mentünk. Én Miles Manderrel, a film főszereplőjével és néhány operatőrrel ültem egy kocsiban. Öt perccel a vonat indulása előtt értünk az állomásra, és Miles felszállás közben jött rá, hogy sminkes táskáját a taxiban felejtette. Gyorsan kitaláltuk, hogyan jöhet majd utánunk, miután visszaszerezte a táskát: el kellett volna érnie a következő genovai vonatot, mi pedig az állomáson vártuk volna. Végül szerencsénk volt, a vonatunk ugyanis fél órával később indult, így Miles még időben visszaért a sminkkészletével együtt.

A legközelebbi akadályba a Brenner-hágónál botlottunk, amikor az olasz határon igyekeztünk átjutni. A vámvizsgálaton felszabadultan közöltük: "Nincs semmi elvámolni valónk", nem számolva azzal, hogy nagyon is volt. Egy éles szemű vámtiszt azonban megtalálta és lefoglalta a filmtekercseket. Ez volt minden nyersanyagunk; nélküle annyit értünk, mint a mozi vetítővászon nélkül.

AZ ELLOPOTT PÉNZ

 Annak érdekében, hogy visszakapjuk a filmet, egyezkedni kezdtünk a tiszttel - valamilyen elfogadható bírságot próbál­tunk kialkudni -, majd továbbindultunk Genova felé, remény­kedve, hogy rendben visszajut hozzánk. Telt-múlt az idő, de a film nem érkezett meg. Végül el. kellett mennünk Milánóba új, drága nyersanyagért. Az emberünk persze akkor tért vissza a beszerzőkörútról, amikor a lefoglalt csomag is megérkezett. Másnap lementünk a kikötőbe forgatni. Ott ért életem legnagyobb csapása. Kiderült, hogy az összes pénzünket ellopták, mindazt a 10 000 lírát, ami a költségeinket fedezte volna. Ugyszólván nincstelen lettem. Eszeveszetten próbáltam mindenhonnan kölcsönt szerezni, de csak annyi pénz gyűlt össze, amennyi Alassióba utazásunkig elég volt.

 Alassióban tömegjeleneteket kellett felvennem, amihez a helyiekre is szükségem volt. Ötezer emberre, akik egytől egyig remek tréfának tekintették az egész forgatást. Az volt a dolguk, hogy végignézzék, amint Miles Mander kivonszol a tengerből egy holttestet, de az arcukból ítélve inkább arra lehetett következtetni, hogy valami kabarétréfát néznek. A legjobb "jelenet" a kritikus pillanatban megsemmisült, ugyanis egy olasz asszony fogta magát, és átsétált a kamera lencséje előtt. Nagyon szerettem volna megmondani neki a véleményem, de egy szót sem tudtam olaszul. Valahogy aztán befejeztük a forgatást Alassióban.

Miután a saját költségemen Londonba telefonáltam ötven font kölcsönért, visszatértünk a Comói-tó legnívósabb és legdrágább szállodájába. Annyi pénz sem volt a zsebünkben, hogy egy üdítőt vehessünk. Miss Reville eközben a cherbourg-i kikötőben várta Virginia Vallit. Mivel nem sokkal azelőtt Tom Mix európai felbukkanását óriási csinnadrattával ünnepelték meg, Valli érthető módon hasonló fogadtatásra számított. Ehelyett azonban 152 cm magas, kicsi, vékony feleségem várta.

KELLEMETLEN MEGLEPETÉS

 Virginia Valli meglepetésénél csak Miss Reville-é volt nagyobb. Azt hitte, a színésznő egyedül érkezik, ámde Valli Hollywood aktuális üdvöskéjével, Carmelita Geraghtyval szállt ki a hajóból. Ezek ketten nemcsak együtt utaztak, hanem feltett szándékuk volt együtt is maradni. Mire a feleségem a két színésznőnek minden szükséges holmit megvásárolt, elfogyott a pénze. Amikor megérkeztek a tóhoz, ugyanolyan szegény volt, mint én. Első nap esett, amikor pedig Vallival kezdtünk forgatni, hideg verejtékben úsztam. Igyekeztem leplezni, hogy ez az első rendezésem. A gondolattól is elborzadtam, mit szólna az ünnepelt hollywoodi sztár, ha rájönne, hogy egy kezdő amatőr kísérletezése kedvéért kellett átküzdenie magát Európába.

Szó szerint rettegtem attól, hogy instruáljam. Fogalmam sincs, hányszor kérdeztem meg leendő feleségemet, hogy ezt vagy azt jól csináltam-e? És ő, a drága lélek, egyfolytában bátorított, esküdözve, hogy fantasztikus voltam. Virginia Valli pedig a kamera túloldalán fenséges ösztönösséggel játszott a lélektani drámában.

  A Londonból idejében megérkezett ötven font csupán töredékrésze volt a szükséges kiadásoknak. Ezúttal Münchenbe telefonáltam, hogy pénzt szerezzek, de csak annyi pénzt ígérhettek, amennyi a folyó költségeket fedezte volna. Közeledett a hotelszámla kiegyenlítésének pillanata, ám pénzem nagy részét elköltöttem a produkcióra. A forgatás elég simán ment. Minden, amit akartunk, rajta volt a tekercsen, ám a fenyegető hotelszámla sötét árnyékként telepedett a lelkemre.

"PISZKOS TRÜKK"

 Elérkezett a rettegett nap. Kétségbeesésemben eszembe jutott, mi lenne, ha Carmelita jelenlétét használnám ürügyként, hogy Virginia Vallitól egy kis pénzt csikarjak ki. Nem érdekelt, hogy efféle tréfát űzni egy sztárral aligha felel meg a rendezői etikának. Mint a férfiak általában, Miss Reville-re hagytam a piszkos munkát. Elhitette a színésznővel, hogy a barátnője váratlan megjelenése miatt nem tudunk eleget tenni kötelezettségeinknek, majd megkérdezte, hogy ki tudna-e segíteni minket némi készpénzzel? Nem voltam jelen a beszélgetésnél. A nők úgyis sokkal diszkrétebben oldják meg az ilyen helyzeteket. Mindenesetre Miss Reville diadalmasan tért vissza a Virginia Vallitól szerzett párszáz dollárral.

  Miután kiegyenlítettem a számlát, maradt tíz angol fontnak megfelelő dollárom. Gondosan kiszámítottam mindent: éppen annyi pénzem volt, hogy München felé külön kupét fizethessek Vallinak (a többiek hagyományos fülkékben kellett hogy aludjanak).

A szerencse még mindig elkerült. A következő csapás akkor ért, amikor kiderült, hogy Virginia Valli poggyásza szépszámú hatalmas útiládából áll, ami újabb hat font extraköltséget jelentett. Még így is maradt elég pénz, hogy a színészek étkezhessenek, nekünk persze néhány szendviccsel kellett beérnünk. Ekkor azonban ránk mosolygott a szerencse. Amikor Valli fülkéjébe küldtem valakit, hogy tudja meg, mit kíván enni a színésznő, a következő választ kaptam: "Miss Valli nem szereti a külföldi vonatokon felszolgált kosztot, ezért hozott magával néhány szendvicset a hotelból".

ÖTVEN SHILLINGNYI VAGYON

 A szerencse ismét hátat fordított nekünk. A vonat késett. Amikor megérkezett Zürichbe, a müncheni gyors már fél órája kifutott. Reggelig nem indult több vonat, ami azt jelentette, hogy egy éjszakára meg kellett szállnunk valahol. Lehordtuk a különböző útiládákat és felszereléseket a vonatról. Még én is segítettem. Sokba került. Az egyik láda sarkával sikerült eltalálnom a vonatablakot és a galvanizált üveg ezernyi szilánkra tört. A kis baleset harminc shillinget vitt el. Maradt körülbelül két font tíz shillingünk. Tudtam jól, hogy ennyi nem elég egy filmsztárhoz méltó szálláshely kifizetésére. Újra blöffölnöm kellett. Azt állítottam, hogy muszáj közvetlenül az állomás mellett megszállnunk. Így egy kicsi, szerény, hétköznapi zürichi hotelt ért a váratlan, nem mindennapi megtiszteltetés, hogy egy híres hollywoodi filmcsillagot egy egész éjszakára vendégül láthat.

A VISZONTAGSÁG VÉGE

 Hála istennek, Virginia Valli csak zsemlét és kávét kért másnap reggelire. Kifizettem a számlát, és megszámoltam az aprót. Éppen csak arra volt elég, hogy Vauinak és útitársának megrendeljünk egy ebédet a vonaton. Felszálltunk a müncheni vonatra. Amikor az étkezés felől érdeklődtem, hasonló választ kaptam, mint előző nap: Miss Valli még mindig nem óhajt külföldi vonaton enni. Ettünk hát helyette! Pontosan egy pfenniggel - amely a legkisebb német pénzegység, kevesebb, mint negyed penny - a zsebemben érkeztem meg Münchenbe.

 Így végződött első rendezői próbálkozásom - és megpróbáltatásom. Ma már inkább úgy hangzik, mint egy erőltetett filmforgatókönyv, pedig higgyék el, az utolsó szóig igaz minden. Amennyire tudom, Virginia Valli a mai napig nem tud a
A gyönyörök kertje hátterében lezajlott komikus epizódokról. Maga a film szerencsére elég sikeres volt. Bár rendezői karrierem viharosan kezdődött, később a sikert kihasználva csendesebb vizekre eveztem. A következő években számos érdekes filmben, számos híres vagy egykor híres színésszel dolgoztam; sőt, nekem tulajdonítják több, ma már jól ismert filmszínész felfedezését.

  Kétségtelen, hogy nagyon szerencsésen válogattam az újoncok közül, pedig sohasem vadásztam új tehetségekre. Az volt csupán a célom, hogy a saját filmjeimhez megtaláljam a legmeg­felelőbb színészt. Volt például egy jelenet a Könnyed erkölcsökben (Easy Virtue), melyben egy fiatalember megkérte egy lány (Isabel Jeans) kezét, aki telefonon válaszolt az ajánlatra. Az volt az elképzelésem, hogy a kamera mindvégig a telefonkezelő arcát mutatja közeliben, aki kihallgatja őket, hogy a közönség róla olvashassa le a férfi ajánlatát, a lány visszautasító válaszát, a fiú újabb próbálkozását és a végső igent.

Nem volt könnyű jelenet. Megnéztem egy lányt, de nem tetszett, aztán eszembe jutott Benita Hume, akit egyszer egy Seymour Hicks darabban láttam játszani, és elhívtam próbafelvételre. Tökéletes alakítást nyújtott. Bár csupán egy vagy két percig volt látható a vásznon, a szakmai bemutatón tapsvihar kísérte szereplését, és a sajtó is áradozott. Azóta nem rendeztem őt, és gyakran elgondolkodom, vajon emlékszik-e egyáltalán erre a filmre.

GORDON HARKER FELFEDEZÉSE

 A legtöbb "felfedezésem" hasonló módon alakult: megláttam valakit a színpadon, és később eszembe jutott, hogy épp megfelelne aktuális filmem egyik szerepére. Ian Huntert például a Lefelé a lejtőnnel (Downhill) indítottam el a filmes pályán, miután a St. Martin Színházban láttam egy Basil Dean-darabban, éppen amikor szereplőket kerestem a filmhez, és úgy véltem, az egyik szerep illene hozzá.

Bizonyos szempontból - a két főszereplő számára legalábbis - A farmer felesége tragikus film volt. Jameson Thomasnak, a sztárszínésznek akkor már számtalan szerep állt a háta mögött, és kétségkívül Anglia legnépszerűbb színészének számított, ma viszont Hollywoodban él, és mellékszerepeket játszik. Beteg felesége miatt hagyta el Angliát a napsugaras Kaliforniáért, ez lévén az utolsó esély arra, hogy az asszony meggyógyuljon. Jimmy tehát mindent összecsomagolt, és Hollywoodba költözött - hiába. A felesége, Jimmy minden önfeláldozása ellenére, meghalt.

LELKIALKATOK

 Thomas partnere, Lillian Hall-Davis bámulatos lány volt. A for­gatáson beteges félénkség kínozta. Súlyos kisebbségi komplexus gyötörte, hogy képes-e bizonyos szerepek eljátszására. Emlékszem, egyszer visszautasított egy nagyon jó szerepet, mert nem volt biztos benne, hogy jól meg tudja csinálni. Valójában könnyedén el tudta volna játszani.

A magánéletben viszont egészen más volt: fantasztikus egyéniség, lenyűgöző életerővel. Két-három évvel ezelőtt szomorúan olvastam, hogy tragikus körülmények között meghalt.

A ZSAROLÁS HÁTTERÉBEN

Kevesen tudják, hogy a Zsarolás, Anglia első igazi hangosfilmje eredetileg némafilmnek készült. Azok a mozik, amelyek nem voltak berendezkedve hangosfilmvetítésre, a néma változatot rendelték meg, s ez a tizenhat milliméteres film a mai napig megtekinthető. A produkció abban a kritikus időszakban készült, amikor igazán senki sem tudta, mi is történik. Mind a stúdiók, mind a mozik túl kockázatos befektetésnek tartották, hogy egy esetleg csak három napig tartó csoda kedvéért lecseréljék a berendezést.
  Végül az a döntés született, hogy a Zsarolás némafilm lesz. Ez különösnek tűnhet annak ismeretében, hogy amikor hangos­ filmként forgalomba hozták, azt írták róla, óriási technikai előrelépést jelent a többi hangosfilmhez képest. Nekem a Zsarolás szerencsét hozott. Mindjárt az új korszak kezdetén megalapozta hangosfilm-rendezői karrieremet. Hogy technikailag miért úgy jött létre, ahogy, annak nagyon egyszerű a magyarázata.

 Nagyot csalódtam, amikor közölték, hogy némafilmet kell csinálni belőle. Meg voltam győződve róla, hogy a hangosfilm nem pusztán kérészéletű jelenség, s a némafilm kora lejárt. Biztosra vettem, hogy amint elkészül a Zsarolás, legalábbis dialógusokkal kell majd kiegészítenem, ha nem kell újraforgatnom mint hangosfilmet.

"HANGOSFILM" HANG NÉLKÜL

Így hát a némafilmváltozat forgatása közben minduntalan arra gondoltam, hogy hangosfilmet készítek. Tulajdonképpen hangostechnikát alkalmaztam, de hang nélkül forgattam.
  Ahogy megjósoltam, a film elkészültekor megkértek, hogy gyártsak hozzá hangos párbeszédeket. Az eredeti koncepció az volt, hogy csak néhány tekercshez készüljön hangalámondás, nekem azonban nem tetszett a fél-hangosfilm ötlete. Végül a magam feje után mentem, és megengedték, hogy az egész filmet újraforgassam. Egy-két nehézség azonban felmerült. Phyllis Konstamet leszámítva, aki egy színpadi szerződés miatt elhagyta a stábot, ugyanazzal a szereplőgárdával dolgoztam, mint először. Phyllis Konstam helyére Phyllis Monkman lépett.

 Egy másik női sztárral, Anny Ondrával viszont meggyűlt a bajom, ugyanis alig beszélt angolul. Úgy hidaltam át a problémát, hogy felkértem Joan Barryt szinkronhangnak. Joan a takarásban állt és hangosan olvasta a szöveget, míg Miss Ondra tátogott.

Más rendezőkkel szemben rendkívüli előnyt jelentett számomra, hogy olyan "néma" filmből kellett hangosfilmet készítenem, amit eredetileg is hangostechnikával forgattam. Egyrészt képes voltam még alaposabban kidolgozni az eredeti koncepciómat, másrészt nem nyomorított meg, hogy színpadi témával kell dolgoznom. A technikán túl a színészi játék miatt is kifejezetten érdekesnek találtam ezt a munkát, és két-három színészem pályája is ezzel a filmmel kezdődött. Donald Carthrop például első nagyobb szerepét játszotta benne, és remekelt. Ő volt az első született filmszínész, akivel együtt dolgoztam. Virtuóz kifejezőkészsége egy wurlitzerhez hasonlítható, amely az egészen lágy hangzásoktöl a legtorzabb hangerőig bármire képes.

BALLÉPÉS

 Sarah Allgood is a Zsarolásban debütált mint hangosfilmszínész, s vele kapcsolatban nem tudok elfelejteni egy szörnyű pillanatot. Mivel ez volt az első filmje, meg kellett beszélnünk néhány technikai dolgot: például rámutattam, hogy a színpadi színészek elsősorban a hangjukat használják, míg a mimika és a gesztusnyelv általában háttérbe szorul - a színpadon soha nem kell az arcjátékkal foglalkozniuk. A filmkészítésnél éppen fordítva van: minden a pantomimon múlik.

 A Zsarolást követő filmem, a Gyilkosság (Murder!) szintén jól sikerült. Ez volt Herbert Marshall első - és igazán testre szabott - hangosfilmszerepe. Azonnal bebizonyította, hogy született hangosfilmszínész. A legtöbben arra a jelenetre emlékeznek, melyben Marshall csukott szájjal meséli el a gondolatait (ezt az ötletet később, sokkal kiforrottabb formában újra alkalmaztam a Strange Interlude-ban [Különös közjáték]).

  Ez a megoldás újításnak számított a hangosfilm terén, pedig valójában csak a színpadi játék egyik ősi eszköizének hangosfilmre ültetéséről volt szó. Azelőtt a színész magában beszélt a színpadon, ha belső gondolatokat akart kifejezni. A monológ a színpadi technikák egyik legfontosabb eszköze volt Shakespeare óta, aztán kiment a divatból. Manapság rendszerint jelen van egy másik szereplő, akinek a monológot elnnondják. Én mindig viszolyogtam attól a megoldástól, hogy valaki csak azért tűnjön fel a színen, hogy legyen kihez beszélni, ezért a Gyilkosság említett jelenetének rendezésekor elkezdtem keresni annak lehetőségét, hogy ezt elkerülhessem. Egyszerűen csak visszanyúltam a legrégebbi formához, s a monoliágtechnikát azzal az ötlettel korszerűsítettem, hogy Marshallnak ki sem kellett nyitnia hozzá a száját.