Alfred Hitchcock Hátsó ablak című filmjének kulcsmondata:

„Mondd el, mit láttál, és hogy szerinted ez mit jelent!”

A kulcsmondat

A film közepe táján Lisa (Grace Kelly) tekintetete hirtelen megmerevedik, feláll, közelebb lép az ablakhoz, és a címben idézetteket mondja Jeffnek (James Stewart). Ezzel kimondja a Hátsó ablak legfontosabb mondatát.

Saját lakásának ablakán keresztül Jeff, korlátozott mozgásteret biztosító tolószékéből, a szemközti ház ablakait figyeli. Hosszú heteken keresztül az egymást követő napok különböző szakaszaiban látott különféle cselekményekből kerek történeteket kovácsol. Jeff felszólításával Lisa nemcsak e konkrét film konkrét szituációjára utal, hanem a mindenkori filmnéző alapvető filmnézői tevékenységére is.  A mozinéző ugyanis, miután helyet foglalt a mozi nézőterének valamely rögzített ülőhelyén, az eléje vetített egymást követő képsorokból, a cselkmény által közvetített jelekből, képzeletében megalkotja a film történetét. A szüzséből fabulát fabrikál, majd elégedetten távozik. A megjelölt kulcsmondatban tehát a mozizás, a vizuális történetmesélés esszenciája sűrűsödik össze.

Az expozíció

A Hátsó ablak expozíciója teljes és meglehetősen koncentrált. A bevezető képsorokban minden fontos bevezető információ a birtokunkba kerülhet, ha jól figyelünk. Először részletesen feltérképezhetjük a helyszínt, majd megismerkedhetünk a főhőssel. Megtudhatjuk, hogy mi a foglalkozása, végül pedig rájöhetünk, hogy mi az, ami a jelenlegi körülmények közé sodorta. Mindezt párbeszéd nélkül, alig három perc alatt. Ezt a bevezetőt Francois Truffaut egyenesen kiválónak nevezi a Hitchcockkal folytatott beszélgetések során, maga Hitchcock pedig megjegyzi, hogy valóban nagyon fontos egy képen az olyan elemek használata, amelyek vagy a helyszínnel, vagy a hőssel kapcsolatosak. Hozzáfűzi még, hogy ha már filmet rendez az ember, akkor a megfelelő vizuális eszközöket kell megtalálni a történet elmesélésére, nempedig felesleges és unalmas mondatokat írni a forgatókönyv párbeszédeibe.

Jeff és Hitchcock

Térjünk most vissza a kulcsmondathoz, vagyis ugorjunk a film közepe tájára, és Lisával együtt vonjuk kérdőre Jeffet!

Vajon mit látott Jeff, és hogyan értelmezte azt, amit látott? Vajon hogyan néz és mit lát egy sokat tapasztalt, befutott fotóriporter? Egy olyan fotográfus, aki bejárta és végigfotózta az egész világot, aki eddigi életének legalább felét fényképezőgéppel a kezében élte le, aki számtalan változatos eseményt nézett végig különböző fényképezőgép-objektívek lencséin keresztül, aki ezer meg ezer pillanatot foglalt már keretbe és merevített ki, és aki ráadásul legalább olyan jó fotós, mint amilyen jó filmes Hitchcock. A Hátsó ablak főhősét nem hatják meg az unalmas portrék és divatfotók, ő a történetmesélés fényképezőgépes nagymestere, hasonlóan Hitchcockhoz, aki fényképezőgép helyett kamerát használ. 

Jeff az a fajta fotós, akinek a lapokban megjelenő fotói alá nem szükséges szöveget írni. (Pont úgy, mint ahogy Mr Hitchcocknak sem szükséges beszéltetnie a színészeit sok esetben.) Bizonyítják ezt a lakása falain függő berámázott fotográfiái, melyek teljes mértékben megállják a helyüket melléjük rendelt újságcikk hiányában is. Önmagukban képesek elmesélni egy egész történetet. Mind akciófotó: utcai és autóversenyen történt balesetek, természeti katasztrófák és üzemi szerencsétlenségek. Ha jobban megfigyeljük őket, láthatjuk, hogy nincsen rajtuk egyetlen fölösleges elem sem, nincsenek végeláthatatlan levegős terek, unalmas beállítások. A képek mind jól olvashatóak, a kulcsinformációkat hordozó alakok a kép centrumában helyezkednek el, élesek és nem zavarják egymást. Nem olyanok tehát, mint egy középszerű újság középszerű fotói, melyek alatt hosszú mondatok fejtik ki, hogy tulajdonképpen mit is lehet rajtuk látni. Sokkal dinamikusabbak és izgalmasabbak ennél, mint ahogy az előbb említett expozíció beállítása is lényegesen izgalmasabb egy olyan esetleges epizódál, amelyben valaki megkérdezi Jeffet, hogy mi történt a lábával, mire ő lelkiismeretesen elmeséli a balesetet.

Fotózás, filmezés, mozizás

Megállapíthatjuk tehát, hogy Jeff nem akármit néz, és nem akárhogyan. Őt a mozgás, a lendület, a sztori érdekli. Az asztalán heverő divatlapok helyett a szemközti ház ablakait szemléli, mint megannyi képet, és nem véletlenül akad meg a szeme legtöbbször azokon az ablakokon, melyek az ő nézői pozíciójához képest a legjobb szögben fekszenek. Szinte betegesen a dinamizmus rabja, hiszen a lakásban naponta odaadóan pózoló festői szépségű Lisára is csak akkor képes rajongással tekinteni néhány másodperc erelyéig, amikor az a fenyegetőlevél postázásának akciójából lihegve beront az ajtón.

A Hátsó ablak hőse azért néz, hogy történetet lásson, és addig néz, amíg a nézettet felettébb érdekfeszítő és jól eladható történetként nem tudja értelmezni. Tökélyre fejlesztett nézési technikájának köszönhetően jól megél a fotografálásból. Ugyanígy van Hitchcock is a filmezéssel, és mi mozinézők is hasonlóképpen. Mindannyiunknak vannak gazdaságos, jól bevált és begyakorlott nézési és a látottakat értelmezni tudó szokásaink, minek következtében remekül szórakozunk a moziban.

Ki itt a voyeur?

Igazi jó meséket rak össze nekünk tekintete segítségével, és beismerhetjük, hogy nézési technikája valóban nagyon hatásos, könnyen tanulható és roppant csábító. Egy csapásra magával ragad bennünket, és nemcsak bennünket nézőket, hanem a megfigyelés minden formájától kezdetben idegenkedő nőket (Lisát és Stellát) is. Közönséges voyeurökké válunk a vezetésével, de nagyon rafináltan, hiszen mozinézőként végig legitimálhatjuk leskelődéseinket azzal, hogy csak filmet nézünk, olyat, amiben a főhős leskelődik, és mivel legtöbbször ő a fokalizátora a beállításoknak, hát szükségképpen mi is vele kukucskálunk a hordozható kulcslyuk segítségével, vagy anélkül.

Beismerjük voyeurizmusunkat vagy sem, voyeurök vagyunk mindannyian - ez Hitchcock filmjének legfontosabb, ki nem mondott állítása. (Másként nem is lehetne, hiszen alpavető voyeurizmusunkra épült fel, és működik már hosszú ideje a vizuális kultúra birodalmának egésze a filmművészet fellegvárával a tetején.) Ezért is érint minket olyan kínzóan kellemetlenül az a kép, amikor Thorwald visszanéz a szemközti ablakból. Pont úgy járunk, mint Sartre a parkban. A főhős a tekintetével addig biztonságosan centralizálta a világot számunkra, jól megszoktuk, hogy árnyékban és információfölényben vagyunk a nézettekhez képest. A film legvégén azonban Thorwald leleplezi a Jeffet, és leleplez minket nézőket is vele együtt. Ha eddig nem voltunk tudatában kukucskáló mivoltunknak, akkor ezen ponton biztosan és végérvényesen voyeurré változunk. Ha meglátnak, ha mások tekinte tetten ér bennünket leskelődés közben, akkor onnantól kezdve kukkolók vagyunk visszavonhatatlanul.

2006. június 24.   -  Tóth Hajna

forrás: http://mwave.irq.hu/dokok/menupontok/253/film4.doc